Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 46. (1995)
1995 / 12. szám - SZEMLE - Szilágyi Márton: Derengés, félhomály, búcsú. Vida Gábor: Búcsú a filmtől
hagyományrendet mozgósítana, hiszen a múlt századi francia nagyepika mellett a századfordulós magyar művészregények (pl. Ambrus Zoltán Midás királya, vagy Justh Zsigmond Művész szerelem c. műve) éppúgy a szövegköztiség bázisai lehetnének, mint mondjuk a szintén a klasszikus modernségből kiinduló Ottlik (Hajnali háztetők). Természetesen a kötetben komoly funkciója van a film metaforájának. Vida Gábor ezen a ponton pedig valóban egyéni és erőteljes írói koncepciót valósít meg: nála nem az objektív lencséjének rideg, könyörtelen tényszerűségéről van szó, mint mondjuk Mészöly z'njében, de nem is az igazság és hazugság, látszat és valóság kettősségéről, mint Mózes Attila kisregényében, A gonosz színváltozásban. Ebben a kötetben a filmek mindig virtuálisak, el nem készültek, voltaképp kizárólag a szubjektív látvány emlékeiben, a mindig újraalakuló sztorikban léteznek. Ezáltal őriznek egy olyan körvonalak nélküliséget, törékenységet, amely a cselekvés lehetőségétől megfosztott megfosztatott értelmiségi főhős identitásválságának hordozójává teszi őket. Ennek a szándéknak az írói realizálása többnyire Vidla novellisztikájának legemlékezetesebb pillanatai közé tartozik, ám az előbb szóvá tett, reflektálatlan sémák kiküszöbölésére az írónak nem maradt ereje. Persze igen nehezen feloldható írói dilemma, hogy a filmes társaság ábrázolásához felhasznált szubkulturális mozzanatok mindig két, egyaránt problematikus irányba húznak: vagy a befogadó számára átélhetetlen, bár nyilván alanyilag hiteles privát szféra, vagy az általánosított, közhelyes leírás végletei felé. Ennek elkerülésére a legsikeresebben az Engem ne félts c. novellában tett kísérletet az író: itt a démonikus táj szolgál magyarázatul az összeverődött társaság találkozásához, mintegy időből és térből egyaránt kiléptetve a különböző előéletű embereket; sajnos azonban az elbeszélés végén Vida túlinterpretálja s ezzel le is rontja az írás költőiségét, amikor mindezt a filmrendező figura képzeletbeli filmjének, látomásnak és az öngyilkosságot megelőző delíriumos pillanatnak egyaránt beállítja. A művész-problematika erőteljesebb kifejezésére kevéssé alkalmas értelmiségi fantomkép nem is tud igazán szerves kapcsolatba lépni azokkal a valóban újszerű szemléleti elemekkel sem, amelyek Vida kötetének komoly újdonságát adják, hiszen míg ezek egy ténylegesen megújított írói hagyományt jeleznek, addig a típusalkotás megelégszik a klisé körvonalaival. Az író ugyanis képesnek bizonyul arra, hogy az értelmiségi közérzet-ábrázolást kiemelje többféle, terhelő hagyományból: egyrészt túllépve a romániai magyar irodalomnak mint irodalomszociológiai feltételrendszernek az elvárási horizontján, nem egy dichotómikus, kisebbségi kompenzációt avat magyarázó elvvé, tehát nem a kisebbségi helyzet illusztrációjának szánja novellái konfliktusait. Másrészt pedig nem szünteti meg eme közérzet általánosabb világszemléleti kapcsolódásait sem, ezáltal a privát szféra ábrázolását tágabb érdekűvé tudja tenni. A leginkább ez a címadó novellában valósul meg, ahol a változhatatlan brutalitások mindig újra átélendő történeti tapasztalata és az ebből fakadó illúziótlanság általános, s nem kisebbségi helyzettudattá áll össze. Hasonlóan kitűnő pillanata ennek a prózának az, amikor a határon barátját átszöktető főhős, Szombath visszajön: „— gyere te is — suttogja eszelősen, de én csak elfordulok, és indulok vissza, kalandfilmekből és konferenciák nyilatkozataiból idézhetném, hogy miért nem megyek, de ez mind nem lenne igaz, mert csak attól félek, hogy kiderül, ahhoz a túli országhoz még annyi közöm