Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 52. (2001)
2001 / 3. szám - TANULMÁNY - Füzi László: Az elzárkózás mozzanata Németh László gondolkodásában
zési módot kereste, amelyikben az új helyzetbe került huszadik századi ember élni tudna. Akkor, amikor az általa meghirdetett programról kiderült, hogy megvalósíthatatlan, megvalósíthatatlan, mert az írói program szükségszerűen megvalósíthatatlan, a jelenségben rejlő ellentmondás egyike a Némethet kezdetektől uraló ellentmondásoknak, s megvalósíthatatlan, mert nálánál nagyobb, igaz, egyáltalán nem nemesebb erők léptek fel, s hódították meg, kényszerrel vagy kényszer nélkül a tömeget, fellépésükhöz a tömeg létezése feltehetően nagyban hozzájárult, szóval akkor, amikor az általa képviselt programról kiderült, hogy megvalósíthatatlan, akkor Németh önmagához, önmaga világához fordult vissza, s önmagában igyekezett megteremteni azt az erőt, amelyik a kor erőivel, akár a maga mögé tömegeket állító erőkkel is szembeállítható. Ebben a tételezésben is rejlettek ellentmondások, s benne rejlett az elbukás eshetősége is, az emberé mindenképpen, de a gondolaté is, máshova azonban nem tudott hátrálni. Nem tudott, mert már indulása a múlt századi ideák jegyében történt, gondoljunk a közösségről alkotott mitikus elképzeléseire és arra az egyéniség-felfogásra, melyet Boda Zoltán, az Emberi színjáték főhőse képviselt, s nem volt hova hátrálnia azért sem, mert az idő mozgása során nem talált olyan erőre, amelyikkel azonosulni tudott volna. A Tanú végcélja is annak a mérlegre tétele lett volna, hogy az általa megfogalmazott és az önmagán keresztül bocsájtott eszmék miképpen változtatták meg, így az adottnak tekinthető kiinduló pontokból szükségszerűen jutott vissza önmagához, s érkezett el pályájának tizenkilencedik századi fordulatához... Magának a tizenkilencedik századiasságnak a jegyeit Imre László írta le Németh háborús korszakával kapcsolatban. „Amikor Németh László művei (elsősorban az Iszony) több világnyelven megjelentek, a kritika, megbecsülően ugyan, de léptennyomon a Bovaryné, az Anna Karenina írójával vetette össze. Idehaza is újra és újra találkozhatni azzal a megítéléssel, amely szerint művészi módszerében a tolsztoji analitikus eljárást követő, lényegében múlt századi epika az övé. E vélekedések megalapozatlanságára többen rámutattak, de közben kevesebb szó esett arról, hogy mi is az voltaképpen, ami (nem írói karakterét, hanem gondolatvilágát, történeti tudatát) mégiscsak a XIX. századhoz kapcsolja, pedig ha csak az életmű külső mozzanataira ügyelünk — írta Imre László —, máris szembe tűnőek a múltra utaló sajátosságok. A bocskaikerti ‘farm’ éppúgy Rousseau életeszményének és Tolsztoj utópiájának kései leszármazottja, mint a pedagógiai szenvedély. Egymást felváltó, egymást kiegészítő kultúrpesszimizmusa és tudományhite ugyancsak XIX. századi gyökerű. A harmincas évek magyar irodalmának átfogóbb jellegzetessége ez, hiszen a népi írói mozgalom nemcsak a felszínen kapcsolódik a múlt századhoz, például Erdélyi és Illyés Petőfihez, hanem gondolatilag is onnét származtatható. Szabó Dezső irányt adó eszméi, a nép őserejében való hit, a középosztálynak a parasztsággal történő felfrissítése, ‘megmagyarosítása’ megvan már Justh Zsigmondnál, méghozzá Tolsztojra, s azon keresztül Rousseau-ra visszavezethető módon.” A háborús korszakkal kapcsolatban Imre László számos példát idézett, olyanokat, amelyek meggyőzően bizonyították, hogy „XIX. századi tárgyú írásainak túlnyomó többsége 1936 és 1944 között keletkezett, egy egyre súlyosabb helyzetbe sodródó, viszonylag elmaradott országban a múlt század eszmevilága és irodalomfejlődési kérdései válnak aktuálissá”, s utalt arra is, hogy a jelzett időhatáron