A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1989-08-18 / 34. szám

állították; az egykori uralkodó titkos irattárából előkerült dokumentumok minden vádbeszédnél hatásosabban bizonyították a nemzete ellen támadó király bűnösségét. 1793 januárjában a Konvent — miután csaknem egyhangú­an vétkesnek mondta Lajost — 387 szavazattal 334 ellenében halálra ítélte a valaha mindenható monarchiát; janu­ár 21-én reggel az új kivégzőeszköz, a nyaktiló hátborzongató csattanása tett pontot a király életére. XVI. Lajos feje a porba hullt, s ez a néhai uralkodó megmentésén fáradozó girondisták veresége volt. A forradalom igazi hívei felismerték, hogy a kivégzés után már nincs mód kényelmes komp­romisszumokra s számukra csupán egy lehetőség nyílik a túlélésre: a győzelem. A győzelem pedig 1792 végén és 1793 elején nem is tűnt lehetetlennek: a francia csapatok benyomultak Belgium területére, elfoglalták Savoyát, Nizzát, a Rajna bal partját s valamennyi területet annektálták. Válaszul Európa országai — Svájc, Törökország és a skandináv államok kivételével — franciaellenes koalíciót hoztak létre s a forradalmi hadsereg győzelmeit hamarosan súlyos vereségek váltották fel. 1793 áprilisá­ban az ellenséghez pártolt a girondis­­tákhoz tartozó tehetséges, de elvtelen Charles-François Dumouriez tábornok s ezzel „tökéletesen" kompromittálta pártját. A girondisták hitele szinte nap­ról napra csökkent: képtelenek voltak megoldani a fokozódó élelmiszerválsá­got, felszámolni a néptömegeket keser­vesen sújtó drágaságot, az árak maxi­málását követelő népi mozgalmakat pedig elnyomták. Az általános kül- és belpolitikai helyzetet tovább súlyosbí­totta az 1793 tavaszán Vendée tarto­mányban kitört royalista felkelés; a pa­pok és a nemesek, kihasználva a giron­­dista politikával szembeni elégedetlen­séget, sikerrel uszították a parasztokat a forradalom ellen. A girondisták, osz­tályérdekeiket féltve, nem voltak hajlan­dók a nép követeléseinek teljesítésére ; körömszakadtáig védték a burzsoá tu­lajdont s e szűk látókörű politikával saját vesztük előidézőivé váltak. Május végén Robespierre és a jakobinusok a girondisták elleni felkelésre szólították fel a népet. 31-én hatalmas tömeg vette körül a Konvent épületét, az árak maximálását, a girondista vezetők kizá­rását, a hivatalok és a hadsereg meg­tisztítását, a gazdagok megadóztatását követelve. Ezen a napon a Konvent még ellenállt a nyomásnak, de június 2-án már 80 000 fegyveres nemzetőr gyüle­kezett az épület körül; követeléseiknek a Konventre szegezett ágyúk adtak nyo­­matékot. A képviselők hosszas huzavo­na után megszavazták a girondisták hangadóinak letartóztatását. A gazda­gok hatalma — úgy tűnt — végleg összeomlott, és sok szívben ismét feltá­madt a remény: most már a szegények boldogságának korszaka következik ... G. KOVÁCS LÁSZLÓ A Tábornok üzenete SZÁRAZ GYÖRGY ÍTÉLETIDŐ CÍMŰ DRÁMÁJÁRÓL Lehet a gyűlöletről etikusan szólni? Lehet az esztelen kizárólagosságról értelmes — mi több: érvényes — gondolatokat megfogal­mazni ? Az ember hajlamos rá, hogy a felüle­tes ítélkezés gyakorlatával azt mondja: nem. Az őrület őrület, az esztelenség esztelenség, a logika meg az értelem pedig ezektől teljes­séggel eltérő kategóriák. Tűz és víz. Árnyék és fény. Száraz György, a Tábornok (míg élt, kollé­gái nevezték így, a szellemi élet tábornoká­nak), csak mosolyogna e gondolatok halla­tán. Mondani talán nem mondana semmit, mert olyan volt, nem sokat beszélt, mondják, akik ismerték. Annál többet tett. Töprengett , és megalkotott valamit. Valamit, ami mellett nem mehetünk el úgy, mintha nem létezne: egy jól meghatá­rozható pilléreken nyugvó életművet, amely szellemi végrendeletként is felfogható. S amely gondolatokat nem volna okos csak úgy ad acta tenni: Száraz György végakara­tát be kellene fogadnunk. Mindannyiunknak, akiket illet, akik közép-európainak valljuk magunkat. Vagy pontosabban: kelet-kö­­zép-európainak, ugyanis ő egyike volt azok­nak, akik hittek e megfogalmazás