Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 11. (1960)
1960 / 1. szám - HAGYOMÁNY - Szűcs Éva: Mihai Eminescu
Mihai Eminescu Eminescu a románságnak mindmáig legnagyobb költője. Lírája a népköltészeten, a német és francia romantikán, a nemzeti irodalom tradícióin csiszolódott műremekké, a szellemét Marx és Schopenhauer tette egyszerre tisztánlátóvá és kétkedővé. Egy nemzetté váló nép ragyogó álmai vívódnak benne az évezredes szenvedés, a szolgasors bánatával — hagyományőrző és megdöbbentően modern életérzésű, optimista és halálképektől gyötrött, életimádó és a Semmiségbe vágyó. Ahogyan egyik kivédő kritikusa, Iorga mondotta róla, „ama szerencsés pillanat rögzítője a nemzet életében, melyben múlt, jelen és jövő ölelkezik”. Száztíz esztendővel ezelőtt született Ipotestiben, egy romániai kis faluban. Afféle kurtanemesi kúriában telik el gyermekkora, a boldog pillanatokat az erdőkön-mezőkön kóborlás, az öreg parasztasszonyoktól titokban hallgatott mesék jelentik, a röpke alkalmak, amikor háta mögött tudja a házat nyomasztóan megfekvő apai zsarnokságot. A könyvekkel korán ismerkedni kezd, de a csernovitzi kaszárnyaiskolába már több ízben erőhatalommal hurcoltatja vissza az öreg Eminovici. Tudásszomját nem elégíti ki a szűkös tananyag, lázadó kamaszenergiáit brutálisan letöri a németes rendszerű iskola drillje. 14 éves korában beáll a vándorszínészek közé s közel két évig rójja velük Erdély, Moldova és Munténia országútjait. Első versét 16 éves korában írja kedvenc tanára halálára irodalmi debütje is erre az évre esik: 1866-ban küldi el „Des as avea..című versét a Pesten megjelenő ,,Familiá”-nak. Szlávos hangzású nevét ekkortól föl is cseréli az Eminescuval. 10 éves koráig hol itt, hol ott hivatalnokoskodik s közben újra bejárja Erdélyt. A romániság fellegvárrában, Balázsfalván barátokat szerez — még élnek itt a nagy forradalom résztvevői, a Szabadság Mezején szinte fülébe cseng Andrei Muresanu halhatatlan román riadója. Költeményekkel, egy 48-as témájú regénnyel és rengeteg tapasztalattal tér vissza Bukarestbe. Saját bőrén érzi meg a nemzeti és társadalmi elnyomást, hátrahagyott kéziratai tanúsítják, hogy már ekkor tudatosan vállalja a költő-próféta sorsát, a nemzet szolgálatát. Ezekben az években borzalmasan nyomorog, és ez a nyomorgás, ha civilizáltabb keretek közé szorulva is, de folytatódik külföldön. Bécsben és Berlinben a kor valamennyi tudományágába belekóstol, a halálos betegségen kívül innen hozza magával Marx Tőkéjén és a Kommunista Kiáltványon érlelődött világos társadalomszemléletét, de a schopenhaueri halálfilozófiát is. A halál, költészetének egyik főmotívuma, gyermekkorától hozzátartozik az életéhez, 11 testvére közül majdnem mindenkit eltemet — saját betegsége csak fölfokozza benne ezt az élményt. Költészetének egyik legnagyobb szabású darabja, a Császár és proletár, a Párisi Kommün közelségében született s magában hordozza Eminescu polgári demokratizmusának legszélsőbb lehetőségeit és korlátait. Négy évet tölt külföldön, aztán hazajön, kicsit úgy, mint nagy elődei, a román felvilágosodás három apostola, Sincai, Maior, Budai-Deleanu egykor Mária Terézia Becséből, átérezve népe elmaradottságát. Az itthon ráköszöntő évek egyre nagyobb megpróbáltatásokat tartogatnak számára, taxiban egy ideig könyvtárosi állást vállal, majd tanfelügyelősködik, mindenütt összeütközésbe kerül szabad szelleme, szociális érzékenysége, igazságszeretete a hatalmon levőkkel. A romániai politikai állapotokat mélységesen elítéli, gyűlöli a liberálisok üres zsócséplését, harcos nacionalizmusa szembekerül a franciamajmoló kozmopolita burzsoázia l'art pour Гartista művészi tendenciáival. Forma szerint ugyan a kor egyetlen irodalmi egyesületéhez, a Junimeához tartozik, mint annyi más írókortársa, de sohasem érzi itt jól magát. A 80-as évek elején a „Timpul” című konzervatív újság munkatársa lesz, így használja ki nagy ügyesen a kor kulturális vezéralakja, Tibu Maiorescu, hazafiságát, liberalizmusellenességét , és nem utolsó sorban szegénységét. Éhbérért lesz a burzsoá napilap rabszolgája, a megfeszített munka is okozza, hogy 1883 nyarán kitör rajta betegségének első nagy rohama. Költeményeibe a külföldjárás óta eltelt tíz esztendő során egyre több halálos hang vegyül, a legtragikusabb talán az a kontraszt, amely haláláig kicsendülő életszeretete és egyre sürgetőbb, olykor már valami démonikus őrületté fokozódó halálvágya között van. Még hat évig él, hányódva a bukaresti és a döblingi szanatórium s az elnéptelenedett szülői ház között, egyszer még munkát is vállal, míg végül 1889 júliusában eljut oda, amiről már 20 éves korában olyan fájdalmas szépen írja: „Álomnál többet ér a Semmi szűz világa...” Ez a tragikus, a halál árnyékaitól aláfestett életkeret adja meg a hátterét annak a költői műnek, amely Mihai Eminescut a