Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 24. (1973)

1973 / 11. szám - VALLOMÁSOK CSOKONAIRÓL - Taar Ferenc: Csokonai a színpadon

TARR FERENC Csokonai a színpadon Ha Kelemen László nem hagyja megválaszolatlanul Csokonai leveleit, amelyekben 16 hozzá elküldött darabjára kér feleletet, remélve a színrehozást, minden bizonnyal ma nem Kis­faludy Károlyt tisztelnénk a „vígjáték atyjaként", hanem őt. Életében nem is kerültek színre darabjai színészekkel, csak diákok előadásában. S halála után is nagyon hosszú idő­nek kellett eltelnie ahhoz, hogy Csokonai a színpadon is megjelenhessék. „Valahol hiba van, vagy az irodalomtörténet, vagy a magyar színjátszás körül - írja Lengyel Menyhért 1911-ben a Nyugat februári számában —, különben lehetetlennek látszik, hogy Csokonai Vitéz Mihály Özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak című vidám és kedves játéka a csur­gói tréfás diákelőadáson kívül soha magyar színpadra nem került, s 111 évig oly jól el­­rejtőzködik, hogy ami tiszteletreméltó tudományos szem felé fordult, s ami színpadi ku­tatás ráirányítódott, az rövid vizsgálgatás és félvállról vett méltatás után mint kevés ér­tékűt és használhatatlant hagyta a színdarabot a múltak sötétségébe ..." A cikk egyébként abból az alkalomból íródott, hogy Budapesten a Vígszínház művészei előadták a Karnyónét Szerémy Zoltán rendezésében, s ezzel a gesztussal egyszerre törlesztettek adósságot is, s ébresztettek legjobbjainkban lelkifurdalást is. Csokonait, a költőt, a gondolkodót, a forra­dalmi haladás hívét, a népi-nemzetit és európait egyszerre szintézisbe hozni tudó szellem­óriást, a nagy elődöt már sokan felfedezték Petőfitől kezdve Ady Endrén, Móriczon át Tóth Árpádig. De a drámaíró Csokonait, darabjainak csakis a színpadon kivirágzó igazi értékeit megkésve, s nem eléggé méltó módon ismerték fel. Nem véletlenül panaszolja Mátrai-Betegh Béla 1953-ban is egyik Csokonai-előadásról szóló kritikájában: „Keressük az új magyar vígjáték útját, keressük a magyar szatíráét s nem vesszük észre, hogy a vígjáték, a szatíra szinte kiböki a szemünket. Alapjai legalábbis készen vannak, egy több mint százötven éves vígjátékban, Csokonai Özvegy Karnyónéjában. S nem is akármilyen alapok! Csokonai. . . rálelt az aristophanészi, plautusi, moliéri vígjáték nyitjára ..." S ha mindehhez hozzávesszük még azt is: milyen körülmények között, milyen csekély hazai előzményre támaszkodva születtek meg Csokonai darabjai, még inkább igazat kell adnunk Kárpáti Aurélnak, aki Csokonait - mint drámaírót is! - a legnagyobb ígéretek közé so­rolja, hiszen a XVIII. század végén ő az egyetlen, igazán eredeti vígjátékíró tehetség, aki­nek darabjai valósággal színpadra termettek. Mai mércével mérve is: dialógusai kétség­kívül frissek, alakjai jól jellemzettek, helyzetei mulatságosak, nyelvezete eleven, fordula­tos, kifejező színpadi nyelv, ma is tökéletesen élvezhető. Igazi, nagy eredeti tehetségről van szó! Itthon még csak bátortalan kísérletek történtek a nemzeti színjátszásra Felvinczy György próbálkozásával, s Kelemen László társulata ígér valamilyen elindulást, amikor körülöt­tünk Európa országaiban már messze előttünk járnak e téren is. Angliában John Gay és Henry Fielding aratja sikereit, Shakespeare műveit állandóan műsoron tartják, s egyre több vidéki városban alakul színtársulat. Franciaországban XV. és XVI. Lajos kora ez, pompával és­­ sok főúri színházzal, amelyekben Moliére, Corneille, Racine darabjai sze­repelnek. A Comedie Francaise új színházba költözik, Voltaire, Diderot, Beaumarchais je­lentkeznek új és új művekkel. A német fejedelemségek udvari színházaiban is gyors a fejlődés, Lessing hatására a nemzeti színjátszás erőre kap, s nemsokára megjelenik, való­sággal berobban a színpadra Schiller a Haramiákkal. A hamburgi színészek számára már nyugdíjat állapítanak meg 1790-ben, amikor itthon az első magyar nyelvű színtársulat még irtózatos anyagi és egyéb gondokkal küzdve, éppenhogy elkezdi az életét. Bécsben is pe­zseg már a színházi élet. Itt van Metastasio, sőt Gluck is, elkezdődik a nemzeti színját­szás. Dániában 1689-ben állandó színházat avatnak operával, Svédországban pedig 1640. az első állandó színház alapításának éve, s nem sokkal később svéd nyelven játszanak a színészek. Olaszországban egy századdal előbb már sorra épülnek a színházak - csupán Velencében tizenhat épült fel , s 1778-ban megnyitja kapuit a híres milánói Scala is. Meg­jelenik a korszakos jelentőségű Goldoni, s életműve valósággal átfogja ezt a századot Itá­

Next