Alkotmány, 1899. május (4. évfolyam, 105-130. szám)

1899-05-02 / 105. szám

3 ALKOTMÁNY. 105. szám ról világították meg a kérdést s oly erős és legyőzhetetlen fegyverzettel léptek sorompóba a katholikus egyházra s annak papságára nézve szerfölött sérelmes szakaszok ellen, hogy csak azokat nem győzhették meg, kiket a gyűlölet vezet elhatározásaikban vagy az opportunitás vagy a hitélet iránt való teljes közömbösség. Ez a két beszéd, melyekben az egyház iránt érzett aggódó szeretet, odaadó hűség a legszebb harmóniában nyilvánult meg lángoló hazaszeretetükkel, maradandó dicsősége lesz elmondóiknak, kiket büszkén nevezünk a magunkénak. Mindkét beszédet számos főrend is végig hallgatta ; ott voltak többek között a főrendek karzatán: Zichy Nándor gróf, Maráth Gusztáv gróf erdélyi püspök és Apponyi Lajos gróf magyar udvarnagy. Ülés elején Veszter Imre személyes kérdésben szólalt föl s hosszú lére eresztett beszédben igyekezett védeni az ő politikai következetességét, melyet azután Rakovszky István azzal a megjegyzéssel vett tudomásul, hogy ő nem tudta azt csak most, Veszter Imre felvilágosítása után, hogy Veszter egykori nemzetipárti programmját a Bánffy báró táborában és zászlaja alatt valósíthatta meg legsikeresebben. Harsogó derültséggel fogadta a Ház Rakovszky briliáns riposztját. A Kanzelparagrafus vitáját Kalocsay Alán vezette be. Az Ugron-párt e rokonszenves képviselője szép beszéddel tört lándzsát a Kanzelparagrafus fölött s a lelkiismereti szabadság nevében kérte a Házat, hogy ejtse el ezt a szakaszt, mely amellett, hogy igazságtalan, éppen ellenkezőjét fogja eredményezni annak, amit azzal elérni akarnak. Kalocsay Alán nemes lendülettel előadott beszédét a baloldal nagy tetszéssel fogadta. Kalocsay Alánnal együtt a függetlenségi párt papképviselői is mindnyájan résztvettek abban a harcban, melyet az egyház jogai védelmében a Kanzelparagrafus ellen indított meg a néppárt. De hol voltak és hol vannak e harc vívása alatt a volt nemzeti párt s a kormánypárt papképviselői ? Hol vannak Blaskovics Ferenc, Berger Ignác, Hock János képviselők, Koszival és Komlóssy kanonokokról nem is szólva. Vagy azt hiszik, hogy a pártelnök ő kegyelmességénél tett azon bejelentésekkel, hogy ők e szakaszt nem szavazhatják meg, eleget tettek minden kötelességüknek? Ha így gondolkoznak, kár is volt azt a bejelentést megtenni. Hiszen az teljesen egyre megy, hogy három-négy több vagy kevesebb szavazattal megy keresztül e szakasz. Ami ezeken kívül ma a képviselőházban történt, az nagyon csúnya dolog volt. A szélsőbal padjairól nagy botrányt provokált Olay Lajos a katholikus papság iránt intézett igaztalan s kvalifikálhatlan támadással, mely bizonyára kínos feltűnést fog kelteni országszerte. Olay Lajos neve eléggé ismeretes azon mérhetlen gyűlölet kifakadásaiból, melylyel az egyház s a papság iránt viseltetik, de hogy annyira menjen vakmerőségében, hogy dühének tajtékjaival az egész lelkészi kart meggyanúsítsa, azt a lelkészi kart, mely úgy a múltban, mint a jelenben megszámlálhatatlan jelét adta áldozatkész, ha kell életét is feláldozni tudó rendithetlen hazafias érzelmeinek, azt meg se mertük volna hinni. De Olay Lajos ur megtette s ezen mit sem változtatott későbbi mentegetődzése, melyet jónak látott megtenni a méltó felháborodás viharszerü megnyilatkozására. Hogy Olay ur mai szereplését saját párthívei is miként ítélik meg, kitűnik abból, hogy majdnem mindannyian magára hagyták, csupán egy-két képviselő az Eötvös-frakcióból maradt mellette, azok is — tüntető némasággal. Kossuth Ferenc a legelsők között volt, kik a folyosóra vonultak ki. Semmi kedvünk, de jó ízlésünk is tiltja, ezzel a csúnya afférrel tovább is foglalkozni, akiket érdekel, részletesen megtalálhatják annak leírását tudósításunkban. Veszter Imre: . . de hasznosabb dolog valutakat" építeni, mint az országot izgatni. Rakovszky István: Ezt jólmondta! Veszter Imre : Szívből kívánom, hogy Rakovszky képviselő úr oly eredményeket érjen el a politikai téren, minket én plutokratikus vállalataim révén elértem. (Nagy derültség.) Rakovszky István: Veszter képviselő úr kifogásolja, hogy én azt mondtam róla, hogy