Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 52. (2001)

2001 / 1. szám - Varga Virág: Szabadság tér, Budapest; (Látszólag minden a helyén...) (versek)

itt kapirgál a hallójáratokban, kapirgál a baromfi­nesz, egy nő fejhangon, nem, vékony torokhangon, megsérti a hallócsigát, itt kapirgál a fejem­ben, azt mondja, én vagyok az. Egy éve történt, hazafelé mentem, világolt a Váci utca, a nagy baromfikifutó, pénz örökmécse gyújtogatta a kirakatok katracait, s nekem Vajda Mont Blanc-járól is a te aranyhegyit töltőtollad jutott eszembe. A Vörösmarty téren a Posta Bank-fiók 120 watt gyehennatüzében álldogált, balra lámpaoszlopok égő csipkebokra, baromfipusztító, piromán ez a város, ránéztem a kézfejemre: a tavasz érzetét láttam szivárogni a pórusokon keresztül, apró, ibolyakék gázlángokban. S a nő a fejemben megijedt és szaladni kezdett, nem is a nő volt már, hanem lángoló dublőre saját fejében, mint rosszul levágott csirke, tudja- nem tudja, reménytelen, mégis fejvesztve menekül, lángolva rohant át a négysávos úton. Merész, fölszálló röppályaívben elhajítva hátizsákom ballasztját, kocsmák baromfittatója, házak előresajtolt szalmakazla között, vizeldék pecója, újságosbódék mellett, ahogy az ember csak vesztébe, rohantam semmiért egészen a Szabadság térig. Súly, súly, bénaság, meg kellett állnom, a nőnek szárnya nőtt, tollak, nehéz bakelit és rézötvözet, beütve a billog, a Mont Blanc márkajelzés, nem semmi, tollasodon a háta egy senkiért egészen. Szabadság tér, Magyar Rádió, etetőgépek központi vezérlőpultta, dermesztő síkidom, fényszórópászták háromszöge határolt, fémszárnyak, baudlaire-i albatrosz­ esettek, sípoltak a légzsákocskák, csak a nő fejében futott tovább a kalimpáló lángcsóva. Már várt rám a férfi, a nő megindult mögötte húzva szárnyait, fémfátyol-lassulás, útra vált belőlem, mint lappangó genetikai bravúr, rút kiskacsából kacsacsőrű emlős. Jelzőtüzek, szárnypufogás, felgyújtak, tűz­­e gyönyörű, a gázlángok, robogott feléd nehézkes hibrid szerát, taraját vesztve a hold, tollpetárda, fáklyaröpte. Előttem futott a valami, a szárnyas tűzgolyó, meghatározhatatlan, szóltam hozzá, „ne csináld”, válaszul lángsurrogás, hogy ne szálljon el, belékapaszkodtam. Nem hallgatott rám, és tessék, buta csirke, most itt kapirgál, egy nőfejhangon, nem, vékony torokhangon, megsérti a hallócsigát.

Next