Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 65. (2014)

2014 / 1. szám - TANULMÁNY - Török Lajos: ,,A saját életem színének keresztül kell rémleni a munkáimon" (Jókai Mór és az önéletrajz útvesztői)

E variánsok, amelyek a fogalom három jelentésváltozatát különítik el (műfaj, írás- és olvasásmód), a Jókai-életmű és a recepció vonatkozásában is fontos belátásokra ösztönözhetnek bennünket. Noha közöttük a határok olykor elmosódhatnak (pl. a műfaj is lehet olvasás- vagy írásmód), a három típus három, egymástól valóban elkülönülő perspektívából mutat rá tárgyára: a műfaj az irodalmi konvenció; az írásmód az alkotás, vagy ha úgy tetszik, a „szerzői szándék”; az olvasásmód pedig a befogadás, vagy ha úgy tetszik, az „olvasói akarat” nézőpontjából. Az elsőről - pusztán a normatív poétika értelmében - arisztotelészi, a másodikról lejeune-i, a harmadikról pedig Paul de Man-i módon volt szokás a hazai szakirodalomban a közelmúltban gondolkodni. A Jókai-életmű és annak recepciója tekintetében az első változatnak, vagyis a műfajnak/az irodalmi konvenciónak nincs számottevő jelentősége. Döntően azért, mert a szerző nem hagyott hátra olyan szöveget, amelyet - egészében és megnyugtatóan - műfaji szempontból önéletrajz(i)nak nevezhetnénk. A recepcióban többször utaltak már erre a hiányosságra. Hegedűs Géza 1960-ban, sajtó alá rendezve Jókai „önéletrajzi” szövegeit, sajnálkozva jelentette ki, hogy Jókai nem írta meg soha összefüggő egészben önéletrajzi regényét...”. Pontosan fél évszázaddal később pedig Bényei Péter figyelmeztetett arra, hogy Jókai nem írt a szó hagyományos értelmében vett önéletírást vagy önéletrajzi regényt, melyben egy kronológiai ívre felfűződő élettörténeti narratíva megalkotására tett volna kísérletet.” Ezek az idézetek és szerzőik interpretációs útkeresései alapján megkockáztatható az az állítás, hogy az önéletrajziság értelmezéstörténeti szála a Jókai-szakirodalomban éppen azért tűnik tárgyát tekintve kezdettől fogva ambivalensebbnek a korpusz más műfajokkal való párbeszédét taglaló recepciónál, men anyag hiányában nem érvényesítheti könnyedén a konvencionális szemléletet. Hegedűs Géza írása azért tűnhet többek közt a konvenciókhoz nem illeszkedőnek, mert - igaz, nem elsőként, de az elsők között - felismeri, hogy Jókainál a meg nem történt dolgok legalább annyira hozzátartoznak az autobiográfiához, mint a megtörténtek. Ahogy ő fogalmaz: „Regényei és novellái sem mentek az író életútjának felidézésétől, elkeveredvén bennük a személyes múlt hiteles képeinek sorozata azokkal a képekkel, amelyeket Jókai szeretett volna ott látni a saját múltjában.” Ezáltal egészen közel kerül(t) az önéletrajzi regény azon későbbi felfogásához, amelyet Lejeune vázolt fel, amikor negyed évszázados távlatból újragondolva az önéletírói paktumról vallott korábbi nézeteit, az autobiográfiát határozottan elkülönítette fikcionális vadhajtásaitól. Bényei számára ez a közelség módszertani hatásként és szükségletként eleve adott, s különösebb magyarázatot nem igényel. Az ő értelmezésére néhány részkérdést illetően többször visszatérünk majd. Mivel az, aki Jókai és az autobiográfia kapcsolatáról kérdéseket fogalmaz meg, nem hivatkozhat műfaji normákra, szabályokra, előbb vagy utóbb a maradék két alternatívához közel álló problémákra fog felfigyelni. Bár a lejeune-i és a de man-i elméleti háttér elődeinknek nem lehetett a keze ügyében, nem akadály, hogy a Gyulai Páltól Nagy Miklósig terjedő recepciótörténeti vonalon ne találjunk az önéletrajzra mint írásmódra és/vagy olvasásmódra utaló interpretációs kezdeményeket. A későbbiekben szeretnék majd utalni néhányra.