csak Széll Kálmán kormánya alatt buzdult fel a választásivisszaélések ellen. Hát én elismerem szívesen, hogy a t. képviselő úr igen erkölcsös életet folytatott minden tekintetben. Ami a politikai reputációját illeti, nem akartam bántani. Én csak tényeket konstatáltam. A konzekvenciákat akkor fogom levonni, mikor a képviselő úr politikai pályafutásának legutolsó stációjára eljutott s ott megállapodott, mert csak akkor fogom megtudni, mi az ő elve, meggyőződése. Az pedig, hogy ő elveit sohasem tagadta meg, rám nézve egészen it, mert nem tudtam, hogy a nemzetipárt elveit a Bánffy kormányzata alatt lehetett legsikeresebben érvényesíteni. (Derültség.) " — Jer, édes fiam, — szólt az édesapám, mikor kertünkbe, a méhes mellett befordultam — itt az ásó, gödröt, mert mézet szerzünk. Anyátok óhajtja. Megástam a lábnyi gödröcskét, szépen, kerekesre. A porhanyó földet a gödör peremén szépen felpúpoztam, hogy ha majd szükség lesz reá, hát kéznél legyen. Az apám pedig nagy, fehér lepedőt borított az egyik méhkasra, s miután kéngyertyát gyújtott a gödröcskében, a zsongó, zümmögő rajt reája helyezte. Oh, micsoda kétségbeesett halálküzdelem, gyötrelmes, kínos haldoklás tanyájává változott a munkás méhek e boldog háza! Néhány perc és ezrével hevertek megfojtva, halva a gödör fenekén. . . . Az édesanyám eltolta magától a fehér tányéron felszolgált, napsugárnál tisztább csurgatott mézet. Intett az édesapámnak és mivel már szólni csak nehezen tudott, a fülébe súgta, hogy vezessék be már egyszer azokat, kik édesebbek neki a csurgatott méznél. És bevezettek minket, az ő gyermekeit. A legkisebb testvérünket már a szobában találtuk. Ott ült a padlón, az ágy feje alatt és az édesanyánk lecsüngő, híres szép hajával játszadozott. Ki akartuk szabadítani kövér, kíméletlen kezeiből a drága fürtöket, de — oh édes Istenem — az első kísérletre szörnyű sírásra fakadt. Nem, nem, nem eresztette el a fürtöket. Ő pedig, a mi jó édesanyánk csak feküdt , csendesen a fehér ágyán. Éppen olyan volt, mint egy halott. Csak a szemein látszott meg, hogy él még azokon a kedves, drága szép szemein, melyek éppen olyanok voltak, mint a halálra sebzett őzikéjé: szelídek, szomorúak, kényesek. — Hozzátok őket — súgta — hozzátok őket sorba. Atyánk felemelt bennünket és ő megcsókolt bennünket sorba. Azután nemsokára megcsókolta még a feszületet, s lecsukta a szemeit. Mi sírni kezdtünk, összetettük a kezeinket és igen kértük édesanyánkat, hogy ne haljon még meg, mert mi még igen kicsinyek vagyunk. Fogadtuk, hogy igen jók, szófogadók, engedelmesek leszünk, ő azonban nem nyitotta fel többé szemeit. Azután nemsokára letettük őt a nagy, mély gödörbe, a sírba, ahonnan még gyermekeihez sem tér vissza soha az ember. Eltemettük és sírja fölé szomorúfüzet ültettünk, a mi könyeink és soha el nem múló fájdalmunk busongó jelét. . Mégis, mégis, egész bizonyosan tudom, hogy ő nem úgy tesz velünk, mint más édesanya. A többi is azt mondja, én meg — amint mondom — bizton tudom, hogy ő gyermekeit sorra látogatja. Nem gyakran, csak ritkán. Gyakran bizonyára nem teheti. De ő mégis oly gondos, oly örökké kedves édesanya, hogy anagy bajokban, a szerencsétlenség dúló óráiban gyermekét el nem hagyja. Ilyenkor megjelen, biztosan megjelen. Éppen a napokban, csendes, holdvilágos éjen szállott be hozzám az én anyám, egyetlenem. Nem féltem, nem, sőt alig mondhatom, mennyire örültem. A gyenge szellőre, mely jöttét megelőzte, mély álmom elhagyott. Alvásom inkább csak amolyan szendergésféle, volt. Már mikor lenyugodtam, tudtam, hogy meglátogat. Kiterjesztettem karjaimat, hogy majd ha eljö, megölelhessem s el se ereszszem, mig az óra nem üt. . .. Megérkezett. Fölém hajolt s hogy megvigasztaljon, meg, hogy megmutassa, milyen igen szeret, mindig, s most is, mikor már mindenki elhagyott — éppen úgy, mint mikor otthon elbúcsúzott, megcsókolta az arcomat. " " Kértem, könyörögtem, hogy szóljon, hogy mondja ki egyszer, egyetlen egyszer a nevemet ... Elszomorodott. Mély, fájdalmas Sóhaj tölte be kicsike szobámat. Könyezni kezdtem, annyira, hogy könyüim árja szinte elvakított, úgy vettem észre, hogy ő is könyezett. Sóhaj és zokogás