A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-23 / 25. szám
SZABÓ GYULÁNAK Keretbe gyúrni hiába akarom, az óriás roppant válla széttöri a formát, karja kinyúl a mindenségbe, s míg a nyugvó napot magához öleli, tornyokig ér fel csontos térde. Bütykös ujját, nem tudom, s a tájat, mely törpén meglapul alatta, tán együtt néztük tízéves fejjel a Szilvás-majoron. Talán engem is ez a bütykös ujj tanított szigorú emberségre, hogy ne sírjak mindenen ami fáj, pityergő szájjal ne szaladjak anyámhoz, hisz nem véd meg köténye, ha patakparton kő talál... II. Úgy élnek a fába metszett alakok bennem is, ocsúdó gyermekrévületben ! Jönnek a halottsíró asszonyok, jajongnak, vastag kendőjük csücskeebben. A lámpa kóbor lidércek lelke tán, rőt fénye árnyakat sző a házfalon, a csüngő kéz a semmit markolja már, lovak patái dongnek az udvaron. A kiscsikó még felnyerít anyját keresve a sötétben, a gyermek is még felsikít, rémület ég kerek szemében. A napszemű lányt hol láttam én? Varkocsa fekete ostor. Ablakukban vörös muskátli égett nyári alkonyatkor. Mezítláb lépett az út porába, lába nyomát már nem lelem, eltűnt az út is, és kék szoknyája virágként ring a réteken. IV. Késed az eleven világ arcát formálta kegyetlen szeretettel. E fába vésett alakok birkóznak szorító emlékkeretben. Kép és keret OZSVALD ÁRPÁD