Alföld. A Magyar Írók Szövetsége Debreceni Csoportjának folyóirata 6. (1955)

1955 / 1-2. szám - Szűcs László: Sötét felhők (elbeszélés)

— Talán meg nem eszed ? — Nem visszük el, hagyd csak ottan. — Mit mondanak, ha elvisszük mindet ? Sokáig vitatkoztunk, de végül csak elloptuk az utolsó né­gy darab almát is. 5. Ijedten néztem fel, mintha valami zörgött volna. Gyorsan eldugtam a köny­vet, amit olvastam. Ha a mami észrevett, akkor megint baj lesz. Az órára pil­lantottam, fél egy elmúlt. El akartam oltani a villanyt, de akkor ismét hallatszott a nesz Most már tisztán hallottam, az ablak felől jött. Vájjon mi lehet ez ? Egyszerre félni kezdtem, olyan gondolatok jutottak eszembe, hogy talán tolvaj vagy betörő akar bejönni. De eszembe jutott, hogy hiszen ég a valany, világosság van. Betörő meg csak sötétben dolgozik, hogy meg ne lássák. Oamentem az ablakhoz, félre húztam a függönyt és kinéztem. Egy női arcot pillantottam meg. Egy kicsit megnyugodtam. Kinyitottam az ablakot. — Tessék. Kétségbeesetten nézett rám. — Ha tud segíteni rajtam, bújtasson el valahová. Végignéztem rajta lassan. Fiatal nő volt. Talán tizenkilenc éves. Keskeny , szép arca hófehér volt. Ruhája elszakadozva, poros, piszkos. — Miért kell elbújtatni ? — kérdeztem. Csak hosszú szünet után szólalt meg. _ Engem üldöznek, mert megszöktünk, de . .. — itt a hangja elcsuklott, sírni kezdett. Most mit csináljak ? Mit ? Nem töprengtem sokáig, eloltottam a villanyt és kimásztam az ablakon. Arra gondoltam, hogy szólok Öcsinek, felköltöm. És akkor majd ketten kitalálunk valamit. Úgy is tettem. — Én sem értem — magyaráztam Öcsinek, miután ő is kimászott az abla­kon — el kell bujtatni, mert üldözik. Nem tudom, hogy kik és miért, de csinálni kell valamit. Odamentünk a fiatal nőhöz, akinek az előbb azt mondtam, hogy a lépcső­házban várjon meg, amíg visszajövök. — Most már ne tessék félni — akartam megnyugtatni, — majd mi elinté­zünk mindent. Kicsit hitetlenül, de azért hálásan nézett ránk. Öcsi megkérdezte : — Ugye a németek elől tetszik menekülni ? —• Igen, a németek, azok üldöznek. — És miért ? — Miért ? Azt nehéz lenne elmondani. Nem, nem vagyok bűnös. Ők a bűnö­sök. Elhurcolták a szüleimet, hogy hová, azt nem tudom. És én nem akartam menni. Sok mindent nem értettünk meg, de most nem kérdezősködhettünk többet. Cselekedni kellett. Gondolkozni kezdtünk hát, mit is csináljunk. •— Szóljunk a mamának. —­ Az nem jó —­­ellenkeztem. Féltem, hogy azért, amit most csinálunk, ha megtudják, nagyon megvernek. — Akkor mit akarsz ? — Nem tudom. A kisasszony nem szólt bele a vitánkba, csak hallgatott, figyelt minket. Egy merész dolog jutott az eszembe. — Öcsi, azt tudod, ho­gy sok lakó elköltözött a házból.

Next