Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 10. (1959)
1959 / 2. szám - HAGYOMÁNY - Révész Imre: Sinai Miklós
tanártestület harcát fix fizetésük felemeléséért, holott ez megélhetésük szempontjából, a jókora mennyiségű mellékesekre és főképp természetbeliekre tekintettel, még évekkel a napóleoni háborúk folytán megindult pénzromlás bekövetkezte előtt, nem volt éppen sürgősen indokolt. A két társaság tehát elég sok mindent vethetett az egymás szemére. Egyelőre azonban Sinai meglehetős helyzeti előnyöket vívott ki a maga, párthívei és irányzata számára. Felhasználva azt a körülményt, hogy Domokos a József uralkodása második felében háttérbe volt szorítva, merészen szabotálta és szabotáltatta tanártársaival a világi kurátorátus és az egyházkerületi vezetőség által elrendelt módosításokat a kollégium tanulmányi rendjében és anyagi ügyvezetésében holott ezek a módosítások mondhatni egytől-egyig indokoltak és észszerűek voltak és bennük csak a tanári kényelemszeretet és önzés láthatott kifogásolni valót. A világiak egyelőre tűrték ezt, mert József végső éveiben s a halála utáni első hónapokban teljesen bizonytalan volt a politikai s közelebbről az egyház- és iskolapolitikai helyzet, s nem kívántak a papságból maguknak egy olyan belső ellenzéket támasztani, amely meggyöngítheti a reformátusságnak az udvarral és a katolikus klérussal szemben esetleg újra szükségessé válható ellenállását. Sinai viszont ettől a türelemtől, azt az urak meghátrálásának értelmezve, vérszemet kapott és egyre nyíltabban kezdte szervezni a papi pártot a saját ideái és egyben a saját püspöksége mellett, mert hiszen a beteg, öreg, tehetetlen superintendensnnek, Szathmári Paksi Istvánnak már meg voltak számlálva a napjai. Sinai sugalmazására már kezdtek olyan egyházkerületi gyűlésféléket tartani, amelyeken a sok évtizedes jogszokás ellenére kizárólag papok voltak jelen ; egy ilyenen erőszakolták keresztül a tanárok fizetésemelését is. Amikor pedig elkövetkezik az 1790 —91-es nagy országgyűlés, Sinai még merészebb lépésekre szánja el magát. Látja a nemesi ellenzék forradalmi hangulatú szervezkedését , amely még a francia demokratikus eszméket, a „Contrat Social”-t is felírja zászlajára, holott azokon kizárólag a köznemességnek a rendi alkotmány sáncain belől való nagyobb érvényesülését érti — és látja azt is, hogy Bécs, különösen amíg a porosz beavatkozás veszélye nincs e hárítva, milyen rettegő idegességgel figyeli ezt a szervezkedést. És ebből ő — egész közéleti szereplésének legsúlyosabb és legvétkesebb botlásával — nem azt a következtetést vonja ki, amit a magyar protestantizmus addigi múltjának legszebb hagyományai diktáltak volna neki, a hajdúivadék kálvinista prédikátornak , hogy a belső ellentéteket egyelőre félretéve álljon oda az egész papsággal együtt a köznemesség mellé, vele együtt erősítse a nemzeti követelések frontját, sőt igyekezzék a nemesség szemét felnyitni és lelkiismeretét felébreszteni a forrongó jobbágyság helyzete iránt, amelyen segíteni tulajdonképpen előfeltétele volna minden más nagy nemzeti szükséglet kielégítésének. Ha Sinai ekkor papjaival együtt erre határozza magát, akkor ma talán a magyar nép szabadságának és nemzeti függetlenségének legnagyobb előharcosai közt emlegetné nevét a történelem. De Sinai pontosan az ellenkezőjét cselekedte annak, amit nemzete és egyháza érdekében cselekednie kellett volna : külön ügyet csinált a magyar kálvinista „papirend” fölemeléséből, rég elavult vagy csak képzelt privilégiumainak fölélesztéséből — különös tekintettel persze a „püspöki” jogokra és hivatkozással az erdélyi református püspök régi kiváltságos helyzetére — és mindezeknek kiharcolása érdekében Bécsbe futott. Úgy látta, hogy ott most kell ütni a vasat, amíg meleg : az udvar most szívesen előmozdít minden olyan ügyet, amivel a köznemesi ellenzéknek a diétán és azon kívül, de főképpen a legveszélyesebb ponton, a Tiszántúlon kellemetlenséget csinálhat, különösen hogyha ezzel egyszersmind éket verhet a nagyon erősen mozgolódó protestánságba is. Az országgyűlés első, budai ülésszakát Sinai jóformán kezdettől fogva a helyszínen figyeli. És amikor arról értesül, hogy a tiszai kerületek túlnyomóan protestáns követei egy olyan vallásügyi törvénytervet dolgoztak ki és akarnak a diétán keresztül a király elé terjeszteni, amelyben országos törvény által legyen elismerve, hogy a protestáns egyházaknak papi és világi elöljárói vannak mind a legalsó (tehát a presbitériumi), mind a felsőbb egyházigazgatási fórumokon, siet ezt a törvénytervet előre megfúrni az udvaron keresztül s ezzel elgáncsolni a világiaknak ezt a valóban egyoldalú és elhamarkodott lépését. Anélkül, hogy erre egyházkerületétől és superintendensétől formális megbízása volna, ezeknek a nevében bead Bécsben egy felségfolyamodványt, amelyben azt kéri, hogy a felség erősítse meg a református egyháznak a régi kánonok szerint való.