Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 7. (1956)
1956 / 5. szám - HAGYOMÁNY - Rácz István: A debreceni Református Kollégium történetéhez
csak májusban került sor. Elhanyagolt a kapálás is. 1804-ben pl. Kováts István gazda leveléből az tűnik ki, hogy július 20-ig még csak egyszer kapáltak s még az „sem régem esvén”. Ezért fordul elő aztán az, hogy a szőlő „nagyobb részi perje és cseppje fűvel van tele.. . Kaszálónak, nem pedig Szőllőnek lehet nevezni”. Új szőlőtelepítésre nem igen gondolnak, pedig a meglevő, már az 1766-os „hites becsült” nyilatkozata szerint is „igen ritka és vén tövű lévén.” A szőlő ritkaságát aztán — ami a szőlőtermelésnek megint csak hátrányára van — a vincellér káposzta és répa szőlő közé való beültetésével akarja pótolni. Rendszertelen a szüretelés is 1772-ben pl. még november 13-án sincs a szőlő leszedve. Mindezekhez járult a trágyázás hiánya. Maguk a termelési eszközök is a hagyományos gazdálkodás kívánalmait elégítik ki. Kapa, metszőkés, hordók, asszúszedő tábla, nyomózsák, putton, sajtó, törkölyvágó kapa, borszűrő kas — íme ezek azok a szerszámok, amelyek segítségével a szőlőgazdálkodást folytatják. Bizony még ezen legszükségesebb eszközöket sem veszik idejében és elégszer igénybe. A bor színvonalán álló termelési eszközöknek és módnak megfelelően számolhatunk a terméseredménnyel is. Sokszor ugyan befolyásolják a termés mennyiségét a természeti viszonyok (időjárás), de döntőleg mégis az határozza meg , hogyan művelték az igényes munkát, szakértelmet megkívánó szőlőföldet. Mondhatjuk ezt annál inkább, mert Fényes Elek kimutatása szerint Szikszó mezőváros határa „első osztálybéli”, igen alkalmas szőlőművelésre s az itt termelt bor „jóságra nézve a hegyaljaival vetekedik”. Ennek ellenére igen változó mennyiség termett. 1773-ban pl. 40, 1779-ben 56, 1781-ben 44, 1792-ben 20, 1814-ben 7, 1816-ban 24, 1817-ben 45, 1819-ben 38, 1823-ban 26, 1825-ben 16 és 1826-ban 36 gönci hordó (1 gönci hordó — 145 liter) a terméseredmény. Literre átszámítva tehát 1000-től mintegy 8000 literig változott az évi szőlőhozam. A fent feltüntetett évenkénti mennyiségbe különböző minőségű borok tartoztak bele. Legtöbb az ún. közönséges bor, a termés 90-95 százalékát teszi ki. Jelentős hányadát alkotja az ún. lőre. (Ezt a fajta bort sokszor a helybeli Bársonyos patak vizéből táplálták.) Az 1774-ben termett 24 hordóból 3, 1781-ben 44 hordóból 9 főre. És végül legkevesebb az igazi minőségi bor, az asszú, 1819-ben termett 38 hordóval s ebből csak 1 hordó az asszú. Ez a jelenség — hogy t. i. ilyen feltűnően kevés minőségi borral találkozunk még ott is, ahol kedvezőek a viszonyok a bortermelésre — azzal magyarázható, hogy a 19. század első felében már nem a minőségi, hanem a sok bor termelését tartották fontosnak, külföldi kivitel helyett csak a hazai igényeket elégítették ki. A termés betakarítása után szinte minden évben külön gondot okozott a kollégium szikszói képviselőjének a bor értékesítése. Ez egyébként megint csak problémája ez egész magyar borgazdaságnak. A 18. század közepétől a habsburgi vámpolitika és a magyar bortermelő osztály nemtörődömsége, maradi termelési technikája következményeként a magyar bor elvesztette külföldi piacait és így kizárólag belföldi értékesítésre számíthatott. Magyarország határain belül pedig , különösen jobb termés esetén még a kereskedelmi szempontból kedvezőbb helyen fekvő mezővárosok is nagy nehézséggel tudták eladni boraikat. Így volt ez Szikszó esetében is. A legritkább esetek közé tartozott, amikor a kollégium már szüret idején eladta termését. Legtöbbször tavasszal értékesítették, de az sem volt éppen ritka jelenség, amikor az újbor ott érte a szikszói gazda pincéjében a tavalyit. Sopánkodik is eleget a mindenkori gazda : „az óbornak nincs semmi betsi” (1774), „a bornak semmi ára nincs” (1818), vagy máskor : „nálunk a Bornak sem betse, sem kelete, sem ára nintsen” (1832) stb. . A borokat legtöbbször helybeli kereskedők vásárolták fel: a kollégium kocsmájának zsidó bérlői, helybeli „görög kereskedő”, de vidékiek is többször visznek a kollégium borából, így találkozunk „becsületes Miskolczi emberrel”, „Szent Mihály Helység Borbírái”-val stb., akik szintén nagyobb mennyiséget vásárolnak. Legtöbbször az volt a helyzet, ha megjelent egy-egy „jó Kopecz”, (kereskedő) az egy évi termést is megvásárolt. Általában az értékesítés — mint ahogyan a termés nyilvántartása is — gönci hordóként történt. A bor ára a munkabérekéhez hasonlóan évenként változott. Pl. az 1776-os évben 6, 1792-ben 14, 1810-ben 40, 1823-ban 26 forint és 30 krajcár, 1825-ben 20, és 1826-ban 17 forint a rendes bor ára gönci hordónként. Az asszú ennél jóval drágább, de ez — mint már említettem — egészen kis mennyiség. Pl. 1792-ben 1 putton ára 6 forint, 1819-ben 1 hordóért 50, 1826-ban 1 puttonért 3 és 1827-ben 5 forintot fizetnek. A lőre értékesítésére vonatkozólag sajnos nem maradt fent semmi adat.