Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 26. (1975)
1975 / 2. szám - SZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT JÓKAI MÓR - Nacsády József: Mitológia és valóság (Jókai sorsdöntő pályafordulata és novellái)
mentáit. (A sokat emlegetett Jókai-féle följegyzések - „noteszek" - sora tehát már 1848-ban elkezdődött.) Az objektív tények és a szubjektív emlékek ilyen mennyiségű és ekkora intenzitású halmazának emberi-újságírói-művészi birtoklása szinte bizonyossá teszi, hogy Jókai tudatosan adta föl az ossziáni póz ötletét, anélkül, hogy eszmei-érzelmi-hangulati beállítottságát megváltoztatta volna. A maga módján hű is maradt Az ércleány bevezető soraihoz, amely szerint elég leírni híven az elmúlt évek eseményeit ahhoz, hogy máris a mesék, mítoszok világában érezze magát az olvasó. Ezt a fokozatos átmenetet ő maga sorsdöntő pályafordulatként jellemezte évekkel később: „Elhagytam a beteges fantázia agyrémeit, s a hozzájuk illő bombasztos irányt, törekedtem az élet igazi alakjait megtalálni, s oly nyelven írni, aminőn a nép beszél." Zsigmond Ferenc - Jókai kategorikus nyilatkozatát némi fönntartással szemlélve - úgy vélte jellemezhetőnek a változást: „Az előbbi korszak Jókai alakjainak arcán a francia romantika ködös levegőjének sorvasztó nyomai éktelenkedtek, a Csataképek alakjai ellenben a lelkükön és testükön hordozott sebeket, mint meganynyi közös szent fájdalom-emlékeket hitelre és tiszteletre méltókká tudták tenni a kortársak előtt." A pályafordulatot legtalálóbban jellemző frappáns formulát Sőtér István fogalmazta meg: „Eddigi spekulatív, kiagyalt romantikája helyébe most a valóság romantizálása lép, mely a mindennapokat hatja át költői színekkel. A Csataképek a mindennap felfedezése egy hősi, már álomszerűnek tűnő közelmúlt mindennapjaié" (Jókai útja, 1954.). Nagy Miklós tovább árnyalta ezt a képet azzal, hogy emlékeztetett a Jókaira korábban jellemző romantikus gesztusok módosult továbbélésére, és a Csataképek egyes darabjainak vizsgálatakor megállapította: „A mesés bárd (ti. Osszián) álarcának felvételét leginkább elbeszéléstechnikai és nyelvi jellegzességekben figyelhetjük meg. Jókai feltűnően kerüli a személytelenséget, lírai felkiáltásokkal kezdi és végzi történeteit, a mesét nem ritkán invokációval, szenvedélyes buzdítással szakítja félbe, így a harmadik személyes, auktoriális előadás elveszti tárgyilagos, tényközlő jellegét, közeledik az Egy bújdosó naplója-Ъап úgyis többségben levő szubjektív én-formához." (Jókai, 1968. A Csataképek éve c. fejezet.) Mindezek után sem árt talán figyelmeztetni arra, hogy az 1850-es év termését nem csupán a Nemzeti Kiadás (1849-1898) Csataképek című kötetében található, meglehetősen közismert novellák jelentik. Nagy Miklós céloz is erre, amikor megemlíti A tűzön át az égbe című hosszabb elbeszélést, amelyet Jókai a cenzúra miatt nem vehetett be az 1850-es kiadásba (Forradalmi és csataképek 1848-1849-ből). Ezen a nyomon továbbhaladva a döntő pályafordulat természetének vizsgálatakor tanulságosnak véljük a Csataképek címen összeválogatott, 1850-es novellák mellett olyanoknak a szemügyre vételét is, amelyek már az előző kiadásnál a cenzúra miatt, vagy utóbb — időközben születő - valamilyen megfontolásokból kívül maradtak a kötet összeállításának szempontjain, és más kötetekben, sőt más címen, más „köntösben" jelentek meg. Ilyen a már említett A tűzön át az égbe, amely A szökevény címen, Spanyolországban játszódó történetként vált ismertté, vagy a Szenttamási György, amely átalakítva A vérontás angyala címen Mexikóban játszódik. A Jókai-irodalom ezeknél jobbára megelégszik annak a fölemlegetésével, hogy az író a cenzúra félrevezetésére milyen szellemes ötletekkel, vagy olcsó fogásokkal élt, többnyire mégis ezeket az írásokat - talán nem is szándékosan - spanyol vagy mexikói történetekként tartja számon, mint az író egzotikumkedvelésének bizonyítékát. (Igaz, hogy ennek Jókai is oka, mert ezekről az elbeszéléseiről csak tréfálkozva emlékezik, fitogtatva hogy miféle ötletekkel vezette félre a rövidlátó cenzorokat.) Mégis tanulságosnak ígérkezik ezeket az elbeszéléseket első, még nem álöltözetű változatukban megvizsgálnunk, hiszen az írónak a forradalomra és szabadságharcra vonatkozó, 1850-beli nézeteinek éppen úgy bizonyítékai lehetnek, mint a később Csataképek címen ismertté vált novella-összeállítás bármelyik darabja. És az is nagyon valószínű, hogy - félrehárítva azt a leplet, jelmezt, amelyet a cenzúra szigorodása következtében Jókai maga adott rájuk - egyetmást a nevezetes pályafordulat részleteiről is megtudhatunk. Az ilyen elbeszélések közül a Szenttamási György (e címen először 1850 júliusának első napjaiban jelent meg a Magyar Emléklapokban) című elbeszélést véljük mind-