Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 30. (1979)
1979 / 9. szám - Bor Ambrus: Ereklyék (elbeszélés)
messég erényén kívül főerénye volt még a bűnbánat, aminek gyakorlásában Szent Ágoston egyházatyát utánozta nagy szenvedéllyel. Csak szegény Michel testvérünk sajnálta, hogy ez a buzgó úr csupán Ágoston Vallomásainak Könyvét forgatta gyakran, ám nem olvasta ama rettentő Rabelais mester műveit. És szintén csak ő sajnálkozott évekkel később azon, hogy vendégünk még csak nem is hallhatott Arouet-ról, akit ma a hívők házát megborzongató Voltaire néven ismerünk. Ezt az embert szintén Jézus Társasága nevelte, és némely magisztere bízott benne, hogy tündöklő szellemével majdan az istenhit védelmezője lesz Franciaországban, ám minden hitet és tekintélyt agyafúrt okoskodásaival tépázó róka lett belőle. Remeténk szerencséje volt, hogy ez a róka csak az ő távozása után, csak 1717-ben háborította föl először a hívek lelki békéjét, amiért akkor a Bastille-ba zárták, bár ki ne szabadult volna a változhatatlan hatalomnak abból az erős bástyájából soha. Mi mondjuk így. Aggastyáni haláláig békétlen, noha meg kell vallani, hogy oly derűs, és nyájas Michel testvérünk (nehezen kiismerhetők a Kísértés eszközei) másképp mondta. És másképp értelmezte Cornelius Jansen és Blaise Pascal gondolatait is, amelyeknek eretnekségveszélyt rejtő foglalata az, hogy »a szeretet nem fél«. Félnünk kell mindhalálig, és jobb akár a Szent Parancsok poroszlói által megtöretnünk, mint az Igét magyaráznunk, vagy éppenséggel ördögi kérdőjeleket görbítenünk a hittételek mögé, mint a kárhozott Luther tette, és megannyi kárhozott teszi, nem tudhatjuk, miért. Hiszen az Úr jóságos, megeteti az ég madarait igékkel és kötőszókkal, és fölruházza a mezők liliomát egyensapkával. Azt is csak Michel testvér állította, hogy a nemes hercegi Remete többet félt életében, mint félniük még tolvajoknak sem szükséges. Ismét mi mondjuk, Isten kis kamalduli szolgái, hogy jól tette az a férfiú, ha istenfélő volt. Rettentő dolog kételyek sűrűjében bolyongni, édes és könnyű félni. Rettentő fölfuvalkodni abban a gőgben, hogy aki ezt a világot szereti, az az Istentől se féljen. Elszabadulnának a főördögök, Máléel, Ámáléel és Sámáléel, ha a kis szolgák földi javuk, jólétük, boldogulásuk után futkosnának, s nem az Égre emelnék kis szemük kifordult fehérét, mondván: az Úr jobban tudja nálam, hogy mi kell nekem, és mennyi. És igaz, hogy tartsa meg ki-ki a második főparancsolatot, és szeresse felebarátait, de ez csak a második főparancsolat, nem az első, amely istenszolgálatot parancsol. Nem kell túlsággal sopánkodni felebarátaink ínségén. Ne feledkezzen a figyelem minduntalan és konokul a különféle inakszakadtakon: az igéket meg a kötőszókat figyeljétek, ismételgessétek őket földi csábításra süket füllel. A sátán szít fölgúnyolódni holmi voltaireeket, gyűlöletes kérdőjelférgeket vonagoltatni minden mondat végén holmi firkálókat. És lám, az Úr letette székéből egy időben hatalmas Remeténket is, mert a Remete úgy vélte, hogy talán nem jó a kegyes király, és talán kiújultak a népecske sebei. eljegyezzük ezeket, fellebbezhetetlenül, s ebben a Nagyböjtben kilencnapos ájtatosságot végzünk a tisztítótűzben sínylődő testvéreinkért. Köztük - ez biztos - Michcsért. Aki holtában aligha látta meg színről színre az Urat az ő Atyai székében. Hiszen mindhalálig azt motyogta, hogy a szép világosságot mindenki maga keresse meg, együtt bár, de maga, és a nyílt derű útját járva, vagy mi a fene útját járva. Ámen.” (Kéziratlap a grosbois-i kamalduli kolostor levéltárának „Historia Claustri-Parerga” jelzetű anyagában. Keltezése 1748, de minden forráskutató szerint valamilyen becsúsztatott hamisítvány.) „ ... de a földkerekség e városában is megoltalmaztál a csaknem egyetemes romlottságtól, ámbár véletlenül a városi nyilvánosházak közt akadtam szállásra, alig nyitottam ki az ablakot, egy sereg nőt láttam a szemköztiekhez rohanni, akik szemükkel, jelekkel, csábító és kacér mozdulatokkal szerettek volna hálóba keríteni; de te, ó, merő szeretet, az ő szemérmetlenségükkel segítettél engem az önmegtartóztatásra; szemérmetességem ugyanis nem bírta az ő tekintetüket kiállni. Megérkezésem után nemsokára újra hozzáláttam a megszokott vívó- és táncgyakorlatokhoz, amelyeket megtoldottam a geometriai, történeti, földrajzi tanulmányokkal is ...” (Confessio. A fejedelem 1693. évi római tartózkodásáról. Rákóczi ekkor tizenhét éves.)