Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 41. (1990)
1990 / 8. szám - SZEMLE - Imre Mihály: "Jöszte Poétának": (Csokonai Vitéz Mihály összes művei. Költemények 2. 1791-1793)
pályatársként remélheti, tehetsége jogán a magyar Parnasszusra jut. Trocheusokban versel, Anakreon hangját próbálgatja, de költészetének egész ekkori tematikai tágulása mintha Kazinczy levelének intencióját követné: „hallja a’ szív szelíd érzékenységeit, szerelmet, barátságot, bort, természet szépségeit.” Alkatának adottságai, hajlamai ekkor még könnyen idomulnak (többnyire meg is egyeznek) a Kazincy ajánlotta poétai szerephez. Hasonlóan fontos tanulsága e kötetnek, hogy az ekkor született versek többsége voltaképpen Csokonai első verseskötetének darabjaiként értelmezhetők; kezdődik A’ vidám természetű. Poétával és zárul Az én Életem-mel. Régóta ismert tény Csokonai költészetének kapcsolata a zenével, hiszen műveinek jelentős részét meglevő dallamokra írta, másokhoz később szereztek dallamot. Szilágyi itt is fontos föltáró munkát végez, fölkutatja a dallamokat, kottával közli azokat. Úgy véli, nagy szerepe lehet az énekszóval terjesztett irodalomnak a közízlés, a közös nemzeti tudat formálásában... szándéka szerint az illiteratus rétegéhez is el kívánta juttatni a költői kultúrát.” E kérdést azonban továbbra is nyitottnak, megválaszolást igénylőnek kell tekintenünk, olyannak, amelyik pedig Csokonai költészete megítélésének lényegi szempontja. Erre pedig csak úgy találhatunk majd választ, ha beillesztjük egy költészettörténeti folyamatba, s mérlegeljük, mennyiben kötődik az énekvers-szövegvers fejlődéstörténeti rétegeihez, mennyiben specifikus képződmény. Annál inkább megválaszolandó ez, hiszen Csokonai itt merőben más, mint a környező évtizedek kiemelkedő magyar költői. A kötet verseit és kísérő apparátusát végigolvasva világosodik meg, mennyire hiábavaló kérdés a Csokonai-irodalom régi neuralgikus pontja. A már haragvó Kazinczy terhelte meg azzal a szülőváros (akit gunyorosan De a Debrecennek mondott) lelkiismeretét, hogy legnagyobb költőfia éppen városa és a Kollégium ellenére vált azzá, akivé emelkedett. Nagyrészt már Julow Viktor és Bán Imre is meggyőzően érvelve érvénytelenítette e kérdést, részben a várost illetően, a Kollégiumra nézve egyértelműen, cáfolhatatlan érveket fölsorakoztatva. A Kollégium szellemi kapcsolatrendszerének erőterében indul Csokonai irodalmi terveinek beváltására. Akiktől ösztönzést vár, kap, azok szinte kivétel nélkül a Kollégium közeli vagy távolabbi bolygói. (Ekkor még Kazinczy is olyanokhoz egyengeti útját, akik ebbe a körbe tartoznak.) Horváth Ádám, Mindszenti Sámuel, Péczely József, Szilágyi Sámuel, Nagy Sámuel — valamennyien ebbe a körbe tartoznak, olyanok, akik egyben az akkori magyar irodalmi, kulturális törekvéseknek kétségtelenül a legértékesebb rétegét jelentették. Csokonai azokon az ösvényeken indult el, amelyeket a Kollégiumból hajdan, vagy nemrégiben nekivágok törtek környezetük bozótosában. 1793 nyarán még Varjas János e hangokkal mesterkedő énekét viszi Kazinczynak (lehet, hogy éppen Szőnyi Benjamin kiadását a Szentek Hegedűje-Ъеп), még a fiziko-teologizmus is inspirálja, ennek pedig egyik legfontosabb magyar központja a Kollégium. Bán Imre Csokonai és Debrecen című tanulmányát így zárta: „A mai irodalomtudomány a teljes Csokonait akarja bemutatni, s úgy érezzük, hogy ennek a hiánytalan és hiteles arcmásnak kimunkálásában ma is Debrecennek kell játszani a vezető szerepet, hogy Csokonai csakugyan otthon legyen nemcsak a XX. század Magyarországában, hanem végre az általa oly fájdalmas honvággyal és annyi keserű büszkélkedéssel emlegetett Debrecenében is.” E hiteles arcmás bemutatásában fontos lépés Szilágyi Ferenc műve, az is örvendetes, hogy újabb debreceni kutatók kapcsolódtak be a további munkálatokba (Debreczeni Attila.