Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 41. (1990)
1990 / 5. szám - TANULMÁNY - Dobos István: A sugalmazás grammatikája: Thomka Beátáról
80 szinte beláthatatlanul gazdag variációs lehetőségeket nyújtanak a szövegvilág különböző szintjeihez tartozó, véges számú elbeszéléselemek összekapcsolására, s kitüntetett szerepet játszanak a rövid történet poétikájának létrejöttében, nem utolsósorban pedig a szemléltetésül bemutatott három novellista, Lövik, Kosztolányi és Örkény művészetében. Thomka hallatlan biztonsággal választja ki a ma már rendkívül sokrétű — s hozzátehetjük, nyelvileg roppant nehezen megközelíthető — narratológiai irodalom fogalomkészletéből a konkrét szövegértelmezéseihez nélkülözhetetlen kategóriákat. Külön figyelemreméltó, ahogy egységes elméleti keretbe foglalja a joggal méltatott, egymáshoz sok szállal kötődő, ám mélyrehatóan szemléleti-módszertani különbségeket is magukban rejtő irodalomtudományi irányzatok, például az orosz formalista iskola, a strukturalista szövegelmélet és a modern retorika prózapoétikai eredményeit, s ezzel egyidejűleg kidolgozza a rövidtörténet műformájának tipológiai alapelveit, az egyes műfajváltozatok elkülönítésének szempontjait. Az orosz formalisták fabula-szüzsé, a francia narratológusok histoire-discours, az angolszász kritikusok plot-story fogalompárjának mintáját követve Thomka is megkülönbözteti a széppróza két alaptényezőjét, a történetet, s a különböző szövegszervező eljárások révén létrejövő elbeszélést, de mértékadó mesterei (Barthes, Booth, Bremond, Todorov) elgondolásaihoz képest mégis többet nyújt annyiban, hogy nála együtt jelennek meg a legkülönfélébb jellegű és minőségű elbeszéléselemek az elrendezés szabályszerűségeivel, annak a legáltalánosabb művön belüli viszonyrendszernek a feltárásában, amelyet a narratív struktúra képvisel. A századelőig visszanyúló elméleti hagyomány bensőséges ismeretében Thomka érdekes párhuzamot von a történetvezetés lehetséges módozatai alapján felállított szerkezettípusok arisztotelészi rendszerezése, és a modern poétikának az elbeszélő struktúrákról, a narratív egységekről, továbbá a konstrukciós elvekről alkotott nézetei között, s voltaképpen ezzel az első pillantásra pusztán heroisztikus fikciónak tűnő, utóbb meggyőzően igazolt, s rendkívül termékenynek bizonyuló gondolati művelettel veti meg azt a gondosan kimunkált elméleti alapot, amelyre azután a rövid történet tipológiai rendszerezését felépíti. A narratológiában nyugvópontra jutott kutatások eredményeinek alkotó felhasználásával kölcsönös meghatározottságot feltételező összefüggést teremt az epikai szerkezet alapformái, az arisztotelészi „történetelvű”, fabuláris és a „nem történetelvű”, szüzsés elbeszélések, valamint a prózapoétikai eljárások legátfogóbb típusai, a metonimikus és a metaforikus alakításmódok között. Ennek révén két olyan egyenértékű alkotóelemekből álló epikai modellhez jut, amelyek a továbbiakban összehasonlítási alapjául szolgálnak az így felfogott „kanonikus” narratív szerkezetek irodalmi transzformációinak. Másfelől lehetőséget nyújtanak arra, hogy a lényeges műfaji jegyek elvonatkoztatott bemutatása mellett, a megannyi kiegészítő szempontot mérlegelő szövegközpontú elemzések is világosan tagolt szerkezetben jelenjenek meg. Ily módon a rövidtörténet műfaji karakterének jellegadó vonásait árnyaló poétikai elemekről minden eddiginél átfogóbb képet nyerhet az olvasó. Egységes cselekményre épített, kezdet és vég közé zárt történet áll a metonimikus szövegszerveződésű alkotások középpontjában, a fabula láncszemeit az időbeli és az ok-okozati érintkezés hézagtalan logikája fűzi egybe, tehát a történet folyamatosságát, az összefüggő eseménysor belső egységét szigorú motivációs rend biztosítja. A mimézisz törvényeit követő szépprózai elbeszélés elvont modelljének narratív szerkezetében és poétikai alakításmódjában a racionális