Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 27. (1976)

1976 / 7. szám - Bor Ambrus: Á. és N. (novella)

ott, sokkal inkább, mint F.-ben, a kereskedelmi kikötő, rakpartok és raktárok közvet­len szomszédságában, ahol igen hamar félnetek kellett a bombázástól, féltetek is, ír­tad. De csak körüljártam a házat. A kertben is, benn is csend (este hat felé), a felső terasz balusztrádján tarka fürdőruhák kiteregetve, a bejárat zárva. A bejáraton tábla, cirkalmas betűkkel pingált név: „Villa Donnola". Ez meglepett. A neved. Eredeti sza­vára és jelentésre visszafordulva, de a neved. (Ha jól emlékszem, egyszer írtam a „donna-donnola" meg a „hölgy-menyét" érdekes hasonlóságáról.) 5. (Szerk.) T. A. ehhez, szóban: „Szamárság. Ismeretes, hogy a 'nő' és a 'menyét' ugyanúgy fedik egymást az ősi szókincsben, mint az európai nyelvekben rendre, a görögtől az angolig. Én meg azt írtam N.-nek, hogy hátha mégis európaiak vagyunk, nem ázsiaiak, hiszen az Urálban sehol sincs meg ez a jelentésrokonság, és a törökök­nél sincs meg. Délibáb. De talán érdekli, hogy a föltevés fordítottján is elképzelődtem: egyetlen magyaron, aki valamikor valahol idegenben járt, hallotta a szép mesét a kecses menyétről, amely tündérré, nővé változik, és ezt hazavitte, elmesélte, mesélte, az otthoniak meg átvették a határokon túlról hozott tündérhiedelmet. Ez a változat talán érdekli. A levelezésünk egyébként viszonylag hamar, már 41-ben kezdett amo­lyan irodalmi-művészeti beszélgetéssé csillapulni vagy torzulni: a kezdeti szavakat senki sem ismételgetheti végtelenségig, mert kopogósakká válnak. Vagy rögeszmések­­ké. Maga szerint mennyi monotóniát visel el az ember?" 6. (A 4. sz. alatti levél folytatása) Másnap érdeklődtem a turistairodában, hogy miféle ház a „Villa Donnola"? Egy koros, ősz hölgy (a fizetővendég-szolgálatra tett meg­jegyzéseimet hallatlanba vette) közölte, hogy az a ház nem tartozik hozzájuk. A Hotel Belvedere depandansza, dollárturistáknak. 9—12 dollár egy nap, reggelivel. (Vajon emlékszel-e: 39-ben egy délelőtt — fürödtünk a penziónk strandján — futva jött a ház­mesteretek, azzal a hírrel, hogy katonai bizottság érkezett a Hotel Belvederébe, és azt nézi, jó-e az épület hadikórháznak. „Biztos a háború", mondta Vittorio bátyád, „az Impérium pedig nem maradhat ki belőle." Te hallgattál, én is.­ A ház nem mint szál­lás érdekel, mondtam a hölgynek. Jártam ott valamikor. Erre egy fiókból előkeresett egy rövid, gépelt, olasz és német nyelvű szöveget, megboldogult apád kínai bútor- és műtárgygyűjteményének a leírását. A kis katalógusféle végén a kézírásod, név és cím. Fölírtam. A hölgy még elmondta, kéretlenül, hogy a volt tulajdonos a háború előtt sem lakta a házat. Nyaralóknak szokta kiadni, többnyire pénzes embereknek, a tavasztól őszig be­szedett lakbérekből élt. És hogy, ugye, szép ház, hűen utánozza a velencei gótikát. Az első emeleten van egy „kínai appartement", azzal a tartományi kultuszminisztérium rendelkezik, annak a vendégszállása. Köszönöm a felvilágosítást, mondtam. A hölgy aznap nem tudott jobb szobát ajánlani, csak harmadnap költöztem át egy tiszta kis házba, a partra. Ablakom a tengerre nyílt, a háziasszony reggelente kedvesen unszolt, hogy reggelizzek bőségesen: nyári melegben reggel kell sokat enni. Délben csak gyü­mölcsöt egyek, főleg a strandon. Ilyen véletlenül jutottam a címedhez. Szeretettel üdvözöl A. Z. (Jegyzet a levélmásolat végén) Olaszul írni? Olasz környezetben sokat felejthe­tett. S. (Szerk.) T. A., szóban: „Jól beszélt magyarul. Az édesanyja zágrábi lány volt, a nagyanyja újvidéki magyar. De az édesanyjával is legföljebb keverték az olaszt meg 3 magyart, a bátyjával meg kizárólag olaszul beszéltek. A bátyja velem tüntetőén.

Next