Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 17. (1966)
1966 / 1. szám
NIKLAI ÁDÁM A versírás kényszere meglepően későn szakadt rá. Járván-járva a maga poklát, az életút derekán torlódtak rá idegeire a feszültségek úgy, hogy belényilallt a végzetes alternatíva: „Meghalni kell... Vagy verset írni." Budapesten született 1924-ben. „Apám - ha volt állása éppen magántisztviselő volt, 75 %-os hadirokkant az első világháborúból. 1939-ben, 43 éves korában meghalt" - írja önéletrajzi jegyzeteiben. Középiskolai éveiben Pécs és Kassa között hányódik, 17 éves korától maga keresi kenyerét, de azért elvégzi a jogot 1948-ban. A felszabadulást követő években az ifjúsági mozgalom tevékeny részese, majd pénzügyi tisztviselő 1958-ban bekövetkezett súlyos megbetegedéséig. Közel két évet tölt Mátraházán, a tüdőszanatóriumban. A halál árnyékából jött vissza. Másodszor is életet kellett kapnia, ezúttal „a keménykezű közösségtől: tíz liter vért..." Felgyógyulása után a miskolci megyei könyvtár tudományos munkatársaként dolgozott 1961-ig, amikor is rokkantsági nyugdíjat kapott. Pályakezdéséről így vall: „Mátraházán kezdtem írni 1959 tavaszán. Első versem is az évben jelent meg a Népszabadságban. Azóta publikálok..." Hullámtörő című első verskötete 1965 nyarán hagyta el a nyomdát. Ismervén a sajátos címkéző divatot, bizonyosan megkapja ő is a „fiatal költő" jelzőt, holott 41 éves és érett költő rangos bemutatkozása ez a kötet. Éppen nem fiatalos a kötet megjelenése alkalmából adott nyilatkozata sem: „Későn kezdtem, harminchat éves koromban. Nem sok időm van hátra: ez nem panasz, csak egyszerű ténymegállapítás, s egyszersmind mérce is önmagam számára az íráshoz." Niklai Ádám tudatos költő - és ez most jelentsen többet a szokványosnál. Az egyes versek alakításában konstruktív szándék vezeti, kötetét is tervszerűen komponálta. Eszmevilágának belső arányai elkötelezett költőre vallanak. A szeszélyes, kizárólag indulatoktól vezérelt hang idegen tőle. A korszerűség igényére figyelő szemlélet, átgondolt, világos kompozíció és többnyire gondosan munkált forma jellemzi. A valóság titkait lesi, tematikája a mai ember világának jelentős övezeteit érinti. Mondanivalójának alakításában nemegyszer bátrabbnak mutatkozik, mint formavilágában. A hasonlat és metafora hagyományos nyelvén beszél, ám így is friss, eredeti vizualitást biztosít lírájának. Nyelve és gondolatvezetése, képtársító logikája világos, de mégsem egészen egyszerű. Gyakoriak a viszonylag bonyolult versmondatai, ami vonatkozásokat bekapcsoló, gondolatszélesítő, közbevetéseket kedvelő hajlamának a következménye. A központozása is erősen funkcionál. A humánum biztos fedezékéből szemléli a jelenségeket, „otthonom nékem e Rend" - vallja. A közösség melegét keresi, az otthonosság érzéseit óhajtja. „Ki évekig alázó szenvedések / s lehúnyt szemű kórtermek foglya voltam: / akár e rab, újra elédbe lépek, apám, te bor! Taníts szavadra. Éked / szikrázd a számra. És fölém hajolva, / tedd néha tenyered a homlokomra!" Költői világának legfontosabb égtájai már kirajzolódtak. Hogy melyek legigazabban, jövőre szólóan a sajátjai, mely élménytartományok bizonyulnak megbízhatóan termékenynek, a következő kötetek döntik el. A valódi tehetségnek abban is meg kell nyilatkozni, hogy megleli önnön legjobb lehetőségeit, rátalál a maga grádusaira.