hallatszott, míg végre az óra ütött. Oh, ha láttátok volna — reggelre kelvén — a takarómat ! Lehetetlen, lehetetlen, hogy egyetlen ember annyi könyvt ejtsen ! . . . Ugye már tudjátok, hogy miért szeretem anynyira a szülőföldemet? ! Legnagyobb báni, bánatom helye ez, hol minden ösvény, minden út anyám sirhalmához vezet. Ember, örömöd semmi; vigságod órái, amiket v átélsz, csak tánő, lenge álmok hiú árnyképei. Egyedül bánatodban vagy valami. i ■ v Törzsök Vilmos, a A képviselőház ülése. Elnök: Dániel Gábor. A kormány részéről jelen vannak: Széll Kálmán, Plósz Sándor, Fejérváry Géza báró, Széchenyi Manó gróf. A múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után felolvasták a választ váró interpellációk jegyzékét. Apáthy Péter az összeférhetlenségi bizottság előadója beterjeszti a bizottság jelentését Holló Lajos, Szluha István és Lepsényi Miklós képviselők inkompatibilitási ügyeire vonatkozólag. A bizottság egyhangú határozattal kimondta, hogy összeférhetetlenség esete nem forog fönt. A Ház a jelentést tudomásul vette. Személyes kérdés. Elnök : Következik a napirend . A kúriai bíráskodásról szóló törvényjavaslat részletes tárgyalásának folytatása. Veszter Imre személyes kérdésben kér szót. Rakovszky István szombati beszédében azt mondta,nagyon sajnálja, hogy én csak most, a Széll-kormány alatt szólaltam föl az étet és-itatás ellen, azonban a Bánffy-kormány alatt hallgattam. Azt is mondta, különösnek találja, hogy én a plutokrácia ellen szólalok föl, holott voltak idők, mikor én sem idegenkedtem attól, hogy plutokratikus vállalatokban részt vegyek. Az a válaszom az első vádra, hogy én politikai pályám alatt elveimet sohasem változtattam meg. (Mozgás a baloldalon.) Stakovszky István: Nemzeti párti volt! Veszter Imre: Hogy a Bánffy-kormány alatt a kúriai bíráskodásról szóló törvényjavaslat tárgyalásában részt nem vettem, annak oka az, hogy beteg voltam. Igaz az, hogy vicinális engedményes voltam . . . Polónyi Géza: Bár ne lettem volna, ugye? (Derültség.) A Kanzelparagrafus Kalocsay Alán: Szigorú kötelességemnek érzem, hogy hazánk vallásbékéje, egyházam és a lelkiismereti szabadság nevében szólásjogommal éljek és tiltakozva a szőnyegen forgó szakaszok ellen, azok tör- ■ lését kérjem. (Helyeslés balfelöl.) A kúriai bíráskodás, célja a választások tisztaságát biztosítani. De váljon e szakaszok e nemes cél elérésére alkalmasak-e? Nem, s ezen felül még igazságtalanok is! Első pillanatra úgy látszik, hogy a Kanzelparagrafus intézke- dései minden felekezetre vonatkoznak. De ez csak látszat. A kath. egyház és annak papsága ellen irányul e szakasz éle. Ez a vélemény nemcsak az enyém, kifejezést adott, annak Barabás Béla képviselőtársam is. Ne leplezzük ne,szépitgessük a dolgot. E szakasz tendenciája a kath. egyház ellen irányul, mely az utóbbi időkben mind mostohább elbánásban részesül. (Igaz ! ügy van balfelől.) Felolvassa Hodossy Imre bírálatát e szakaszról, melyben azt az 1896-ban lefolyt vita alkalmával részesítette. Kitűnik e bírálatból, hogy e szakaszt Hodossy Imre sem találja sem szerencsének, sem alkalmaznak a kívánt cél elérésére. A politikát a vallástól mereven elválasztani, vagy politikát csinálni anélkül, hogy vallási vagy felekezeti dolgok szóba ne kerüljenek egyszerű képtelenség. Helyes az,, hogy a köznyugalmat, zavaró izgatásoknak elejét kell venni, hanem arra nem szabad ürügyet szolgáltatni, hogy ezen a címen valaki üldöztessék, aki nem izgatási célból, hanem jogosult vallásos érdekből hozta be a vallási kérdést a politikai diskussszióba és óvakodnunk kell, hogy fanatikusokból ne csináljunk mártírokat, mert a mártírok veszedelmesebbek, mint a fanatikusok. íme így beszélt Hodossy Imre. E kijelentésekben foglalt igazságok olyanok melyeket , a törvényalkotás, valamint a törvénybírálat terén, mint általános maximákat mindenki habozás nélkül magáévá teheti. Kérdem, igazságos lehet-e oly törvény, mely annyira egyoldalú mint ez? Vagy talán éppen a katholikus papság az, amelytől az állam érdekeit félteni kellene ? Ezért nevelt, ezért oktatott, küzdött, vérzett és szenvedett velünk? Pulszky Ágost hivatkozott Angliára Kedd, 1899. május 2.