A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-23 / 25. szám

A már ismert szürke öltönyben, de ezúttal kalap nélkül. Boldogan ne­vet rá, magas, egyenes homloka, bár­sonyos, sötét szeme, egész jóindulatú arca nevet, igen, nevet, mint régi ismerős, és ezenfelül mint az olyan ember, aki azt se tudja, hová legyen örömében. Két lépéssel ott terem mellette, és még mielőtt Martina feleszmél, elkapja a kezét és mohón megcsókolja. — Mégis eljött, mégis! — dadogta remegő hangon. — Tudtam, hogy el­jön, tudtam, hogy nem felejtett el mindent. Martina kiszabadítja kezét, és riadtan hátrálva gyors pillantással körülnéz, merre tűnhet el legbizto­sabban? Karai azonban másképp ma­gyarázza viselkedését: — Bocsásson meg, világos nappal itt nem olyan biztonságos, mint este­felé, de mikor váratlanul megláttam nem bírtam ellenállni. Sylva, két ne­héz hónap áll a hátam mögött! A bizalmas megszólításra Martina arcát elfutja a láng, mintha Karai szája a kezét is megperzselte volna. Nem képes megszólalni, nem képes elfordítani róla rémülettől kitágult szemét, de riadt pillantása nem Ka­rainak szól, valójában átnéz rajta, mint egy kitárt kapun. Hová vezeti zarándokútja Sylva nyomában? Karai majd elnyeli a szemével, pillantása tűzbe burkolja, ami nem égeti ugyan, de elkábítja érzékeit, és megbénítja tagjait. Martina támo­lyog benne, mint valami anyagtalan vízesésben, s a magasban mint tra­gikus szivárvány a habzó vízár fö­lött, Sylva és Toman képe lebeg. De már nincsenek egyedül. Mellettük, vagyis pontosabban köztük áll még egy harmadik, és elválasztja őket. Gyötrelmes kép. Már nincs mit ál­cázni, szépíteni, lehazudni, összeom­lanak a homokra épült érvek és ma­gyarázatok. Már nem is kísérletezik ilyesmivel. Karait elhagyta biztonsága, talán megérezte a változást. — Olyan mint volt, és mégis... megváltozott! — lépett újra közelebb hozzá, s tekintetét elmerítette Mar­tina szemében, mintha lénye legmé­lyére akarna hatolni. A szerencsét­lenség felvillanó emlékének hatása alatt gyorsan hozzátette: — Hát per­sze, bocsásson meg, bolondokat be­szélek. A testvére halála. Egész szí­vemből magával éreztem, és fájt, hogy nem lehetek maga mellett, nem lehetek támasza azokban a fájdal­mas napokban. Simán, lendületesen beszélt, az ügyes társalgó biztonságával, de sza­vait fiatalos hév, mély, meggyőző ér­zés hatotta át. Martina köszönete je­léül önkéntelenül odanyújtotta kezét. — Köszönöm, sose kételkedtem ra­gaszkodásában. Igen, így mondta. Maga is csodál­kozott rajta. Nem tehet róla, de mió­ta rémülete elpárolgott, tüzeli a szenvedélyes vágy, hogy megtudjon mindent, de mindent, hogy egész nagyságában és horderejében fel­mérhesse Sylva ... Azt a szót még most sem meri ki­mondani ! Gondolatban sem. Elindult, Karai csatlakozott hozzá. A keskeny gyalogösvényen lépkedtek a fal mentén. A kert, mintha önként kelne védelmükre, egyre sűrűsödött körülöttük. Martina alig tíz lépés után már pontosan tudja, hogyan kell most vi­selkednie. Latba kell vetnie minden ügyességét és furfangját, ha be akar­ja világítani a szövevényes labirin­tus minden zegét-zugát, ahová fé­nyes nappal váratlanul betévedt. Ka­rainak semmit sem szabad sejtenie. Nem szabad, hogy gyanút fogjon. Vajon mi minden történt közte és Sylva között? Meddig merészkedett Sylva? Martina már gyanítja, habár a részleteket nem ismeri, de épp az a feladata, hogy úgy viselkedjék, mintha ismerné őket. Két erős, mohó kéz hirtelen át­öleli és magához rántja. Ismeretlen ember idegen testillata ... Martina kitépi magát a karjából. A férfi arcán kihamvad a szenvedély, csak a fájdalmas csodálkozás bána­ta marad. Szaggatottan súgja: — Miért? ... Sylva, miért változott meg? — Nem, ma nem, kérem, ma nem! — súgja minden ízében remegve Martina. Tehát ilyen messzire jutottak!? A férfi újra átkarolja, még szoro­sabb öleléssel. Martina lehunyja sze­mét, a ráboruló sötétségben csak egy gondolat világít: Ha tudni akarsz mindent, , ne védekezz... el ne fe­lejtsd, már egy hónapja nem vagy Martina! Persze, könnyű volna elfo­gadni Sylva nevét a sorsa nélkül. Boldogságát a bűne nélkül. Sylva akart lenni, és ezt most minden kö­vetkezményével együtt vállalnia kell. Most különösen, hiszen még azt sem tudja, van-e Karainak tudomása a „tükörképről“. Ha igen (ami való­színű), milyen könnyen kicsírázhat benne a gyanú. Martina arcán érzi a férfi forró leheletét, füle mellett hallja a hang­ját, szavait izzásig hevíti a régóta féken tartott, régóta éhező szenve­dély. — Sylva, drága, mi történt! Csak­ugyan elfelejtett két rövid hónap alatt? Vagy minden, ami elutazása előtt történt köztünk, csak kegyetlen játék volt, és elutazása menekülés előlem? Akarja, hogy ezt elhiggyem? A hang mindezt apró csókok zá­porában súgja, a csókok egyre sű­rűbben hullnak félig elfordított ar­cára, Martina hallgatja a suttogó hangot, e£ kényszer és egyben kíván­ság, a hang még többet, sokkal töb­bet súg a fülébe ... belebetegedett a vágyakozásba, a gyötrelmes bizony­talansággal teli napok bilincsbe ver­ve vánszorogtak, Martina egyre fe­szültebben, egyre mohóbban figyel­ve, egész testében remeg, és már maga sem tudja, az ellenkezés vagy felpezsdült vére borzongatja-e. Ez a hang, ez a gyűlölt és mámorító, ve­­szélyes és csábító hang! Szeretne el­lenállni, menekülni, de nem tud, nem is lehet. Martinának joga volna hoz­zá, csakhogy...­­ már nem Martina. Ki kell tartanom! — hajtogatja ma­gában, és ereje vesztetten átadta ma­gát a férfi lázas kezének, szája tá­madásainak. hirtelen felnyög, mert Karai végre átküzdi magát az atká­hoz, egész testével öleli. Martinában az éjszakai álom elvegyül és össze­folyik a kettős valósággal, szívét el­­lankasz­tja az átkarolt virágzó fa új gyönyörűsége, és a vörös rózsák szé­­pítő varázsa, mintha a kettős érzés "tűvelné beleárul a nere kábulatá­ba majd újra feleszmél, éber és egy­ben álmodik, érzi, hogy teste hátra­hajlik, kétségbeesett elszántsággal megfeszül, majd karját görcsösen a férfi nyaka köré fonja. Most lett igazán Sylva. Visszavon­hatatlanul. Sápadtan, kimerülten ment haza, az iszonyat kiszívta belőle az erőt, akárcsak egy hónappal ezelőtt La Baule-ban. Besietett a fürdőszobába, vastag sugárban megeresztette a csa­pot, és sokáig dörzsölte száját, ar­cát, kezét, nyakát, és minden igye­kezete hiábavaló, valami megtapadt a testén, ami lemoshatatlan, látni sem lehet, de érzi magán, mint va­lami undorítón ráfeszülő hártyát. A szobájában mozdulatlanságba dermed, mint egy kőszobor, nem ér­zékeli a múló időt, sírni sem tud ... minden könnye elapadt, akár az el­zárt forrás. Eljutott a valósághoz! A valóság lehelete elfújta minden kételyét, mint egy csipetnyi púdert a szél. Tehát Sylva megcsalta To­­mant. Alig néhány nappal az esküvő után! Igen, de miért? Miért? Hogyan fe­lejthette el a férjét ilyen hamar, hiszen szerelemből ment hozzá fele­ségül, és ez a szerelem önző módon az ő szívén is átgázolt. Martina ujjai közt tartja száraz zsebkendőjét, érzi, hogy hajdani fél­tékenysége lángra lobban a vastag hamuréteg