Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 18. (1967)
1967 / 12. szám - Bor Ambrus: Kis olvasókönyvem (karcolatok)
BOR AMBRUS Kis olvasókönyvem 1. RÖPTET ÉS Zöldövezeti utcám reggeli szépsége, hét és nyolc óra között, a röptetés. A galambtenyésztő kiereszti a dúcból a galambjait. Hófehéren, kecsesen röpülnek fel, csapkodó szárnyakkal keringenek a ház fölött, és szüntelenül emelkedve szállnak, roppant magasra. Rejtélyes, gyönyörű ösztön hajtja a galambokat fölfelé. Hihetetlenül magasra hajtja őket. Galambász-versenyen a körözés szabályosságáért és azért a varázslatos magasságért adnak aranyérmet, amelyben a madarak előbb parányi fehér ponttá válnak, meg-megvillanó ezüst- és kristályszilánkok a napfényben, aztán eltűnnek bíráik szeme elől: a bírói testület egyetlen tagja se lát odáig, ahol ők keringenek. Gazdájuk közben komótosan felkúszik a létrán, és kiszórja nekik a dúc padkájára a reggeli kukoricát. 2. TORTAKÉS 24 személyes ezüst étkészletet rejtegetett az ágya alatt, puha szarvasbőrrel bélelt ládában. Örökölte? Vette? Nem emlékezett erre, vagy nem gondolt rá, amikor hozzányúlt, hogy értékesíteni kezdje: csak kivette a ládából a mokkás kanalakat. Ezeknek az apróságoknak igazi cseretárgy-mérete volt. Csecsebecse a mokkás kanál, mindig keresett cikk. Ha ezüst, akkor selyempapírba göngyölve, vagy más ízléses csomagolásban, bármely alkalomra jó ajándéktárgy. A kanálkák tehát könnyen keltek el, sőt, kicsit nagyon könnyen, meghökkentő gyorsasággal. Helyesnek látszott óvatosan áttérni a félhold alakú csont- és szálkaköpő tányérkákra meg a kissé ódivatú evőeszköz-támasztókra. És még néhány olyan darabra, ami egy komplett készletből is nélkülözhető voltaképpen, hiszen különösebb funkciója nincs: ívelt nyélkiképzésű, keresztbe fordított fejű szószos kanál és lantvégű pecsenyenyárs. Ezüst volt, elkelt ez is. A kocsmáros többnyire tenyerén becsülte meg a súlyt. Könyökben behajlította a karját, mindig ugyanazzal a beidegzett mozdulattal. Súlyérzéke, amely felkari bicepszében fészkelt, mechanikus biztonsággal lépett működésbe, s a kocsmáros egyes tárgyakért több italt adott, más tárgyakért kevesebb italt adott. Egy-két tárgyat nyelvével csettintve vett át és süllyesztett el a pultfiókban, súlyérzékét igénybe se véve, aztán extracseresznyét márt ki, decis pohárban, és egyszer jamaikát. Az alkoholista csak ahhoz az egy ládához tudott nyúlni. Az a ládája volt, semmi egyebe. Válogatott benne majdnem közönyösen is, de volt úgy, hogy szorongott. Egy időben átmenetileg eltompult, csak kivett valamit a készletből, és vitte. De aztán furdalni kezdte a lelkiismeret és valami aggodalom, és egyre rosszabb közérzete váratlanul, gyorsan tisztult gyűlöletté. A sarokba szorítottak dühös acsargásával rángatta elő a készletet az ágy alól, obszcén szavakat morogva bámulta a láda szarvasbőr-bélését, amely egyre több evőeszköznek mutogatta már csak a negatívját, porcukorszóró és fogvájatartó homorulata mellett döntő fontosságú kanalak, villák lenyomatait. Őrjítő üregek voltak ezek. És lehet ugyan, hogy merő véletlenből maradt utolsónak egy bőségre és lakomára, ünnepi bankettra emlékeztető tortakés, egy kardméretű és handzsárívű szerszám, fokán végigfutó arabeszkvésettel, de lehet, hogy tartogatta, dugdosta ezt az alkoholista, míg végül menthetetlenül sorra kellett kerülnie, s akkor a zakója alá rejtve vitte el, beleszorította hideg nyirkot gyöngyöző hónaljába, és vadul berúgta maga előtt a söntés csapóajtaját. A kocsmáros csettintett.