Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 63. (2012)
2012 / 4. szám - MŰVÉSZET - Fried István: Művészetköziség (Irodalom és társművészetek)
művészeteknek egy mindkettőre nyitható tekintete nyomán jelzi az értelmezői cselekvés irányát: „A vers a nagymértékben szublimált képegyüttes minden részletét úgy határozza meg, mint mással nem helyettesíthető entitást, mellőzve ezzel a genealógia valós, temporalitás szabta kényszereivel való számvetést. A műalkotás pedig a kulturális kontextusáról, stílusösszefüggéseiről leválasztva szinte olyan légüres vagy «olajos-simább» térben találja magát, mint maguk az artisták, mikor a szándékoltan minimális tájképi háttér előtt megjelennek. Rilke, mikor nem érzékeli, vagy művészi reakciójának nem teszi tárgyává a mű kulturális beágyazottságát, és magában valóként közelít hozzá, egyben megalapozza annak mint archénak vagy kezdetnek a műtárggyal vagy megalkotottal szembeni szemléletét, így a változó művészetfogalmaktól távol, kevésbé normatív módon nyilvánítja jelentősnek Picasso alkotását.” Másik példám Tandori Dezsőnek Úgy nincs, ahogy van című verseskötetére történő, igen felületes, küszködő reagálás.23 A külső borítón a költő rajza látható, s az előszó meg az utószó („sajátos utószó”) funkciójában olvasható verssé tördelt szövegként (prózavers? vers-próza?) ciklusokat fognak közre, nem csupán a Pontverseknek nevezett, kikísérletezett vers-változatokat, hanem a szöveges ciklusokat rajzciklusokkal váltogatja, helyez keretbe a költő. Nem az avantgárd képvers-igyekezetét újítja föl, hanem a maga portrérajzoló és bölcselkedő, a verseket kiegészítő, folytató, továbbgondoló ábráinak műhelyébe vezet, a rajzokat kísérő, jelzésigényű aláírások értelmezői, intencionáló, önelemző mondattöredékeket, címeket tartalmaznak, a Mindenki sziget több ízben körbeírt, körberajzolt, sokfelé meghosszabbítandó „üzenet”-ét külön hangsúlyozza a rajzos változatokkal. Ami pedig a Pontverseket illeti, ott mintha költőnk szétfoszlatná a cím poliszémiájával kapcsolatos találgatásainkat, és forrásként, mintaként, részben követhető művészi eljárásként Seurat festészetét nevezi meg. Igaz, ettől az önelnevezéstől még van lehetőségünk a további találgatásra. Mivel a pontnak mint írásjelnek nyilvánvalóan (legalábbis első megközelítésben) más szerep jut a szövegben, mint Seurat festői pontjainak a képen. Noha a mondat leírása után azonnal felágaskodik a kétség: valóban teljesen más szerepkörbe jutnak a nyomdafestékkel papírra rögződő pontok? Csupán lezárnak? Valaminek véget vetnek? Szünetet rendelnek el, ajánlanak az olvasásban, a felolvasásban? Széttördelnek? S csak a folyamatos, a ponttól némileg (teljesen?) eltekintő olvasás során áll össze a vers „testisége”, „kiterjedése”, egészsége? Hallgassunk-e a költő vers-ajánlatára? Például erre: Ha festékében, hang rezgésében, bontott-hagyott körében: az irodalom, csak más anyagon, így áll valamijében. A kötetben korábban egy ajánlás: „Végszavak pont-festő Seurat Úrnak”, beszédes első és utolsó versszakkal; az ismétlés „poétiká”-jára tett utalással, így a folt stilisztikumának (akaratlan?) megemelésével.