Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 20. (1969)
1969 / 12. szám - KÖNYVEK KÖZT - Pomogáts Béla: Szalatnai Rezső: Arcképek, háttérben hegyekkel
problémamentessé, félreérthetetlenné tették az író intencióját. George Eliot azonban megérezte, hogy ez az elbeszélő stílus a postakocsi, a régi nyugalom, a problémamentes idők kelléke volt; a gyors közlekedés, a nyugtalan pihenés hajszolt korában már nem felelt meg az igényeknek." (1801.) Ehhez két megjegyzést fűzhetünk. Az egyik, hogy Goethe a regény és a dráma műfaji viszonyát tárgyalva mindmáig maradandó érvénnyel mutatott rá arra, hogy a regényben - a drámával szemben - egyfajta „késleltetett, regressziós" technika érvényesül. Ez még azokban a modern regényekben is megfigyelhető, melyeknek cselekménye pergőbb, szaggatottabb, drámaibb, mint a klasszikus regényé, hiszen a regressziós technika nem a regény ilyen vagy olyan típusának tulajdonsága, hanem minden regény műfaji jellemzője. Másrészről a technikai fejlődés és a művészi formák mozgása közötti kapcsolat sokszorosan közvetett; a kettő között a társadalmi és osztályviszonyok, illetve ezek írói értékelése vernek hidat. Nem kétséges például, hogy amikor Thomas Mann József és testvérei című tetralógiáját megírta, a technikai fejlődés még sokkal magasabb szintet ért el Németországban és az Egyesült Államokban (ahol Mann emigrációban élt), mint George Eliot Angliájában. S mégis, a tetralógia modern, intellektuális, polifónikus regényszövetében a cselekmény ugyancsak lassú hömpölygéssel bontakozik ki. A József-történet pedig nem elszigetelt példa. A regénycselekmény lassulása a modern regény cselekményépítésének egyik fontos, széles körben érvényesülő tendenciája. Mindent egybevetve Katona Anna könyve eredeti szellemben írt, magvas, magas színvonalú alkotás, mely nemcsak George Eliotra, hanem az angol regény fejlődésére vonatkozó tudásunkat is megnövelte. (Akadémiai, 1969.) EGRI PÉTER Szalatnai Rezső: Arcképek, háttérben hegyekkel Az elmúlt évek során — jobb későn mint soha - ismét tudomásul vette a hazai közvélemény, hogy a magyar kultúra nem ér véget az ország határainál. Hogy Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyenyed, Pozsony vagy Kassa éppoly fellegvárai művelődésünknek, mint Pest, Szeged vagy Debrecen. Hogy irodalmunk történeti geográfiájához Erdély vagy a Felvidék is hozzátartozik. S hogy szomszédaink jogos érzékenységét semmiképpen nem bánthatja, ha megemlékezünk Pozsony vagy Kolozsvár magyar kulturális jelentőségéről és hagyományairól. Művelődéstörténetünk egyik legfontosabb tűzhelye kétségtelenül a mai Szlovákia, az egykori Felvidék. Ahogy a szlovák kultúrának voltak itt fellegvárai: Túrócszentmárton, Besztercebánya; a magyarnak is: Pozsony, Kassa, Losonc. Nemcsak azért, mert klasszikusaink egy része - Gvadányitól Jókaiig és Madáchtól Mikszáthig - itt született, hanem elsősorban azért, mert a felvidéki városok hosszú ideig — főként a reformkorban, de később is — irodalmunk központjainak számítottak. A hagyománynak és az örökségnek ezeket a tűzhelyeit mutatja be Szalatnai Rezső tanulmánykötete. E könyv látszólag portrégyűjtemény, valójában azonban a magyar irodalom felvidéki otthonainak és kapcsolatainak gazdag krónikája. Szalatnai írókról beszél; azokról az írókról, akiket ez a hegyekkel szabdalt regényes országrész adott a magyar művelődésnek, vagy akik kapcsolatba kerültek a felvidéki élettel, az ottani magyar és szlovák irodalom tűzhelyeivel. A könyv azonban ennél sokkal gazdagabb. Az írók vagy a látogatások, találkozások rajza mögül hamarosan kibontakozik a felvidéki és a szlovákiai magyar művelődés képe. Irodalmi körökkel, olvasóegyletekkel, mozgalmakkal, folyóiratokkal és lapalapítási kísérletekkel ismerkedünk. Szalatnai Bél Mátyás korától, vagyis a tizennyolcadik századtól kíséri figyelemmel a magyar író és a Felvidék kapcsolatát. S minthogy sorra ír Kempelen Farkasról, Gvadányi Józsefről, Petőfiről, Jókairól, Madáchról, Reviczkyről, Justh Zsigmondról, Mikszáthról, Gyóni Gézáról, Juhász Gyuláról, Móriczról, József Attiláról, Győry Dezsőről, Kassák Lajosról és Fábry Zoltánról (s még annyi másról!), a felvidéki-szlovákiai magyar kultúra