életképes­ségében, abban, hogy ez a fogalom nagy pontossággal megjelöl népeket, gondolko­dásmódokat, problémaérzékenységet, viszo­nyokat, lehetőségeket, a problémákra való rálátások szögét és egyben a kibontakozás lehetséges útjait is. Valamilyen módon az együvé tartozás címkéje: csehek, osztrákok, szlovákok, magyarok, szerbek, szlovének, horvátok, románok, németek, lengyelek stb. közös meghatározója. A sor persze folytat­ható, Száraz György közép-európaisága nem kizáró, befogadó kategória. Ugyanakkor azt is elénk tárja, nem elég csak a címkékkel díszelegnünk, ilyen-olyan pózokban tetszelegnünk, felszínes általánosí­tásokkal elkennünk a problémát, igenis, na­gyon keményen és határozottan kérdez. És ezt sem kizárólagossággal teszi, valamennyi­ünktől kéri számon: mit tettünk annak érde­kében, hogy a fenti megfogalmazások iga­zak, az idők során egyre igazabbak legyenek." S mivel a válasz, ha van is, még napjainkban is nehezen értékelhető, elmondja ő maga, többek közt az Ítéletidő című drámában (amelyet a közelmúltban vetített ismét a Magyar Televízió a Veszprémi Tévétalálkozó részeként). Már azzal is sokat elmond, hogy a drámai jelen időt egy nagyon kiélezett történelmi időpontba, 1849 tavaszára teszi, a cselek­ményt pedig e vajúdó időszak nemzeti ösz­­szecsapásainak egyik fókuszába, Erdélybe. S a történések mögött felett-között állandóan ott vibrál a kérdés: csak ez az út járható? A széthúzás útja ? A bécsi oszd meg és ural­kodj taktikájának botor kiszolgálása ? Ponto­sabban nem járható, éppen, hogy ez az út nem járható, ezt bizonygatja végül is elejétől végéig ez a dráma, a szerencsétlen szem­benállás csak erőink szétforgácsolásához, ideáink, szép álmaink porba hullásához ve­zet, a bárminemű ésszerű megoldások elve­téléséhez, a minden oldali csődhöz. Akkor pedig mégis: miért nem képesek ezt belátni a szemben lévő felek? Miért pusztába kiáltó szó a darabbeli kormánybiztos megbékélést hirdető szava, miért veszik el oly tragikusan a gyűlölet fortyogó zuhatagában? Miért kell végül is neki, aki minden porcikájával a megbékélésen dolgozott, éppen sorstársai fegyverétől tragikusan elpusztulnia? Miért a felfokozott emócióké, az évszázados torz beidegződések rációt nélkülöző kirobbaná­sáé a fő szerep az ilyen éles konfliktushely­zetekben? Bénító kérdések. Bénító látni a tehetetlen­séget, a kilátástalanságot, azt, az egyébként az életből ellesett igazságot, hogy a lövész­árokban már késő. Ott már késő meditálni, egyéb megoldásokat keresni, a kibiztosított fegyverek előtt az érveknek kevés esélyük van. Igen, ez a lényeg, itt a lényeg, ezt elkerülni, erre tanít ennek a drámának min­den szava. Azt sugallja, hogy a mindenna­pok, az állandó érintkezések napi porondjain kell megtenni mindent nemcsak az ilyen helyzetek elkerülésére, hanem ezen jóval továbbmenve, éppen a konszolidált időket kihasználva, akkor, amikor erre reális esély van, kell elkövetni mindent az ilyen helyzetek bekövetkeztének meghiúsítására. Nem a problémák eltussolása, de éppen komoly megvitatása és megoldása útján, a valódi együvé tartozás érzésének, de realitásának a megteremtésével egyetemben. Mert ez a lényeg ebben a darabban, mint ahogy ez a lényeg mindennapjainkban is, a közösség­vállalás, az egymásrautaltság tudatosítása. Annak felismerése, hogy más út nincs, más út egyszerűen nem létezik. Itt vagyunk tehát­ Száraz György végakara­tánál, itt a dráma mondandójánál és végső soron a korabeli politika későn felismert révpontjánál is. Kossuth és a forradalmi kor­mány szegedi nemzetiségi proklamációjára gondolok, amely a korabeli Európában egy raritás volt ugyan, csak sajnos, későn jött, a forradalmi kormány tragédiájára a gyümöl­csei már nem tudtak beérni. Igen, a helyzet bénító, és Száraz György mesterien tudja a helyzetekben, a variációk­ban rejlő lehetőségeket kibontakoztatni, a megoldási lehetőségeket elénk tárni. Még azzal a korlátozással is, hogy a filmen végül is csak az egyik variáció — a rosszabb, az összecsapást, tragédiát hozó — valósulhat meg, s az alternatív út, a megegyezés útja nem. De a végeredmény magáért beszél, a darab megegyezést, békét sürgető sugallata szintén. Az egyedüli lehetséges megoldásé, mert a harc, az erősebb jogán történő ügyin­tézés éppen nem megoldás. Zsákutca. Ezt is meggyőzően bizonyítja Száraz György. CSÁKY PÁL SZAVAK VIADALA SZAVAK JÁTÉKA Talán holmi családi vitára, hitvesi diszkrét szóváltásra, szomszédok közti perpatvarra gondol az olvasó, amikor kezébe veszi Her­nádi Sándor Szópárbaj című könyvét. Pedig nem erről van szó, hanem szellemi viadalra, szavak versenyére, szópárbajra invitálja az olvasót, ahol a szellemi felkészültség, hely­zetfelismerés, de nem utolsósorban­ anya­nyelvünk alapos ismerete, szókincsünk okos forgatása, ügyes felhasználása dönti el a viadalt. Van, amikor nincs győztes, hiszen önmagával párbajozik, viaskodik a felnőtt és a gyermek, miközben gyarapítja értelmét, tudását, s tágítja látókörét, szellemi felké­szültségét. Anyanyelvünk szinte felkínálja a játék lehe­tőségét, mert eredeténél és fejlődésénél fog­va annyira árnyalatos, annyira bonyolult és egyben annyira egyszerű, hogy játszani, ve­télkedni, párbajozni lehet vele. A nagyob­bacska gyerek azt mondja kisebb testvéré­nek: — Tudok latinul, jól figyelj! És mondja: „Atonalu dátusz, visszausz megátusz." — mondja, mondja ismétli sokszor, s nagyokat nevet hozzá. Játszanak. .. A kicsi is próbálgatja, de még nem tudja, hogy miről van szó, csak mondja ő is. Aztán a nagyobbacska lefordítja, megmagyarázza értelmét : „A tón a lúd átúsz(ik)... A kicsi nagyot bámul, de aztán felocsúdik a nagy csodálkozásból: — Jaj, de érdekes! — kiáltja vidáman és fut ki az utcára, s tovább adja a felfedezést az első jövevénynek. A felnőttek szójátéka is gyakran derültség­re, vidámságra ad okot. Reggel munkába menet Imre, az üzem szakácsa, odaszól Kálmánnak, a portásnak: — Ittatok? — Ne hülyéskedj, szolgálatban? — vála­szolja Kálmán elutasítóan. — Nem az ivásról kérdeztek, hanem arról, hogy „itt a tok?", mármint a hegedűtök itt van-e? — mondja Imre elégedetten, nevetve, de derülnek a körülöttük állók is, vidámab­ban kezdik majd a napot. A teljesség kedvé­ért, Kálmán valóban muzsikus, bajsza alatt parányit bosszankodik, hogy felült a beugra­tásnak. Ismerték a tréfát nagyjaink is. Arany János például ki merte forgatni a Szózatot, amit azóta is sokat hallunk imigyen: „Hasadnak rendületlenül légy híve, óh, magyar, / Böl­csödtől kezdve sírodig ezt ápold, ezt ta­kard." A Szózat sorainak megmásításáért nem haragszunk Arany Jánosra, s a szöveg mon­danivalójához talán nem kell magyarázat. Krúdy Gyula szerint a szólásmondások, közmondások anyanyelvünk „aranypénzei", amelyek gurulnak, forognak a nép között. Sok közmondásnak azonban ismerjük egy­­egy megváltoztatott alakját. Állítólag az egy­koron igen népszerű Romhányi József resta­urálta a következő közmondást: „Isten maj­mai lassan őrülnek!" Úgy gondolom, igazi aranypénz vált belőle. Karinthy Frigyes köztudottan nagyon sze­retett a szavakkal játszadozni. Ezen játszó­kedvét sok kötetnyi írása őrzi. A Szavak című humoreszkjében erről így vall: „Én bevallom, hogy én minden szót, ami eszméletembe kerül, mielőtt felhasználnám, előbb megsza­golom, feldobom, leejtem, kiforgatom , játszom vele, mint macska az egérrel, csak azután kapom be." A nyelvújítás idejében sok új szó keletke­zett, a legtöbbjük eltűnt a feledés homályá­ban, de úgy gondolom, hogy bizonyos részü­ket még ma is használhatnánk. Nekem sze­mély szerint Ozsvald Árpád írásában tetszett a tevepárduc-zsiráf, a débicz-bíbic, de lehe­tett volna inkább „débics", talán így meg­marad, mert a gébics, ami ugyan teljesen más családhoz tartozó madár, ám fentma­­radt, neve kiállta az idők próbáját... Most azonban Hernádi Sándor könyvéről van szó, amely huszonhárom feladatkörbe sűríti a szópárbajozás szellemi lehetőségeit és a „kulcs" segítségével útmutatóul, vagy segítségül, ismerteti a megoldás lehetőségeit. MOTESÍKY ÁRPÁD LIU KINCSÜNK AZ/W/VELV 11

Next