Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 44. (1993)

1993 / 2. szám - IRODALMI NAPOK - Bányai János: Napló, költészet

hogy mi értelme mindennek. Becsukta a naplót és kilépett az életből, elsodorta az őrület áradása. Mit mond nekünk, kései naplóolvasóknak, akik a század végére úgymond feléledt naplóírás gondolatát — többek között — műfaji kérdésként is megfogalmazhatnak látjuk. Krleza naplójának ez a kis részlete? Azt, hogy nem semleges és semmiképpen sem ártatlan műfaj a napló: a hívő doktor, amikor már nem számíthat a hitére, amikor már mindent és mindenkit elveszített, becsukja a naplót, és utánamegy azoknak, akiket feljegyzéseivel túlélt. Számadás volt az első világháborús hívő doktor naplója és nulla az eredménye, sugallja Krleza, mintha azt mondaná, az élet, amely tényekből áll össze, a naplóba írt tényekből, végül azonossá válik a naplóval, a pontos fogalmazás folytán is, és akkor ér véget, amikor már nincs üres lap a naplóban az újabb kérdés számára, amikor betelt a füzet. A hívő doktor elvesztette ural­mát a napló felett. Többé már nem volt ura a naplóírásnak, és ez a hatalomvesztés a szó felett az életébe került. Mintha a két napló­ példa — ne feledjük, mindkét esetben két-két napló „találkozásáról” beszéltünk! — definitíven problematizálná a naplót és a köl­tészetet megkülönböztető, amúgy is eléggé ingatag határvonalat. A beszédmódok és a közlésformák közti határokat egyébként is szinte elviselhetetlen önbizalommal szokták meghúzni tudományos és nem tudományos gondo­latmenetek során. De nem biztos, hogy a példáink tanulsága ennyiben kimerül, bár az sem kevés, ha legalább egy kicsit lehűti az önbizalmat. Mindkét — a naplóról, mint műfajról szóló — „történetben” van ugyan valami primér és fundamentális (is). Amit nem tudunk szavakba foglalni. Ami nem mondható ki, amire csak rámutatni lehet, ami — Martin Heidegger szavát használva — „a feltárulásban mint felfénylésben történik.” Márai és Kertész „találkozása” rámutatás a bűnre és sorsszerűre (a Sorstalanság írója így botlik bele a sorsba), míg Krleza naplóíró hívőjének öngyilkossága rámutatás a reménytelenség tényhalmazára. Ilyen megközelítésben mindkét példa (a szóban forgó négy napló) Költészet a napló műfajában, ami úgy lép ki a valóság szorításából, hogy lépésével beáll a centrumába. De le kell most itt egy pillanatra fékezni a kommentár pátoszát. Mert arról sem kell megfeledkezni, hogy a napló mindenképpen a „próza terepe”, ahogyan Lengyel Péter mondja. Ezt könnyű bizonyítani. Márai Sándor mintha némi bíráló hangsúllyal mondaná Justh Zsigmond naplójáról, hogy „Naplójában gyakrabban ír le női ruhákat, mint jellemeket”, holott itt semmi helye a feddésnek, mert ha a napló valóban a „próza terepe”, akkor Justh a naplóban is, miként a Máraitól oly nagyon dicsért Renard, prózaíró, „feltétlen író”, aki tudja, hogy a női ruháról való írói beszéd több — mert legalább nem unalmas —, mint akárhány jellemelemzés. Mégis — van itt egy (nem kis) nehézség. Nem lehet megmondani, mi az a bizonyos próza. Ha csak azt tudjuk róla, amit Ottlik Géza állít, hogy „Próza az, amit kinyomtatnak”, akkor nyomban előttünk a napló műfajkérdése, hiszen bármennyire igaz is Márai állítása, miszerint a naplóíró is az olvasóra kacsint, első szinten a naplóíró nem számít a „kinyom­tatásra”. Ezért ír a naplóíró néha titkosírással, vagy idegen nyelven, ezért tiltja meg néha, hogy a naplót halála után nyomban kinyomtassák. A napló ezért legalábbis egyik rétegében a magány, az elzárkózás műfaja. És ami sokkal fontosabb, az önirónia műfaja. Krleza egész első világháborús naplóját áthatja az önirónia hibátlan ítélete. Olyan mértékben, hogy Krleza egyenesen az író, a 3z

Next