Magyar Tudomány – A MTA Értesítője, 1981 (88. kötet = Új folyam 26. kötet)
1981 / 10. sz. - TANULMÁNYOK - PUSKÁS JULIANNA: A magyarországi kivándorlás sajátosságai a két világháború között (1920-1940)
Ez azonban a depresszió időszaka volt, amikor a vándorlók abszolút számai minimálisra csökkentek. Az első világháború Európa valamennyi országából feltartóztatta a kivándorlást, Közép-Európából, Németországból, az Osztrák —Magyar Monarchiából, Oroszországból és a Balkánról pedig gyakorlatilag megszüntette. Az 1920-as évek elején a nemzetközi vándormozgalmak újabb szakasza még ki sem bontakozhatott, amikor bevándorlási törvényeivel az Egyesült Államok a munkaerő nemzetközi áramlásának új, azaz a korlátozó periódusát nyitotta meg. Elsősorban tehát nem a hazai gazdasági és társadalmi viszonyok átváltozásai idézték elő 1924-től Magyarországról az USA-ba vándorlók számának hirtelen esését. Nem a nemzet iparosodása által ösztönzött oly mértékű belső vándorlások, amelyek természetes lecsitulását hozták volna a külső vándorlásoknak. Az iparosítás ugyanis hazánkban ekkor nem bontakozott olyan mértékben, hogy lényegesebb eltolódásokat hozott volna létre a társadalom struktúrájában. A gazdasági növekedés üteme lelassult mind a háború előtti évekhez, mind más európai országok növekedési üteméhez viszonyítva. Az urbanizáció vontatottsága az iparba vándorlás lehetőségeit oly szűken tartotta, hogy azok alig változtattak a társadalom század eleji szerkezetén: 1910-ben a lakosság 57,4%-a élt a mezőgazdaságból, 1920-ban 56 %-a, 1930-ban 52 %-a. A mezőgazdasági népesség aránya még 1941-re is mindössze 49%-ra csökkent, pedig ekkor már mutatkozott a hadigazdálkodás keretében elért fellendülés hatása. A mezőgazdaságból az iparba áramlás, a társadalmi mobilitás útjai nem szélesedtek tehát olyan mértékben, hogy enyhíthették volna a viszonylagos túlnépesedésből eredő feszültségeket. Nem szüntették meg a kivándorlás hazai gazdasági-társadalmi ösztönzőit, a népességet az országból kifelé „taszító", ún. „push" tényezőket, a munkaalkalmak hiányát, a megélhetés nehézségeit, az emberek tömegeinek szándékát, hogy az országból elvándorlással változtassanak helyzetükön. De közvetlenül a háború után Közép-Kelet-Európában jelezhetők azért olyan változások, amelyek rövid időre enyhítették a külső vándorlásra késztető ösztönzőket. Említhetők pl. az 1920-as évek elején meghirdetett földreformok és a hozzáfűzött remények. A felbomlott Monarchia területéből is formálódott ún. utódállamokban a kisebb-nagyobb méretű földosztások a mezőgazdasághoz kötöttek olyan személyeket is, akik a reform nélkül kivándorlás révén kíséreltek volna egzisztenciát építeni. A háború pedig a demográfiai nyomást csökkentette, mivel áldozatait elsősorban a fiatal munkaerős korosztályból, a potenciális kivándorlók csoportjából szedte. A kezdeti megtorpanás, a rövid életű remények után a „push" tényezők ismételten erőteljesebben érvényesültek, de tömeges kivándorlást előidézni nem tudtak. Nem formálódtak ki ugyanis a vándorlási mechanizmus működéséhez elengedhetetlen „puli", vagyis „vonzó" tényezők, azaz hiányoztak a kedvezőbb munka- és kereseti lehetőségeket kínáló országok munkaerőkeresletének megnyilvánulásai. Ez volt tehát a fő meghatározó a tengerentúlra vándorlások méreteinek csökkenésében. Az Egyesült Államok bevándorlási politikájának többek között az az új jellegzetessége, amely a magyarokat szintén a „nem kívánatos" bevándorlók kategóriájába sorolta. Az 1921. évi bevándorlási törvény az évente beengedhetők kvótáját Magyarországról 5747, az 1924. évi törvény pedig 473 személyben határozta meg. A kvótakeretet a magyarok részére valamelyest megemelte — 473-ról 869-re — az 1927. évi bevándorlási törvény, a „Quota of National Origin". 2 Magyar Tudomány 1981/10