Alkotmány, 1899. augusztus (4. évfolyam, 183-209. szám)
1899-08-01 / 183. szám
ALKOTMÁNY, 183. szám. 3 Kedd, 1899. augusztus 1. nyes ragyogását, minő legifjabb bajtársának, Petőfinek korán lehullott hajnalcsillaga. Ki a költészet égboltján osztozik vele s ketten együtt átragyognak az óvilágból az újba. De ő maga is, lelke lévén azon irodalmi csapatnak, mely hűséget esküdt Petőfi zászlajára és gárdája jön az igazi hősköltőnek, miután az elvérzett : ő maga is, Jókai, ezt hangoztatja csak: Petőfi ! E névnek jöttünk dicsőségére a szent sirhoz mi, az ő hitvallói, egyszerűek, de meg van érdemünk: a hit e névben, apostoli rendithetlen hűség a Mesterhez, kit se meg nem tagadunk, sem el nem árultunk soha. Nem vallásszerű tiszteletben részesül, nemzeti hitvallás az. Nő és férfi, gyermek és agg, nagyúr és szegényember belőle imádkozik és énekel. Élete egy szenté, mint Isten fia, csodákat mivel, gyógyítja, feltámasztja beteg népét lantjával. Oltára a nép szive. Örök Vesztaláng ég azon s nem mesterségesen óvni, táplálni kell, de mesterségesen eloltani sem lehet. Élete költészete. Merész, mint szilárd; lángoló, mint ki nem alvó; önzetlen, jogkövetelő; természetes, mint rendkívüli; egyszerű, mint művészi, népies, mint fölséges ; nemzeti, mint világirodalmi. Csak egy nincs benne: erkölcstelenség. És legfőbb vonása: az önfeláldozás eszményképekért. Az idealizmus rajongásával világot teremt s képes puszta mellével nekirontani egy világ ellenségnek, így átélte az igazi életet, a sors keserű gúnyjaitól a legmagasabb dicsőségig. Tudja a kopott költő, hogy tolvajnak nézi, aki látja, míg ő az esthomályban a kincsekről gondolkozva jár, amit hazájára fog hagyni, — és ime, félszázad múlva hangzik el ismétlése az ő szavainak hazája első kulturférfiának ajakéról, hogy Petőfi mérhetetlen kincseket hagyott hazájára. S ő, akinél többet senki sem áldozhatott, semmit se kért hazájától. Ma is kevéssel beéri. Meghalni is a rut nemzetiségi viszály közepette, de ajka ugyanakkor a testvériséget és a szabadságot hirdeti mindenkinek ! Mindenkinek, mindenki jöjjön és áldozzon a nagy költőnek. Jöjjön a gyűlölet is, nem félve, hogy szeretetté fog változni. A föld legelső polgársága, Észak-Amerika, állt véres harcban a Déllel. Düh, boszos gyűlölet mindent vérbe mártott két éven át, mert ez a szabadsághős Egyesült Államok iotóháborúja volt a rabszolgatartók ellen. E testvércsatán Abel tiporta Káint. Iszonyú volt a harc és szünetet nem ismert. De volt egy nap, Shakespeare születésének háromszázados évnapja volt , és e napra a két tábor fegyverszünetet kötött, szünetelt az öldöklés, testvérekké lettek az áldozásban, hogy a katonák együtt ünnepeljék, együtt olvassák nagy angol költőjüket, kinek neve fel van írva egy szomszéd csillagba Petőfié mellett... Maga a szabadság nemtője, midőn már minden magasztos nagy nevet a harc mélyébe dobott, utoljára az övét ragadta meg. S hogy Petőfi a segesvári csatamezőn elvérzett, csak Világos lehetett hátra. A szabadság lantja után lehullt a szabadság kardja. Mily művészettel halmozta Klió a hősdráma bevégzéséül a vértanúi oltárra a legtisztább és legdrágább áldozatot. Egy hóban esik el ágyúöntő Gábor Áron, ölik meg szózatos ajkú Vasváryt s tiporják le a nemzeti hősköltőt, Petőfit. Oh, ez a leglélekrázóbb, de legmagasztosabb végjelenet: midőn a tigrisnek eléje siet a mártír, az állati erővel szembe rohan az eszményiség, midőn a kar már letört, a szív tartja magát a hazának szánt halálcsapás elé. Már-már lejár a félszázados óra, egyszerre csak érezzük, hogy el kell válnunk a szabadságharcnak még emlékeitől is . . . És azért zarándokol a szent sírhoz mind az ország, hogy valamennyi nagy és dicső emlék érzését még egyszer felkeltse a leggyászosabb, de legdicsőbb emlék. Minden csodás vitézi testet, minden legendaszerű remeklését a magyar bátorságnak, újra elénk varázsolja bűvös fényében a mindent felülmúló legenda, Petőfi halála . . . Hozza el könnyét, koszorúját mindenki. Tiszteljétek