Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 13. (1962)
1962 / 5. szám - ESZMECSERE - Szükség van-e műkedvelő színjátszásra? (Szabó Ferencné, Slezák István, Boda István hozzászólásai)
zetek vezetőinek, a népművelés funkcionáriusainak itt-ott még sajnos fellelhető maradi, dogmatikus sárkányszellemét kell elűzni, s máris folyik a csodakút! Teljesen hamisnak találom a következő megállapítást: „A színjátszók sohasem törekednek, hogy a darab hőseinek fejlődését érzékeltessék és ezáltal a dráma belső feszültségét hangsúlyozzák - hiába is kísérleteznének, ez alkotó ember, színész munkája." Saját tapasztalatom alapján állíthatom, hogy paraszti figurák életrekeltésében, a tsz-tag B. P. bácsi azt produkálja, amit ritka színész tud csak elérni. A színésznél - bármennyire azonosul is az alakkal - mindig érezzük egy kicsit, hogy megjátssza a szerepet. A parasztszereplő önmagát adja a darabban. A műkedvelő falusi vagy városi szereplőknél éppen ez a megragadó, nagyszerű, ami bennük a természetesség, báj, frisseség, az élet levegője. Nem lenne képes tehát a műkedvelő színjátszó valódi művészi teljesítményre, mert eszközei csak színpadi sémák, s a népszínműveskedésig érhetnénk el? Mielőtt meghúznánk a halálharangot, ne kapkodjunk már egyszer! Ránk magyarokra bosszantóan jellemző ez. Igényeink vannak, elégedetlenek vagyunk önmagunkkal, eddigi eredményeinkkel (nagyon helyesen), de terveink, ötleteink véghezvitelére nincs türelmünk. A Népművelési Intézet 1960-ban foglalkozott a színjátszó mozgalom válságtüneteivel és a kivezető utakkal, többek között a vezetőképzéssel, a színjátszó akadémiai oktatással (azóta még csak egy garnitúra került ki) a helyi kabaréval, a szakkörszerű foglalkozás problémájával. Ez utóbbival kapcsolatban felvetették a belső nevelőmunka fontosságát. Még ki sem próbáltuk jóformán ezt az utat, s máris reménytelenségről beszélünk? Én, aki 20 éve veszek részt ebben a munkában hallatlanul mostoha körülmények között (kultúrház nélkül, minden apró lehetőségért harcot folytatva, mosolyogva, veszekedve, csatázva, szinte minden estémet, vasárnapomat erre áldozva, a kulturális „hajrák" idején fizikailag is megviselve) reálisan mérlegelve befektetett energiámat a visszatérülő eredményekkel és hatással, azt mondhatnám, amit Fényes Márta mondott egyszer az egyik színjátszó tanfolyamon, hogy „bolondok" erőpazarlása ez. Az is, és mégse tudom letenni a lantot. Pedig hányszor ott tartottam már. Visszatart a B. P. bácsik, az egyszerű emberek paraszti teremtő erejébe vetett hit és az a dac, elszántság, hogy tovább hatoltak a mélységek, a lényeg felé, a kíváncsiság, hogy mit lehet még elérni, a kielégületlenség, mely korlátok nélküli távlatok felé visz. Ezért nem tudok nemet mondani az öntevékeny színjátszásra. Véleményem szerint a továbbhaladás útja a lehetőségek maximális megteremtése. Növeljék a képesített rendezők számát! Tegyék ne csak ígéretekben, hanem valóságban is érdekeltté, erkölcsileg és anyagilag ebben a munkában őket. A csoportokat fenntartó szerv szintén erkölcsileg és anyagilag segítse, támogassa a csoport tajgait (munkaegység-jóváírás, díszlet, maszk, próbahely biztosítása). Legyen mód arra, hogy a bevétel egy részét a csoportok kirándulásra, stb-re fordíthassák. A tagok ingyen vehessenek részt kulturális rendezvényeken, színházi előadásokon. Legyenek szakmai bemutatók, tapasztalatcserék. A szemlék költségein a legjobb csoportok „tájolását" oldják meg. Ilyen feltételek biztosítása után vizsgáljuk sokoldalúan a produkciót és a belső nevelő munkát és így vonjuk le a következtetést. A Debreceni Színjátszó Klub előtt már nincs perspektíva? Jó lenne, ha nem volna Magyarországon Debrecen környéki tanyavilág, ahová sem a televízió, sem a falu-