Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 41. (1990)

1990 / 1. szám - Márton László: Éghajlat, ég nélkül (elbeszélés)

MÁRTON LÁSZLÓ Éghajlat, ég nélkül A fejedelem arra ébred, hogy megváltozik az éghajlat. Volt ugyanis egy hajlat a lát­határon, ahol az ég alól kilógó vidék lakosai sejtik az égboltot, és az változni kezdett, úgyhogy most már nem is éghajlat, hanem inkább égegyenlet, ábráit azonban kiolvasni sem lehet, nemhogy megfejteni. Változik az éghajlat a szó megszokott értelmében is. Nedves légáramok jönnek. Valaha tenger volt itt, amely azonban a felgyűrődő magas hegyláncok miatt elzáródott és kiszáradt. Puszta medence maradt a helyén, középütt sekély tóval, amely kevirré töl­tődött. Mire a környező hegynyergekig fölvergődnek a szelek, minden víz kihull belő­lük a külső lejtőkön, patakok csordulnak a medencén kívüli mélybe. A belső hegyolda­lakra bukó levegő száraz örvényeket kavar. Az olykor-olykor mégiscsak lezúduló zápo­rok magukkal ragadják a viharok durva törmelékét, lerakják a hegyek lábánál, mere­dek falú szakadékokat vájnak fölébe, így várják a lecsupaszodott anyagok a végső szét­aprózódást. Csakhogy a medence mögött, a külső lejtőkön szüntelenül munkálkodnak a pata­kok, amelyeket a felrohanó szél bocsátott útjukra: mind mélyebbre s mélyebbre vájják völgyeiket, mind hátrább és hátrább tolják vízválasztójukat. Mint felszabadító sereg, lassú kézi tusával nyomulnak az elzárt és kiszikkadt vidék felé. Az egyik alacsony hágó­nál már veszedelmesen közeledik az elszánt folyócska forrásfegyverzetének úgyneve­zett „bevéselése”. Emiatt lealacsonyodik a hegygerinc, néha már egy-egy nedves ciklon is besurran a lepusztuló hegyek szikkadt ölébe. Most az első folyóvölgy átvág a hegyeken, aztán a második, a harmadik: beljebb és egyre beljebb hatolnak a medencébe, felszínét összeszabdalják, beléje süllyednek, ön­nön oldalaikat lustán ellankásítják. Aljukon ott kanyarog a világtenger egy-egy meg­hosszabbítása, amely most már a túlsó hegyek felszaporodott vizét is magához édesgeti. Létóhoz hasonló, várandós fellegek találnak hűséges Déloszokra, amely, ellentétben az első Délosszal, a záporok halhatatlanjai közül nemcsak egy Apollót képes befogadni. Zöldellni kezd, ami szürke volt. A fejedelem egy magaslatról nézegeti a változásokat. Fejcsóválva mondja: csata volt ez, amely két lábon járó harcosok nélkül vívódott meg. Most már békés a tájék. A mam­ádok, akik a sötétség lezuhantáig, a világosság felszakadásáig hiába próbál­tak szőlőtöveket és gyümölcsfákat sarjasztani a terméketlen talajból, most vándorkö­vekre bukkannak, amelyek oldalán jóízű, bőséges nyelvzuzmó tenyészik. Ezt háncsko­sárba szedik a víg mainádok, miközben dévajkodó, szüreti zuzmódalokat énekelnek, amelyeket még Dionüszosz hallott Liger szigetén az ottani asszonyoktól. És dalaiknak, amint egyre hangosabbak lesznek a Dionüszosztól ihletett mam­ádok, megterem a gyü­mölcse, nem fáról, nem is venyigéről, de lentről, az imént még élet híján szikkadó talaj­ból. Szőlőfürtök bukkannak elő, mindössze három, de azok akkorák, hogy szüretelő le­gyen a talpán, aki puttonyába tudná rakni bármelyiket­, hacsak nem az eget vívó régi ti­tánok egyike volna. Mert akkorák ám ezek a szőlőfürtök, hogy egy-egy bogyójuk meg­mászása kisebb vállalkozás. Fürt formájú, sárgán csillogó három hegy, amelyeket ovális keresztmetszetű kősánc köt össze. Keletkezésüknek ma még nincs kielégítő magyaráza­ta: legvalószínűbb, hogy a háznagyságú bogyók, amelyekbe még a titánok és a küklop­­szok foga is beletörött volna, a sivatagi lepusztulás maradványformái. Arról, hogy vajon gránitból vannak-e, amely gránit körül közel és távol szétmállottak a földpátkristályok.

Next