Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 55. (2004)
2004 / 6. szám - TANULMÁNY - Bényei Tamás: Kikiáltási ár (Regény, etika, pszichoanalízis és a Lazarillo de Tormes)
BÉNYEI TAMÁS Kikiáltási ár REGÉNY, ETIKA, PSZICHOANALÍZIS ÉS A LAZARillO DE TORMES Jónak látom, hogy ily jeles és talán sose hallott, se nem látott dolgok a nyilvánosság tudomására jussanak, s el ne merüljenek (ne legyenek eltemetve: no se entierren) a feledés homályában a feledés sírboltjában (en la sepultura del olvido). ’’ (Lazarillo de Tormes, 87) „A regény szabadságuk ellenére sorsukba zárja a létezőket ... olyan sorsba, amely olyan, mint élve eltemetve lenni” (Levinas, „A valóság és árnyéka”) „az egész éppen így történt; ha tudnám az értelmét, akkor nem kellett volna elmesélnem neked” (Musil, „A feketerigó”) A legjobb regényelméletek köztudottan a legjobb regényekben vannak. Az is köztudott, hogy a regényműfajnak nincs egyetlen kezdete, csak szétfutó eredete, vagyis amikor kezdetét fellelni véljük, már mindig létezik (ez persze minden műfaji exemplumként tekintett szövegre érvényes, hiszen ha valami egy műfaj egyik — például kronologikusan legelső — esete, akkor a műfajnak már szükségszerűen léteznie kell). Az itt következőkben a regény egyik kezdetéről lesz szó, részben azért, hogy a regény eredetéről és elméletéről való lehetetlen beszéd mégis folyjon. Az első pikareszk regény, a Lazarillo de Tormes már címében és névadásában is tudta mindezt a kezdetről és az eredetről (a két szót azok blanchot-i jelentésében gondolom most el, még lesz róluk szó), hiszen az elbeszélő főhőst Lázárnak hívják, és a szöveg végig erősen épít a többszöri meghalás és születés/feltámadás metaforikájára, mint például a mottóban idézett mondatban, amely a bevezető első mondata, s amely a történetet már itt azáltal személyesíti meg, hogy annak lehetséges haláláról és eltemettetéséről ír, vagyis felruházza a meghalás lehetőségével. Lázára, a fattyú értelmezhető emellett a regényműfaj allegorikus megtestesítőjeként is, hiszen eredete az apa nevének elvesztése, s helyette egy helynév (Tormes) felvétele, a hely azonban nem hely, folyó, amely önmagával sosem azonos, ráadásul a regényben végig fontos szerepet játszó folyás-, átfolyás-metaforikával, az áthágással kapcsolódik össze. Lázaro története és elbeszélése egyaránt az apa nevének keresése, a törvényessé válás vágya és fájdalmas folyamata. Élete az apafigurák (gazdák) sorával való kapcsolatban telik, akiknek szerepe azonban nem egyértelmű. Egyrészt a nemesemberig, mindegyikük a konkrét vagy szimbolikus anyai testtől (az anyától, tápláléktól, tarisznyától, ládától) zárja el Lázárát, s a történet ennek megfelelően tele van az ödipális küzdelem és erőszak kirívó példáival, szimbolikus kasztrációkkal (ilyen az a jelenet, amelyben a vak a korsóval töri össze Lázaro arcát, a bikaöklelés jelenete 91, a kolbász/répa csere, az orr leharapásának veszélye, az öklelés visszaadása, a papnál a ládába való bejutás, vagy Lázaro — egyszerre bűnös és fallikus — kígyóvá válása). Másrészt viszont az apafigurák megsokszorozódása már önmagában is az apa( név) autoritásának megrendülését sugallja, ráadásul a főszereplő természetes apja a törvény szemében bűnözőtől-