A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-23 / 25. szám

Varázslat nélkül VOZÁRI DEZSŐ VÁLOGATOTT VERSEI Nem könnyű feladat elfogulatlanul, kritikus szemmel megemlékezni egy kortársunk életművé­ről, akihez csaknem öt évtized barátsága fűz. A baráti vonzalom óhatatlanul is elnézővé tesz. Vozári Dezső esetében azonban ilyen jóakaratú elnézésre semmi szükség: a budapesti Szépiro­dalmi Könyvkiadó gondozásában Varázslat nél­­kül címmel megjelent versgyűjteménye, mely egy fél évszázadnyi költői munka kitűnő összegezése, olyan lírikust mutat be, akinek életműve meg­állta az idő próbáját. Személyes kapcsolatunk első állomása Prága volt a húszas évek elején. Jól emlékszem, hogy ő mutatott be a Prager Tagblatt Pánska utcai szerkesztőségében dolgozó, kissé hajlott vállú, halk szavú Max Brodnak, a neves német regény­írónk, ő hívta fel figyelmemet az orvostudomá­nyi egyetemen tanuló Forbáth Imrére, és a cseh avantgardizmusnak akkor már nagynevű meste­rei, Vitézslav Nezval, František Halas és Jaroslav Seifert úttörő jelentőségű költészetére. Ismeretsé­günk nem korlátozódott futó szerkesztőségi és kávéházi beszélgetésekre, és kapcsolatunk csak­hamar tartós barátsága mélyült. Akkoriban jelen­tek meg első novelláim a Pesti Napló­ban, majd a Magyar Vasárnap­ban, és első regényem, A rács­ablakos ház is jelezte, hogy a szlovenszkói ma­gyar irodalom prózaíróinak sorába kívánok lépni. A nálam négy-öt évvel fiatalabb Vozári költői pályája korában indult, első verskötete, az őszi köszöntő (1920) még gimnazista korában látott napvilágot, majd gyors egymásutánban két továb­bi kötete, a Fekete zászló (1921) és az Éjfél után (1922) jelent meg. Ezek a kis példányszámú, az induló költő zsengéit tartalmazó füzetek és a Gö­­möri Jenő szerkesztette Tűz című folyóiratban megjelent versek a Nyugat költőinek, Ady Endré­nek, Tóth Árpádnak, Kosztolányi Dezsőnek és Juhász Gyulának hatását tükrözték. Prágában Vozár­ látóköre tágul, líráján a cseh avantgardiz­­mus hagy jelet, ám gazdagodó ismereteivel, tá­guló világképével egy időben kezdi meglelni sajá­tos egyéni hangját. Megnyerően eredeti ez a hang; csípősen fanyar, csipkedő és gyakran cini­kus. A polgári környezetből származó költő groteszk fintorokra hajlamosan éppen osztálya ellentmondásait, a csillogása mögött megbújó hazugságait támadja. Nyilvánvaló, hogy a kapita­lista világ álerkölcse lázítja, de még szordinó van hangján, részvéte a tőkét kiszolgáló kisemberek, a Lázárok felé fordul. (Öreg vigéc a vonaton, Lázár éneke.) Megénekli a Rotschild csecsemőt, és fanyar fintora már elégedetlenségét jelző kérdést dob fel: Még nem tudod, mi rossz, mi jó, de már tiéd a bánya, dinamit robban, éhesen keres a csákány kincset. Miattad görnyed száz gerinc. Ez a világ talánya: miért van néked szőnyeged, jachtod, ezüstkilincsed? (Egy kétnapos milliomoshoz) Sándor László, a gyűjtemény előszavának írója, találóan állapítja meg, hogy Vozári érzelmi töl­tésű, romantikus hangvételű lírájában a társadal­mi lelkiismeret önemésztő hangja és a polgári ki­ábrándultság cinizmusa sajátos módon keveredik. Talán túlzó az a hasonlítása, hogy az ebben az időszakban írt számos versének előítéletre fittyet hányó, polgárt fricskázó hangja Villonra emlé­keztet, ám abban igaza van, hogy cinizmusa és hetykesége csak álarc, „amely mögött az embe­rek, a nép sorsáért való aggódás bújik meg, és amely lényegében nem más, mint szembehelyez­­kedés a fennálló renddel“. Itt Prágában, majd 1933 után Bratislavában egy szerkesztőségben dolgozik Győry Dezsővel, az Új­­arcú magyarok költőjével, a Kisebbségi géniusz hitvallójával. Különböző vérmérsékletű költők, Győry az agitáló, politikus költészet népszerű szlovenszkói hangadója, Vozári tágabb világképé­vel egyre inkább a fasizmustól veszélyeztetett ember, az egész emberiség sorsáért és jövőjéért aggódó lírikusok sorába lép. Versei főleg a Dzu­­rányi szerkesztette haladó szellemű Magyar Újság­ban és a Masaryk Akadémia