Magyar Tudomány – A MTA folyóirata, 2004 (111. kötet = Új folyam 49. kötet)
2004 / 12. sz. - KÖNYVSZEMLE - GYÁNI GÁBOR: Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás
Magyar Tudomány • 2004/12 bár kitérni a nézőpont megválasztásának kényszere elől, ezzel azt kockáztatja, hogy elbeszélése krónikává szelídül; azzá lesz tehát, ami (Benedetto Crocétól és Hayden White-tól egyaránt jól tudjuk) még nem teljesen kifejlett történeti elbeszélés. Ebben áll a távolságtartás érdekében vállalni kívánt leíró elbeszélés nagyon is reális veszélye. Mi készteti vajon Romsicsot arra, hogy akár ezt az árat is hajlandó legyen megfizetni valamilyen nemesebb cél érdekében? Bizonnyal az, hogy a rendszerváltás, mint túl közeli múlt, még nem valódi történelem, nem is beszélhető el tehát igazi történelemként. Nem, mivel ma még jószerivel hozzáférhetetlenek a megbízhatónak tartott, vagyis a primer történeti források. Vessünk csak futó pillantást az események Romsics könyvében olvasható, valóban gondos rekonstrukcióinak a jegyzetekben megadott forrásaira: elsődleges fonás nemigen akad köztük (ezen elsősorban, bár nem egyedül csak levéltári dokumentumokat értek). Sajtóanyag, memoárok és kivált a különböző rendű-rangú szakértői beszámolók (politológiai, szociológiai és közgazdasági elemzések), valamint jelentések képezik a szerző fő forrásait. Romsics igazán tudja, hogy milyen szűkösek az e helyzetből adódó megismerési lehetőségek. Ebben rejlik tehát elbeszélői módszerének egyik lehetséges magyarázata. Ha úgy tetszik, a vázolt körülményeket figyelembe véve, nem is igen választhatott volna másmilyen megszólalási módot. Itt van azután a „kellő történelmi távlat" kérdése; ezen az értendő, hogy véget ért-e már vajon (legalábbis viszonylagos értelemben) a múlt, s magunk elé tudjuk-e már képzelni úgy, mint ami önmagában is megáll, mivel külön egységet képez az időben? A könyv szerzőjét e tekintetben is bizonytalanság lengi körül, hiszen állíthatjuk-e teljes bizonyossággal, hogy a rendszerváltás mára minden politikai (ideológiai) aktualitását végérvényesen (vagy akár elégségesen) elvesztette volna. Romsics sem ad egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy mikor ért véget az általa elbeszélt történet, legalábbis ezt sugallja a mű gondolati befejezetlensége. A Volt egyszer egy rendszerváltás az Antallkormány első fél évének eseménytörténeti taglalásával zárul, az Epilógusban pedig a politikatörténet és a gazdasági helyzet alakulásának ezt követő eseményeit sorolja fel a szerző gyors egymásutánban, hogy mintegy az új politikai elit múlékony tündöklését érzékeltetve a közülük azóta meghaltakat vegye végül egyenként számba. Az élet biológiai vége azonban nem feltétlenül biztos kritériuma a történelmi zártságnak. A szerző adós marad tehát a rendszerváltásnak nevezett valami fogalmi magyarázatával, mert anélkül vet véget történetének, hogy határozott jelentést kölcsönözne az események gondosan rekonstruált sorának, melyek 1988 táján kezdődtek, és amik elbeszélése 1990-ben egyszer csak félbeszakad. A rendszerváltás történetének ekkori félbeszakítását azonban sem pragmatikus megfontolás, sem valamely elméleti támpont nem indokolja. Nincs tehát fogódzónk ahhoz, hogy tisztán magunk előtt lássuk a rendszerváltás mint időbeli egység, mint külön történeti entitás fogalmát. Valami olyanra gondolok ezúttal, amilyennel Kis János szolgált bő egy évtizede. Kis azokkal a reformokkal azonosította a rendszerváltást, melyek forradalmi horderejűek voltak. De hogyan hordható ki reformok útján a forradalmi változás—tette fel a kérdést? Úgy, szólt gondolatmenete, hogy az immár legitimitását vesztő hatalom továbbra is fenntartotta legalizmusát, ami nélkül meg sem születhettek volna a békés átmenetet biztosító és még a régi Országgyűlés által alkotott sarkalatos törvények, de a kerekasztal- tárgyalások sem jöhettek volna létre, és vezethettek volna az ismert eredményre. Mindezek mögött pedig - szögezi le Kis - az a kölcsönös önmegtartóztatáson nyugvó „ismeretlen játszmát. .. áll], ahol a résztvevőknek menet közben kell kitalálniuk, hogy melyek 1438