a legnagyobb költőt! — mondja a magyar Petőfi sírján, mint Dante-én az olasz. De ne higyje senki, ki ajkra és szívre nem egy velünk, bár fia e hazának, hogy az isteni lángszellemnek nyújtott hódolatot a nemzet magának kívánja betudni, mint önkéntes, vagy kicsikart adót. Nem ily szegény a nemzet, melynek Petőfije van. De az ilyen félisteneket az ég nem is egy nemzetnek adja, hanem az emberiségnek. Rendeltetésük nem a harc, hanem a béke, nem a nemzeti eltaszító gőg, hanem a népek testvérisége a hazaszeretetben. Petőfi a harctéren e szót lehelte ki utólszor: Világszabadság! És volt már ünnep, melyet idegenek szenteltek Petőfinek. Franciaország nagy fiai élén egy rokonszellem, a költő Coppée intézte szózatát a magyar költő ércalakjához. Azt mondá, hogy midőn egy tisztelt és szeretett vendégszerető családtól a vándornak válni kell és válni alig tud: az utolsó fájdalmas percben még keblére öleli és megcsókolja a ház kedvenc gyermekét . . . így jöttek ők, tőlünk távozóban, Petőfi szobrához, letenni a franciák koszorúját. Mi most a nagy 48 és 49-től válunk, válunk a szabadságharc emlékétől. Bucsuzóban hát keblünkre öleljük még egyszer a haza legszeretettebb fiát, legkedvesebb gyermekét a két nagy évnek, mely a magyar hősök, lángelmék és vértanuk korszaka volt. Te, drága hamvédelem, dicső szellem odafenn, mutasd népednek a szabadság, a halhatatlanság útját mindörökké! Bartók Lajos után E. Kovács Gyula, a kolozsvári Nemzeti Színház tagja lépett az emelvényre és szavalt. Szavalt oly gyönyörűen, oly szépen, mint tán soha. Hatalmas lelkének egész tüzét, egész hevét tette bele Jókai Mór Apotheozisának szavaiba. A frenetikus éljenzés a szavalat után percekre nem akart lecsillapulni, de az, kinek az ováció szólt, félig eszméletlenül tántorgott két mentő karján a honvédemlék őrházába. Majd megemésztette a magyar színészek királyát a saját lelkének lángja. A fullasztó hőségben rosszul lett s mint maga mondotta utóbb, a nagy megerőltetés — azt akarta, hogy mindenki hallja — teljesen kimerítette. Mint a legnagyobb részvéttel értesülünk, még mindig betegen fekszik az őrházban, de hála Haller Lujza grófnő mindenre kiterjeszkedő figyelmének és gondos ápolásának, nemsokára felépül. Az orvosok napszúrást konstatáltak. E. Kovács Gyula szarmán Bartha Miklós, a kitűnő publicista beszélt: Ünneplő gyülekezet, férfiak és nők és ti székely atyafiak, kik mindannyian jó gyermekei vagytok a magyarok hazájának! halljátok meg szavamat e szent sír hantjai fölött! Most ötven éve ezen a téren esett el Petőfi Sándor. Záporként hullott a golyó; mennydörgés volt az ágyuk szózata; harci paripák patkói csattogtak meghalt vitézek homlokán; a szurony villogott, a kard csengett, a vér ömlött, és e szörnyű jelenetre szemfedőként borult a népszabadság megtört reményének gyászos fátyola. Ilyen volt a Petőfi Sándor temetése. Együtt, egy napon, egymást csókolva és egymást átölelve esett ő el a szabadsággal. Mert ami ezután történt, az nem volt egyéb, mint egy szétmarcangolt nemzet halálos hörgése. De midőn pora elvegyült a hazaföld porával: e drága kincset szárnyaira vette a halhatatlanság és szállt vele bércekről völgyekbe, völgyekből rónákra — s miként a nap tüzét sugarakkáéri a levegő, hogy mindenüvé, mindeneknek jusson élete melegéből , akként e drága kincset is parányokká osztotta az örökkévalóság, hogy e hazának minden újszülöttje az első lélegzetnél belehelje a Petőfi Sándor szellemét. Nem siratni jöttünk annak halálát, aki milliók lelkében él. Dicsőségünket jöttünk bekiáltani a nagy világba, mivelhogy ő a miénk. Jöttünk, hogy megtisztuljunk az ő emlékezetében, mert soha senki sem volt tisztább, mint ő. Hálálkodni jöttünk a Gondviselésnek, hogy őt nekünk adta. Ki az, aki nincs itt ? Lantod nem tört ketté nagy szellem! Bűvös hangjára ime most is, megmozdult a föld és ide küldötte gyermekeit. Szász barátaink, üdvözöllek! Mivel műveit nép vagytok, meghódoltok a nagy költő emléke előtt. És legyetek üdvözölve ti is, szerb