Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 36. (1985)
1985 / 2. szám - KRITIKA - Halmágyi Miklós: Bor Ambrus: Morion
az emberöltővel korábbival. Ugyanez mondható el az Egy életed van első lapjainak tanár-diák párbeszédéről is, ahol szintén a mai állapotokat vetíti rá az írónő a sok évtizeddel ezelőtt (30-as évek) kezdődő történetre. Balázs Anna írói szándéka feltétlenül nemes: sajátos elbeszélői nézőpont alkalmazásával belehelyezkedik hősei lelkivilágába, s úgy ír egyes szám harmadik személyben róluk (kivétel: Nem tehetek róla). Ő maga is átéli a történetet, s lineárisan haladva a végkifejletig, izgalmassá fokozva a cselekményt, az olvasót is bevonja szereplői érzelem- és gondolatvilágának megélésébe. Jobbítani, nevelni akar. Az egoizmust elítélve, a másokért csatázást tartja az egyik legnagyobb emberi értéknek: a segítést, az önfeláldozást, megmutatva ezek tragikumát is. Megélt élményeinek művészi tudatán történő átszűrésével igazi értéket hoz létre. A mai fiatalokra vonatkozó benyomásainak történetté kerekítése azonban - bár a megértés szándéka vezérli - nem tartozik írói erényei közé. ( Szépirodalmi ) ARANY LAJOS Bor Ambrus: Monon Morion. Füstfekete drágakő. Talán egy veronai kincstár vitrinjei között fekszik csiszolt márványlapon, vagy a luccai templom sekrestyéjében őrzött püspöki kereszt ékessége? Ki emlékszik már? - töpreng Enrico Henri, alias Heinrich Heine a már életében világhírű, zsidó származású német költő, miközben egy homályos, gyertyafénytől alig megvilágított szalonban beletekint Cristina Trivulzio hercegnő titokzatos szemébe. Ők, Heine és a hercegnő, aki a karbonári kori forrongó Itáliának jól ismert személyisége, a főszereplői Bor Ambrus legújabb regényének, mely méltán nevezhető a megújulni látszó hazai prózairodalom izgalmas, bár a lehetőségeit nem teljesen kiaknázó vállalkozásának. Esszéregény - s mint ilyennek, nem túl sok előzménye van irodalmunkban -, mely megpróbálja egy viszonylag jól körülhatárolható korszak, a tizenkilencedik század Franciaországának és Itáliájának lázasan kavargó szellemiségét, világát a széppróza eszközeivel megfejteni és megragadni. Tulajdonképpeni cselekménye ezért aztán nincs is a regénynek. Nagy személyiségek és kisebb társaik sorsa villan fel időnként csak utalásszerűen, máskor meg kemény, harsány ecsetvonásokkal felfestve a regény tablószerű palettájára. Világtörténeti panoptikum kavarog előttünk, kavarog, mert alakjai nagyon is élnek, nagyon is cselekszenek, még ha olyan tetszhalottszerű állapotban is, mint a Marion-szemű hercegnő. S e látványos körtánc mögött kesernyés, groteszk líraisággal vonul fel egy távoli, talán nem is létező ország néhány valószínűtlen eseménye és figurája, a lüktető Nyugat-Európának oly idegen Magyarország finom, pasztellszínű képe. Nem tartozik a könnyű olvasmányok közé Bor Ambrus könyve, s mégis az esszészerű forma ellenére a jó értelemben véve tud izgalmas lenni. Hiszen a fel-felbukkanó hősöknek azért van történetük, korántsem cselekménytelen sorsuk. (Ha erről az író nem is, de a történelem mindenképpen gondoskodna!) Ezek a sorsok hol hősiesek, átszőve az olasz szabadságharc csatazajával, a rejtelmes konspirációs légkörrel, mint Mazzini és Garibaldi sorsa. Hol tragikus és groteszk, mint az előrehaladott vérbajban szenvedő Heinéé, hol hátborzongató s pikánsan rémes, mint az egykori szerető, a tüdőbajban elpusztult s halála után szekrényben kitömve őrzött Gaetano Stelzié. De előkerül a talán bánáti származású Gruby Dávid is, a párizsi szalonok híres orvosa, a vatta feltalálója. De feltűnik Blanqui, Radetzky, Ozanam, a vén és szenilis La Fayette. Aki