Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 60. (2009)
2009 / 10. szám - TANULMÁNY - Imre László: Rousseau paradoxonjai
Gárdonyi Az öreg tekintetes.) Persze, ezzel ellentétes értékrend is megjelenik sokaknál. Ambrus Zoltán Midas király című regényének főhőse a polgári berendezkedés és civilizáció elutasítását érzi meddőnek: „A kort mozgató eszmék hangoztatói mindannyian azt hiszik, hogy megtalálták a panaczeát, és megváltották a világot, ha a régi intézményeket újakkal cseréltetik fel.” Vannak aztán olyanok is (Justh Zsigmond Párizs-rajongó arisztokrata, aki parasztkultuszával Rousseaut és Tolsztojt követi, Szabó Dezső francia szakos Eötvös-kollégista, aki vérfrissítést vár a parasztságtól), akik a pozitivizmus biológiai naivitásával vetik bizalmukat a paraszti őserőbe. Ez utóbbi tanítványa Németh László, aki egy nemzeti katasztrófa, Trianon után, a régi Magyarország csődjét látva (Tolsztoj, s rajta keresztül Rousseau ihletésére) már csak a népi erő, a természetes és egyszerű életmód által megőrzött erényekben és energiákban bízik. Egyébiránt kultúrpesszimizmusa, akárcsak Rousseau-é és Tolsztojé, így torkollik optimista utópiába. Ő is lelki elsivárosodást tapasztal a modern civilizáció külsőségei mögött, akárcsak Tolsztoj (aki Rousseau arcképét a szentképpel együtt hordta a nyakában), s vissza kívánt térni a Bocskay kerti kisközösséggel (ahol értelmiségiek és kétkezi munkások együtt dolgoztak és művelődtek volna) valami puritán kollektivizmushoz, mint másik eszményképe, Gandhi. Azonosult Rousseau erényfanatikus és luxusgyűlölő aszkézisével sajkadi remeteségében, primitív körülmények közt kertészkedő magányában, de néha öniróniával is tudta látni ilyesfajta önmagát: pl. Harc a jólét ellen című vígjátékában. A dolgozók, az egyszerű és dolgos emberek a szocialista korszaknak és irodalomnak is eszményei, még nemzetmentő vitalitásuk is (igaz, osztály és nem faji alapon). De a szellemi és művészi kiválóságoknál folytatása lehet ez a magyar népiesség herdec örökségének, például Kodály művészetkoncepciójában, nagyra értékelve az ősit és a primitívet. És ezer formában és modulációval újra és újra felbukkannak a Rousseau örökségével rokon arányítások és beállítások. Esterházy immár klasszikusnak számító Termelési regényében például szembe van állítva a futballcsapat világának őszinte emberségen, összetartáson, elemi érzelmeken alapuló természetessége a hivatalos világgal, a politika, a közélet képmutatásával, hierarchizáltságával, ideológiai presszionáltságával. Fentiek arra mutatnak, hogy Rousseau kétszázötven éve valami olyasmire irányította rá a figyelmet, ami elementáris emberi értékek igényével esett egybe, s ekképpen aktualitása tartós. Rousseau azonban nemcsak az erkölcs és a politika nagy reformátora volt, hatott az irodalomra mint irodalomra is. Érzelemteljes epikus és vallomásíró, de értekező műveinek előadásmódja is eltér a korábbiaktól, gazdagabbnak, kötetlenebbnek mutatkozik. (Felszabadító hatásáról tanúskodik, hogy a nagy prózaújító, lélekelemző remekírók Stendhaltól Tolsztojig milyen elementárisan kötődnek hozzá.) Olyan korban élt és írt, amikor öröknek hitt tekintélyek inogtak meg, mindenki újat és mást várt az érzelmi felszabadítást hozó irodalomtól. (Jellemző erre, hogy a Werther írásakor Goethe jobban szerette Ossiant, mint Homéroszt.) Az irodalomtörténet úgy tartja, hogy Rousseau nem kezdeményezője a szentimentális prózának, hiszen sokat tanult például Richardsontól. Ez igaz. De az is igaz, hogy amit az angoloktól átvett, abban felül is múlta őket, mert nagyobb „köl