alatt is, amelyet a halál szórt a régi tűzre. Emiatt akart vé­get vetni az életének mély kútjuk fenekén? Emiatt volt minden áldo­zata, lemondása, szenvedése? Aljasság! Felfoghatatlan könnyel­műség! Sylva Karlovy Varyban és Franciaországban is egész együttlé­­tük alatt adta a szentet. Komédiá­­zott. Eszébe jut Sylva rosszalló fi­gyelmeztetése a Papp-beli táncestély után, és fejébe tódul a vér. Sylva a szemébe hazudott! Esküvője napjá­tól halála napjáig két hónapon át hazudott, hazudott. Toman pedig... Világosan látja maga előtt a csupa szív Tomant, akit megtéveszt és zavarba ejt kettőjük hasonlósága, látjaa Toman szüleit, a két töpörödött öreg egész megmaradt életerejével csüng a fián. Martina az asztalra fekteti karját, fejét belefúr­ja, látni sem ivarja, látni sem akar­ja ezt az álnok, hamis világot, hiába büszkélkedik körülötte az ősz páva­­tollaival. Ha Toman sejtené... Toman ott fenn a messze északon, a poláris éj­szaka sötétjében, a befagyott hajót döngető viharban. Mennyire szereti most Tomant­.Most még sokkal, sok­kal jobban szereti. Martina szájából vékony jajszó szivárog, mint kes­keny sebből a vér. Ő egész életén át hű maradt volna hozzá. De most már beszennyezte magát csakúgy, mint Sylva. Miért nem tépte ki magát Ka­rai karjából, miért nem vágta a sze­mébe, hogy a játéknak vége. Miért? Miért engedte, hogy ölelje, csókolja? Nem, helytelenül nézi a dolgot! Második létének értelme: meggyőző­dést szerezni róla, hogy tévedés tör­tént, valójában születése percétől fogva őt illette volna Sylva helye. Kegyetlen tettével még a tenger is értésére adta, hogy Sylva boldogsága és végzetes balesete is csupán a té­vedések ideiglenes játéka volt. Ő meg épp most áll új, boldog élet kü­szöbén. Mindmáig csak csalódást ért meg, most pedig egyszerre két férfi szereti. Csakhogy: kit csókolt, kit simoga­tott Ottó Karai?­ot vagy Sylvát? Sylva képében megbélyegezte az árulás. Mint Martina tiszta maradt? Úgy érzi magát, mint akit állatbőrbe bújtattak, de hiába rángatózik, hiá­ba igyekszik fogságából szabadulni, hiába próbálja meggyőzni a világot, hogy nem az, akinek csökönyösen tartják. A fuldokló kétségbeesett kitartá­sával ezernyi száj kiált benne segít­ségért: — Nem vagyok Sylva! Én nem va­gyok Sylva! Az alkony nesztelenül belép a szo­bába, és lassan kioltogatja körülöt­te a nappal fényeit. Martina támo­lyog az árnyak sűrűsödő sokaságban, hosszú, anyagtalan ujjakkal rámutat­nak, és segélykiáltására gúnyosan válaszolják: — Sylva vagy! Te Sylva vagy! — Igen, a nevét átvettem. Igen, az igaz! — ismeri be Martina töredel­mesen, mintha mindenlátó bíró előtt állna. A hangok kórusban zengik körü­lötte: — A sorsát! A sorsát is! — A boldogságát! Csak a boldog­ságát!­­ — Két férfi szerelme, az nem bol­dogság? — Nem, nem engedjétek, hogy eb­ben, csak ebben Martina maradjak! — rimánkodik, odaszalad a tükörhöz, teljesülésért könyörgő reménnyel néz a mélyére, már maga sem tudja ki­csoda, minden összekuszálódik, ka­varog és szertefolyik benne, tisztasá­gát védő szíve hadakozik a szájával, amely csókolt, karjával, amely ölelt, de a hidegen fénylő tükör most, a tűnő nap utolsó órájában sem tud mást mondani, mint amit mindig mondott, egy és ugyanazt a képet tükrözve, az egység kettős képét. Martina magát látva Sylvát látja, a halottaiból feltámadt Sylvát, hűtlen száján hazug mosollyal, homlokán az árulás bélyegével, Sylvát, aki visszatért, hogy megtelepedjen a lel­kében, és még egyszer ellopja az éle­*­tét. (Folytatjuk) 17. 12 Hét

Next