Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 52. (2001)
2001 / 6. szám - SZEMLE - Borbély Szilárd: Az inverz Petőfi (Margócsy István: Petőfi Sándor)
ni, hogy valóban szembe lehessen vele nézni. Vagyis a kifordítás elvének megfelelően: mi lenne, ha immár Petőfi nézne velünk szembe, és nem mi azzal, akiről azt gondoljuk, hogy Petőfi? A könyv természetesen nem esik azoknak a munkáknak a csapdába, amely az igazi jelzővel ellátott Petőfi-képek előállításával voltak elfoglalva. Tudatosan vállalja, hogy konstrukciója egy lehetséges értelmezése a jelenségnek. Magam pedig úgy gondolom, hogy mindeközben az inverzió retorikai stratégiáját alkalmazza, amely stratégia által megszólaltatott beszédmód éles eszű, ravasz, eszélyes és épp a megfordítás alakzata miatt ironikus. Ha kialakul, mint ahogy nem alakul ki egységes és monolit értelmezése Petőfi alakjának a könyv résztanulmányaiból, az pedig az ironikus Petőfi. Az egyes fejezetcímeket követve kijelölhetők azok a szempontok, amelyek a recepció- és kultusztörténet idoljaival szemben a kifordítás radikalizálását szervezik. Sorra véve ezeket a fejezetcímeket, belátható a kultusztörténeti eredete is a könyvnek. A Petőfi-kultusz határtalanságáról című első tanulmány termékeny módszertani ajánlata a recepciótörténetnek a kultusztörténet tanulságaival való összekapcsolása. A kultikus beszéd retorikáját keresve mutatja be a recepció történetét, az értelmezési hagyományban megképződő azon jelentéseket, amelyek a Petőfi-olvasatokat szervezték. Mindez azért izgalmas, mivel a tárgyról való beszéd ironikus modalitása leginkább ebben a megközelítésben válhat hatékonnyá. A recepciótörténet Petőfi-interpretációit a monumentalizálás nyelvi stratégiája működteti, a jelentésalakzatok kimerevítése és rögzítése ezért mutat sokszor a túlzás retorikája irányába az irodalomkritikai hagyományban. Azonban az ironikus kifordítás ez esetben is abba az irányba tolja el az értelmező nyelvet, hogy a Petőfi szövegek nyelvi alakzatai szemantizálásának és tematikus-történeti interpretációjának feszültsége óhatatlanul vezet a kultusz határtalansága irányába, az öngerjesztő nyelvi stratégia miatt. Ez a tendencia viszont ellentétben áll a monumentalizálás szándékaival, és a határtalanság kényszerének retorikai uralására irányuló nyelvi teljesítményeinek rögzítésére tett szemantizálási kísérletek a könyv által végrehajtott kifordítás következtében az ironikus beszéd közegében válnak újra olvashatókká. Ezt az újraolvasást hajtja végre a könyvnek ez a fejezete. A Petőfi-paradigma retorikai stratégiáinak elemzésekor a leleplezés, a kifordítás tanulságos és élvezetes példáival él a szerző, miközben szembesíti olvasót azzal a csapdával, hogy a kultusz alapvető öngerjesztő logikája ott sem szenved furcsa mód törést, ahol az interpelátorok bevallott célja épp egymással ellentétes szándék jegyében történik. Azonban az a hipotetikus feltevés, hogy ezáltal a választott értelmezői metodológia által sikeresen lehet „előállítani” az igaz Petőfi képet (vagy súlyosabb esetben az igazi Petőfit), minden, mégoly ellentétes indíttatású szándékot is zátonyra visz. Horváth János és Pándi Pál hatástörténetileg meghatározó súlyú értelmezési kísérletei diszkurzív technikáikat illetően kerülnek Margócsy István olvastában egymás közelébe, noha minden más tekintetben, de főként értékszerkezetüket illetően, egy világ választja el őket egymástól és válik láthatóvá ugyanaz a csapda, amelybe mindketten beleestek (lásd 29-30. 1.). (A szerepjátszás értelmezői hagyományban kialakult ideologémája olyannyira súlyos kérdése az értelmezés- és kultusztörténetnek, hogy a könyv a későbbiekben egy teljes fejezetet szánva a témára fog még visszatérni.) Az identitás keresését mindkét értelmező