Építünk. A Magyar Írók Szövetsége Debreceni Csoportjának folyóirata 4. (1953)

1953 / 3. szám - HALADÓ HAGYOMÁNY - Parepatits Antal: Krúdy Gyula és Debrecen

összeköttetését az Ellenőrrel nem szakította meg, az iskolát és az iskolai fegyelmet semmibe véve gyakran átrándult Debrecenbe és írásaival továbbra is szolgálta a lapot. Érettségi után —­ bár előtte is — Gáspár Imre szabad kezet adott neki: írt, amit akart, és írt, ahogy akart. Ha elfogta is néha a honvágy, ha kiütközött is rajta a korához illő gye­rekesség, írásaiban felnőtt embernek látszott. Az írások között találunk olya­nokat, amelyek egy vagy más szempontból érdekesek az íróra és érdekesek a korra vonatkozólag. Kongresszust tartottak Debrecenben a vidéki újságírók. Az Ellenőr tizen­hat éves reprezentatív munkatársát küldi ki, aki beszámolója végén megálla­pítja, hogy „okvetlen kell, hogy javítva legyen a vidéki sajtó helyzetén”. Tudósítást találunk az első Debrecenben kötött polgári házasságról, komoly helytálló kritikát olyan beérkezett írók művei felett, mint amilyennek Justh­a Zsigmond és Bársony István abban az időben számítottak, közli a lap első, még Nyíregyházán írt regényét Hat nap kerékpáron címmel és így tovább. * Debrecenben kétszer okozott komoly, az akkori időkhöz mérten komoly botrányt a zene: egyszer, amikor az állomáson, 1918-ban a katonabanda elját­szotta a Gotterhalte-t, máskor pedig Krúdy itteni évei alatt. Erről a Krúdytól származó eredeti tudósításokat is megaláljuk az Ellenőr lapjain, de ennél sok­kal szebb az az írás, amelyet arról az esetről harminc évvel később a már kiforrott Krúdy írt a Tegnapok ködlovagjai című sorozatban. Ebből idézünk: „­­Mit látsz az arcodon, te múlt századbeli magyar ember, amikor har­minc év előtti fotográfiádat nézegeted az elmúlt idők lim-lomjai között? Dicsőséges ifjúságot, diadalmas férfikort és megelégedést látsz régmúlt arcodon, mert ebben az időben „ad engedelmet Ferencz József”, hogy a turini szent remete hátramaradott fiai hazatérhetnek. Harminc esztendő előtti ifjúnak kell lennünk, hogy a csodálatos érzést újra felidézhessük, amely darab időre rakétássá tette az emberek hétköznapi beszél­getését Magyarországon, történelmi lámpásokat helyezett a megtört fényű sze­mekbe, új dobogásokra szoktatta a magyar szíveket, mely szívek a magyar föl­dekhez hasonlóan már csak a pontos, szabályos haszonhozáshoz voltak szokva a mindenkori szabadelvű párt bőven trágyázott, gondos, céltudatos kezelésé­ben... Mikor Kossuth Lajos visszaadja azt a csodálatos lelkét teremtőjének és az utolsó sóhajtás, mire eljut Magyarországig, az imádott hazáig, szélzúgássá, tavaszi viharrá változik. Megrázkódik a magyar föld, amelyet már a táncos Andrássy Gyula kezdett altatgatni mesemondásokkal és szép körmagyar csár­dásokkal, vonaglik a pesti aszfalt, amely Tisza Kálmán cugos cipőinek léptei alatt kihengereltetett mindenféle forradalmas bolondságokból, a szőke árva­­lányhaj helyett búskomolyan emlékezetes gyászfátyolok teremnek a magyar mezőkön ezen a tavaszon, az ibolyák helyében gyászkokárdák pattannak fel a földből és nagy feszülések ropogtatják a komótossá vált császárkabátokat, amelyeket olyan hamar megszokott a koronázás után következő nemzedék. — Kossuth Lajos meghalt, de fiai hazajönnek... Kossuth Ferenc úgy beszélt, mint egy angolból fordított lexikon és tudvalevőleg az ilyen szótárak nem a legmeg­bízhatóbbak... Hallgatom őt Debrecenben, az Aranybikában országos körútja alatt, mint ifjú vidéki riporter... Rácz Károly, a szőke cigányprímás a Himnusz helyett a „Jaj de huncut a német...” kezdetű keserves nótára gyújt. A főispán Savanyú (Degenfeld) Jóska elfehéredett arccal néz a sarokban helyet foglaló cigánybanda felé, a pesti hírlapíró urak, akik Kossuth Ferencet Debrecenbe kí­sérik, kirúgják maguk alól a széket és rohannak a távíróhivatalba... Nagy dolog történt Debrecenben, Kossuth Ferenc lojális pohárköszöntője után a magyar Himnusz helyett ama Kufsteinekra, Olmützökre, gyötrelmes rabságokra emlékeztető nótát játsza a cigánybanda... Mi vidéki magyarok nem gondoltunk arra, hogy a pesti szerkesztőségekben majd európai botránnyá fújják fel a Jaj de huncutot... Kossuth Ferenc idegenszerű volt — mintha nem is ama magyar álmokban égig érő Kossuth Lajos fia lett volna. Az öreg debreceni polgárok sehogy sem tudják az apafiús hasonlatosságot felismerni az utódban, ama lel­ket rázó magyar fantomnak, aki a kocsmaházhoz közel eső Nagytemplomban a Habsburg-házat trónjavesztettnek nyilvánította... olyan szagos volt, mint egy másodrangú illatszerkereskedés a Kerepesi­ úton... Kossuth Ferenc volna várjon

Next