Akadémiai Értesítő, 36. kötet (1925. évfolyam)

Előadások és cikkek - Császár Elemér: A "Zalán futásá"-nak százéves fordulóján

200 tírnepi beszédek Gvadányi azonban nemcsak a magyar embert tudta megrajzolni, hanem a magyar életet is. Csodálatosan éles szemmel figyelte meg a mindennapi élet mozgalmait, s abban a bátorságban, amellyel a valóság apró de jellemző képeit beemelte a költészet világába, ráismerünk az egykori bravúros huszárkapitányra. Abban a korban a realizmus ismeretlen volt irodalmunkban. A valóság reális fölfogása és ábrázolása helyett beteges, vértelen idealizálást követelt az uralkodó fölfogás, s ócska francia heroikus regények meg érzelgős német históriák voltak divatban a maguk színtelen, hazug világukkal. Csupa olyan történet, amelynek az élethez, a valósághoz nincs köze ; mesterségesen kieszelt helyzetek, üres, lélektelen klisékből szerkesztett miliő, terméketlen fantáziában fogant halvány mesék — hazugság és képtelenség mindenütt. Mint késő ősszel a lombjukat vesztett bükkök között az élet zöldjében viruló fenyő, úgy válik ki az élettelen, szárazzá hervadt elbeszélések közül Gvadányi két műve, amelyekben a XVIII. századi magyar élet igazságtól duzzadó képei közé a valóságból ellesett mozgalmas, érdekes jelenetek szövődnek. A magyar Alföld világa, a falu, a kisváros és Pest élete, parasztok és kato­nák, urak és polgárok viselt dolgai, csínyek és kalandok, mulatozások és verekedések — mindez a maga tarkaságában és fordulatosságában gyökeresen magyar és utolsó vonásig igaz. Annak a világirodalmi áramlatnak, mely a XIX. század derekán uralkodó lett Európa-szerte, a művészi realizmusnak, Gvadányi a hírnöke, ő az első magyar realista. Innen van, hogy olyan közel érezte őt szívéhez a két legnagyobb magyar költő, maguk is a művészi realizmus hívei, Petőfi és Arany. Amaz jobban szerette minden régi magyar költőnél, emle­gette úti­leveleiben és regényében s egy kedves versben örökítette meg emlékét, emez nemcsak művészi arcképet festett róla, hanem egyben-másban az ő nyomdokain járt is. Akit Arany János fogadott mesterének, az nem utolsó poéta! Ez a tudat büszkébbé tette volna az öreg generálist, mint berlini kalandja vagy Kleist százaranyas díja — de még a Nótárius és a Rontó Pál nagy sikere sem ér föl vele! És volt a költő Gvadányinak még egy nagy érdeme : két főalakjában a magyar nemzet, a magyar nép érzésvilága szólal meg. A szökött katonát népünk abban az időben meleg szeretettel ölelte magához. Idegen hadsereg szerencsétlen áldozatának tekintette : kötéllel fogták katonának, erőszakkal öltöztették a császár mundérjába, ott sínylett tíz évig a profesz mogyorófa­ vesszeje alatt, távol övéitől. Megszökött.

Next