Építünk. A Magyar Írók Szövetsége Debreceni Csoportjának folyóirata 4. (1953)
1953 / 3. szám - HALADÓ HAGYOMÁNY - Parepatits Antal: Krúdy Gyula és Debrecen
összeköttetését az Ellenőrrel nem szakította meg, az iskolát és az iskolai fegyelmet semmibe véve gyakran átrándult Debrecenbe és írásaival továbbra is szolgálta a lapot. Érettségi után — bár előtte is — Gáspár Imre szabad kezet adott neki: írt, amit akart, és írt, ahogy akart. Ha elfogta is néha a honvágy, ha kiütközött is rajta a korához illő gyerekesség, írásaiban felnőtt embernek látszott. Az írások között találunk olyanokat, amelyek egy vagy más szempontból érdekesek az íróra és érdekesek a korra vonatkozólag. Kongresszust tartottak Debrecenben a vidéki újságírók. Az Ellenőr tizenhat éves reprezentatív munkatársát küldi ki, aki beszámolója végén megállapítja, hogy „okvetlen kell, hogy javítva legyen a vidéki sajtó helyzetén”. Tudósítást találunk az első Debrecenben kötött polgári házasságról, komoly helytálló kritikát olyan beérkezett írók művei felett, mint amilyennek Justha Zsigmond és Bársony István abban az időben számítottak, közli a lap első, még Nyíregyházán írt regényét Hat nap kerékpáron címmel és így tovább. * Debrecenben kétszer okozott komoly, az akkori időkhöz mérten komoly botrányt a zene: egyszer, amikor az állomáson, 1918-ban a katonabanda eljátszotta a Gotterhalte-t, máskor pedig Krúdy itteni évei alatt. Erről a Krúdytól származó eredeti tudósításokat is megaláljuk az Ellenőr lapjain, de ennél sokkal szebb az az írás, amelyet arról az esetről harminc évvel később a már kiforrott Krúdy írt a Tegnapok ködlovagjai című sorozatban. Ebből idézünk: „Mit látsz az arcodon, te múlt századbeli magyar ember, amikor harminc év előtti fotográfiádat nézegeted az elmúlt idők lim-lomjai között? Dicsőséges ifjúságot, diadalmas férfikort és megelégedést látsz régmúlt arcodon, mert ebben az időben „ad engedelmet Ferencz József”, hogy a turini szent remete hátramaradott fiai hazatérhetnek. Harminc esztendő előtti ifjúnak kell lennünk, hogy a csodálatos érzést újra felidézhessük, amely darab időre rakétássá tette az emberek hétköznapi beszélgetését Magyarországon, történelmi lámpásokat helyezett a megtört fényű szemekbe, új dobogásokra szoktatta a magyar szíveket, mely szívek a magyar földekhez hasonlóan már csak a pontos, szabályos haszonhozáshoz voltak szokva a mindenkori szabadelvű párt bőven trágyázott, gondos, céltudatos kezelésében... Mikor Kossuth Lajos visszaadja azt a csodálatos lelkét teremtőjének és az utolsó sóhajtás, mire eljut Magyarországig, az imádott hazáig, szélzúgássá, tavaszi viharrá változik. Megrázkódik a magyar föld, amelyet már a táncos Andrássy Gyula kezdett altatgatni mesemondásokkal és szép körmagyar csárdásokkal, vonaglik a pesti aszfalt, amely Tisza Kálmán cugos cipőinek léptei alatt kihengereltetett mindenféle forradalmas bolondságokból, a szőke árvalányhaj helyett búskomolyan emlékezetes gyászfátyolok teremnek a magyar mezőkön ezen a tavaszon, az ibolyák helyében gyászkokárdák pattannak fel a földből és nagy feszülések ropogtatják a komótossá vált császárkabátokat, amelyeket olyan hamar megszokott a koronázás után következő nemzedék. — Kossuth Lajos meghalt, de fiai hazajönnek... Kossuth Ferenc úgy beszélt, mint egy angolból fordított lexikon és tudvalevőleg az ilyen szótárak nem a legmegbízhatóbbak... Hallgatom őt Debrecenben, az Aranybikában országos körútja alatt, mint ifjú vidéki riporter... Rácz Károly, a szőke cigányprímás a Himnusz helyett a „Jaj de huncut a német...” kezdetű keserves nótára gyújt. A főispán Savanyú (Degenfeld) Jóska elfehéredett arccal néz a sarokban helyet foglaló cigánybanda felé, a pesti hírlapíró urak, akik Kossuth Ferencet Debrecenbe kísérik, kirúgják maguk alól a széket és rohannak a távíróhivatalba... Nagy dolog történt Debrecenben, Kossuth Ferenc lojális pohárköszöntője után a magyar Himnusz helyett ama Kufsteinekra, Olmützökre, gyötrelmes rabságokra emlékeztető nótát játsza a cigánybanda... Mi vidéki magyarok nem gondoltunk arra, hogy a pesti szerkesztőségekben majd európai botránnyá fújják fel a Jaj de huncutot... Kossuth Ferenc idegenszerű volt — mintha nem is ama magyar álmokban égig érő Kossuth Lajos fia lett volna. Az öreg debreceni polgárok sehogy sem tudják az apafiús hasonlatosságot felismerni az utódban, ama lelket rázó magyar fantomnak, aki a kocsmaházhoz közel eső Nagytemplomban a Habsburg-házat trónjavesztettnek nyilvánította... olyan szagos volt, mint egy másodrangú illatszerkereskedés a Kerepesi úton... Kossuth Ferenc volna várjon