folyóiratában, a Magyar Figyelőben jelennek meg. 1935-ben kerül kiadásra Szebb a sziréna című kötete az utolsó tíz esztendő termésének javával. A gyűjteményt a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság 1935. évi nagydíjával ju­talmazza, és egy évvel később Vozári műfordítói tevékenységéért elnyeri Pozsony város tanácsá­nak nagydíját. Még három termékeny évet tölt körünkben a szlovenszkói születésű, itt nevelkedett költő, aztán a fasizmus előretörése, a köztársaság feldarabo­lása és megszállása menekülésre készteti. Kény­szerű emigrációjának első állomása Krakkó, ahol utoléri a háború, de sikerül idejében Lvovba el­jutnia. A moszkvai magyar emigráns írók segítsé­gével egy rodnyiki textilgyár könyvtárában kap állást, majd mint a Szovjet Írók Szövetségének tagja Ivanovóba kerül, ahol az ottani Idegen Nyelvek Főiskoláján német irodalomtörténetet ad elő. A háború tovább űzi az Ural mögé, Cselja­­binszkban latint tanít, és 1942-ben, mint volt csehszlovák állampolgár, az elsők között jelent­kezik a Ludvík Svoboda vezette brigádba. A köl­tő immár fegyverrel szolgálja a forradalom ügyét: részt vesz a belgorodi, szokolovi csaták­ban, és a kurszki áttörés is a rohamozók sorában találja. Aztán új állomás következik: Moszkva, és új munkakör a szovjet rádió magyar szerkesz­tőségében. Itt éri a felszabadulás, 1945 agusztusá­­ban Budapestre kerül, ahol — Sándor László köz­lése szerint — előbb a Szabad Nép szerkesztősé­gében dolgozik, mint a kulturális rovat vezetője, majd a Magyar—Szovjet Művelődési Társaság igazgatója lesz. 1947 júliusától 1959 decemberéig mint a MTI tudósítója Prágában, Berlinben és végül Bécsben teljesít szolgálatot. 1959-től nyug­díjba vonulásáig a Népszava szerkesztőbizottsá­gának tagja. Tízévi megszakítás után barátságunk Prágában ismét felújul, belelapozhatok az 1944-ben a moszkvai Idegen Nyelvű Irodalmi Könyvkiadó kiadásában megjelent, verseit és versfordításait tartalmazó Vagy-vagy című kötetébe, melyben a várost és a gyárat megéneklő költő lírája minden lágyságát, groteszkségét elvesztve keményen harcossá válik. Ez hát a kor, a zűrös kerge század, melyben a látó megvakul s a vak szeme kinyílt és szólt volna: gyalázat, de már ágyúk beszéltek, nem szavak. Európa, szülőhonom, a lázad számumként zúgjon és csodát tegyen: kegyetlen, véres, pestises a század, de rajtad áll, hogy más, hogy szebb legyen. (Tanú vagyok, Moszkva, 1943) ’ Riadót verő a sztálingrádi csata után írott ver­se — Sürget a perc —, és a többiekben is, az Ave­­ Caesar, az Európa elrablása, a Veled vagy nélkü­­ü­led címűekben a fasiszta hordát elűzni akaró agi­tátor lép elő, ám itt sem válik frázisossá, harcos hevületében szólamszerűvé. Most, hogy megjelent vers válogatása ízelítőt ad­­a felszabadulás utáni költészetéből is, jólesően konstatálhatjuk, hogy költői vénája nem apadt el, de új színekkel is gyarapodott. Az elmélyülő hangban új gondolatok, új féltések csengenek fel. Eredőben újból a fasizmus, és el kell ítélni új merényleteit. És hasztalan, hogy körbe jár az amerikai halál, s lángot okád, dörgést nyerít, egy népet itt le nem terít. (Sirató ének My Laiért) Úgy tűnik, hogy mostani költészetében eddigi elkötelezettsége még erőteljesebb hangsúlyhoz jut. És ez rendjén van így, mert nem lehet igé­nyesebb költői feladat, mint együtt érezni a meg­­alázottakkal és szenvedőkkel, a szó fegyverével együtt harcolni a jobb és szebb jövőért küzdő emberrel. EGRI VIKTOR 4­­ * . Török Elemér versei DELELŐ CSENDBEN Fényesen izzó delelő csendben buzgó pipacsok vad lobogása tengeri haja göndörül futó tökindákra nézek a kéklő űrbe mint szép lány ha néz tiszta tükörbe pillantásom fókuszába szűkül a tér most is csöndben magam mint összetört üvegdarabokban a fény TÁJ KEDVESEMMEL Kék ég föl nagyított búzavirág háttere kalászok sárga csendje derékig állok benne füvek illatába bújva fut kedvesemmel felém a gyalogút a nap rokkája aranyszálakat fon barna kontyába Varga Lajos rajza

Next