Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 35. (1984)
1984 / 2. szám - FÓRUM - Mai költészetünk és fogadtatása (A debreceni irodalmi napok tanácskozásának szerkesztett szövege: Alföldy Jenő vitaindítója, Lengyel Balázs, Domokos Mátyás, Lator László,Kulcsár Szabó Ernő, Kis Pintér Imre, Kiss Ferenc, Görömbei András és Somlyó György hozzászólásai, Simon Zoltán összeállítása a vitáról, Koczkás Sándor zárszava)
32 Kant esztétikájának egyetlen aforizmává laposított summázata, miszerint szép az, ami érdek nélkül tetszik. Igenis, szép az, ami megváltoztat, ami földúl, megrendít, fölszabadít, ami szembesülésre kényszerít önmagammal. Ez pedig nem téma kérdése. S Rilke híres verssora, a „Változtasd meg érted” mellett az én tudatomban most már mindig ott fog állni kiegészítésül Benjámin László parafrázisa: „Változtasd meg a világot.” Maradjunk azonban a jelenlegi helyzet józan szemrevételénél. Tekintélyes írók és kritikusok írták le sokszor, hogy társadalmunk nagykorúsodásához elengedhetetlen a prózairodalom uralkodó műfajjá növekedése és a líra vezető szerepének megszűnése. Nem kevésbé jelentős írótól olvastam ezt a hatvanas és hetvenes évek fordulója táján, mint Sánta Ferenc. Benjámin László szerint pedig már a hetvenes évek első felében maga mögött is hagyta a próza a verset - igaz, úgymond, egy megrokkant lírát hagyott maga mögött. De őket jócskán megelőzve hangoztatta Németh László, hogy rosszul sáfárkodunk az irodalomtörténeti örökséggel: irodalomszemléletünk túlságosan líracentrikus, mellőzzük az évszázados és még régebbi emlékiratok, röpiratok, publicisztikák nyelvi és gondolati kincseit, a Bethlenektől, Kármán Józseftől és Bessenyeitől Kemény Zsigmondig, a publicista Ady Endréig és így tovább. Németh László nyomán sokan tovább vitték ezt a gondolatot - például Domokos Mátyás. „Legmagasabb árfolyama természetesen a versnek van ősidők óta. (...) De az is biztos, hogy az a közszellem, amelyik ezt a különös torz műfaji rangsorolást kialakította, az irodalmi esszé, az irodalmi kritika művelőjének a nevét eleve csupa kisbetűvel írná bele az irodalomtörténet évkönyveibe” - írja Illyés Gyula esszéiről szólva. Somlyó György is közölt ilyen értelmű tanulmányt a líracentrizmus egészségtelen voltáról s az esszé mellőztetéséről - tíz-egynéhány évvel ezelőtt vitába is szálltam vele az Alföld hasábjain, mert nem tudtam volna elképzelni, hogy Ady, Babits, Kosztolányi publicisztikái vagy esszéi a közművelődés olyan hatékony elemévé válhatnának, mint a verseik. Azóta nagy példányszámban, mindenki számára ,hozzáférhetővé lettek ezek a prózai művek, s ma már nem tudnám oly vehemensen védelmezni régebbi álláspontomat, mint amikor ezek a cikkgyűjtemények még nem léteztek. E példák, idézetek arra figyelmeztetnek, hogy egyetlen műfajról nehéz érdemben beszélni, tekintet nélkül a többire. A költői műfaj helyzetéről szóló tanulmányok, újságcikkek tömegében tallózva - melyekből most Sükösd Mihály, Hermann István és Kenyeres Zoltán gondolatait csak azért nem idézem, mert velük már megjelenésük után közvetlenül vitába szálltam, s nem akarom ismételni magam - legutóbb Szerdahelyi István írása ragadta meg figyelmemet a Társadalmi Szemle szeptemberi számában (A valóság és tükre. Új törekvések a magyar irodalomban és filmben). Megállapítja, hogy az irodalom általában veszítette el középponti szerepét a szellemiművészeti életben. ”...a film nálunk is utolérte az irodalmat, tömeghatásban, népszerűségben pedig maga mögött is hagyta (...) egy másik földcsuszamlás az irodalmi műfajok hagyományos rangsorát is felforgatta. (...) A hetvenes években és a manapság készülő összehasonlító elemzések azt mutatják ki, hogy a próza-epika jár az élen, a líra visszaszorult a dráma mellé (...) csak az epika elsősége vitás: egy holtversenyes ítéletre a legelfogultabb lírapártiak is rábólintanak.” Meggyőzőnek érzem azt a fejtegetését, mely szerint a műfajok helyzetében beállt változások annak tulajdoníthatók, hogy a hatvanas években erélyes leszámolás történt a személyi kultusz és pártbürokrácia korszakával, s a világosan körvonalazott választási lehetőségek egyértelmű tagadást vagy helyeslést hívtak