Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 22. (1971)

1971 / 4. szám - FIGYELŐ - Ablonczy László: Weöres Sándor: A holdbéli csónakos

Weöres Sándor: A holdbéli csónakos Egypár erőltetett viccbetéttől eltekintve Weöres Sándor szövegét hallottuk a színpad­ról, mégse az igazi játékot láttuk a Thália Színházban. Miért e csalódottság? Kazimir Károly rendező az eredetileg báb­színpadra írott játékot több verssel és az Endymion című dráma beiktatásával már­­már túlzottan is dúsította. Némelyest ugyan jobbá, színpadiasabbá tette a dramaturgiát (Vitéz László kiszabadulása). Ami igazán fájdítja szívünk, hogy nem a weöresi világot teremtette meg a Thália színpadán. Költői­­ségét, báját, a meseszerű lebegését vette el, mert túlzottan, erőszakosan a mához kötöt­te a drámát, ezáltal gúzsba kötve a néző fantáziáját is. Mert ha olvasva, képzeletünk mutatványos bódéjában játszatjuk el Pávaszem történetét, kiderül, nem is olyan kortalan és világ fe­letti tündérjáték a Weöresé, mint ahogy tudtunkra adja, hogy „történik a mesés idő­ben". Kazimir ezt akarta a jelen analógiá­jára fordítani, társadalmasítani, pedig ha a darab keletkezésének időpontjára figyel (1941), és kibontja meseország életét, nem is tűnt volna oly távolinak a Holdbéli csóna­kos . . . Akkor várában szigorú rendszabályok van­nak: „Aki nem viselkedik illedelmesen, an­nak szakálla lenyíratik, füle csipkésre vága­­tik, orrába tökmag dugatik, szeme kitolatik, hasa betolatik" - kiabálja a Hirdető a so­kaságnak mindjárt a darab elején. A nép válaszul balgán hozsánnát zeng fejedelmé­ről: ,,E széles világ négy­ sarkú kendő: négy sarkában négy derék király van, közepében székes öreg magyar Jég apó." Lám, milyen finom dialóg-váltással kitűnik Ősmagyarhon hierarchiája! A Thália színpa­dán? A Hirdető szavait, mint kedves bohó­ságot elmondja Paprika Jancsi, a nép him­nusza pedig elmarad. Itt Jégapó mintha nem is lenne más és több, mint Tóth Gyula bá­dogos és vízvezeték-szerelő. Bizonyítja, hogy mindkét epizódot Peti Sándor játsza. Az elő­adásban semmit se tudunk meg Jégapóról, legfennebb azt, hogy Pávaszem apja A Könyvjátékban? Bizony gyenge ember, döntenie kéne, és halogatja: ,,. . . aludjunk egyet, ne hamarkodjuk el a dolgot, az idő hozza meg a legjobb gondolatot, és hátha egyikünk megálmodja éjjel, miként kellene cselekednünk". A négy leánykérő-fejedelemről se tudunk szinte semmit, Weöres a zsarnokság termé­szetrajzát adja bennük; a színpadon egyi­kük, a krétai király bártulajdonossá lett „modernizálva". Pávaszem a holdbéli csó­nakos szerelmére áhítozik. A messzi égen fel-feltűnő gondolásra, aki talán az ember szívében szunnyadó csodás vágyak képzelet­beli alakja is egy kicsit. Oly szerelem az a messzeségben tündöklő világgal, amely so­hasem teljesedhet be, de minden ember szí­vében él, hiszen bővül magunkban vágyként, ábrándként mindig többet hordunk, mint amennyit létezésünkben akármikor is meg­valósíthatunk. A Thália színpadán a hold­béli csónakos egy táncdalénekes. Utána áhí­tozik a leány. Hát ennyi lenne Pávaszem lelkében a mindenség, a teljesség? Alig hi­szem. Az erőltetett konkretizálás a darab költészetét lúgozza ki, lett légyen akárhány Weöres-verssel megtoldva a játék. A holdbéli csónakos ellenében a földi reali­tás, a Lapp fejedelem, Medvefia, Lappföld­re vinné a leányt. Ahol ugyan nincs gazdag­ság, de „nem koldul senki és nem gyötör­nek senkit, még aki a rénszarvast megüti, arra is azt mondják, hogy cudar ember." Nem nagy dolgok, a holdbéli csónakos cso­dás ígéreteivel összevetve, de valódi értéket, életet jelent. Az előadásban rejtély, ki a fia­talember, annyit látunk, hogy epekedik Pá­vaszemért. Elmaradtak fontos szövegei, ami által a darabba behelyezhető, ami érteti, magyarázza a drámát. Pávaszem drámáját, de Medvefia küzdelmét is. Elsikkadt a pers­pektíva felmutatása, a drámai szituáció mág­neses tere, amely ide-oda húzza-rántja Pá­vaszemet. Semmivé lett a lebegés. Ég és föld között. És ki is valójában az a három mihasznú kí­sérő, aki Pávaszem társául, segítőjének sze­gődik a hosszú vándorúton? A hőzöngő Vi­téz László, a táltos-garabonciás Bolond Is­tók és a félnótás Paprika Jancsi. Mint ahogy a darab írása tájt a valóságban is volt: vi­­tézlászlók, paprikajancsik, bolondistókok őrizték az értékeket, s mint ahogy volt az, elvesztették a királyleányt. Ők maguk is ra­bok lettek. Elpusztítani nem lehetett őket.

Next