ajkú barátaink, kik két csillagot tűztetek a magyar égboltra : Damjanicsot és Petőfit! Hát a román testvérek hol vannak? Ily hamar elfeledték volna, hogy kezeikről a jobbágyság bilincsét az ő lángja segített leolvasztani ? Szabad népet legméltóbban ékesít a hála. Hol vannak? (Néhány románnal az ünneplő gyülekezetben ott volt Serbán Miklós orsz. képviselő, de ő csak ünneplő közönség volt éppen úgy, mint Ugrón Gábor.) De ti, székely véreim, itt vagytok. Ő titeket nagyon szeretett. Forró ölelését ugye még most is érzitek ? Édes szavát, melylyel emléket emelt a székely vitézségnek, ugye még most is halljátok? Lantja nem varázsolt nektek szabadságot, mert ti szabadok voltatok akkor is. De eljött, hogy veletek harcoljon. Vére itt vegyült össze a székelyek vérével ; lelke itt ölelkezett a székelyek lelkével. Élete az egész nemzeté volt; utolsó lehellete a tiétek; dicsősége a művelt világ tulajdonába ment át. Ki az, áld nem ismeri őt? Hol tanultatok szerelmet, erényt, kötelességet, bátorságot és gyöngédséget, önfeláldozást és haragot, ha nem az ő dalaiból? És mi edzette szivetekbe a hazafiságot, ha nem az ő tüze ? Csatadalainak sorai úgy száguldottak, mint egy lovassági roham, s e csatadalok nyomán győzelmek fakadtak. Az a nemzet, mely egész világát fölforgatta s a romokon uj és szebb világot hozott létre, mely a szabadságért legendákat és jogaiért hőskölteményeket irt a történelem lapjaira : ez a nemzet a Kossuth Lajos és Petőfi Sándor nemzete volt. Hálát adunk Neked gondviselő édes Atyánk, hogy nekünk adtad őt! Hozzád képest tünedező párák vagyunk mindanynyian. De a te hatalmadtól függ, hogy a párázatból harmatcsepp legyen, vagy förgeteg. Te akartad, Atyánk, hogy nemzetünk megtermékenyítésére a Petőfi dala harmatcsepp — és ellenségeink pusztítására az ő vészkiáltása förgeteg legyen. Áldassék a Te jóságod és bölcseséged mindörökön örökké! Amen. Elhangzott a beszéd, igazán úgy Barthához, mint az ünnepélyhez méltó szép beszéd. Sokára tudott a tapsvihar után Bársony István szóhoz jutni. Felolvasása Petőfi szelleméről szólt és Szendrey Júliáról. Endrődy Sándor költeményét szavalta aztán Somló Sándor, valamint Szász Gerő a magáét. Mindhárman zajos tapsokat arattak. A Kolozsvári Dalegyesület, mely az ünnep legelején a Talpra magyart énekelte volt el, most id. Ábrányi Kornélnak egy Petőfi-dalát adta elő. Ekkor az ünneplők átvonultak a park közepében emelkedő emlékoszlophoz és letették a koszorúkat. Az első koszorút a képviselőház nevében Tallián Béla tette le a következő beszéd kíséretében: Nemcsak a lánglelkű költő, hanem különösebben a hazafias erényekben kimagasló egyén emléke előtt hajtom meg a magyar képviselőház zászlaját és adózom az elismerés babérjával. Amit Petőfi írt, az gyönyörködtetett, lelkesített és elragadott; amit tett,"az tündöklő példaként hevítse e faj minden fiát. Most és mindenkoron úgy legyen! Mert igazolta azt, hogy idegen nemzetiségben születni is azon kötelességgel jár: e hazát lángolóan szeretni, érte és érdekében minden aspirációt és velleitást feláldozni, szükség esetén jogaiért meg is halni! Kihalt volna az e példa által adott elv teljességének értéke a honban ? Nem és százszor nem! Ha egy horvát Zrínyi, egy szláv Frangepán, egy szerb Dugovics s a többiek és mindezekkel egyenrangban egy Petrovicsnak született Petőfi fénylő tetteikkel igazolták, hogy magyarnak születni vegyes vérből, sőt idegen ajkakkal is lehet és kell, ha e haza földjének gyümölcseit élvezzük, törvényeinek előnyeit kihasználjuk, oltalmában, védelmében és támogatásában részesülünk, akkor ez irányban csak egy elvnek szabad e hazában érvényesülni s ez az , hogy tartozzék annak lakója bármely fajhoz vagy nemzetiséghez, büszkeségét és kötelességét találja abban, hogy ő is e magyar haza hű fia, alkotmányos királyának tántoríthatatlan alattvalója, érzésében, szívverésében és tettben egyenlő velünk, mindenkor jobb és kiválóbb ha lehet, de soha még gondolatban sem nagyobb! Ennek az egyszerű kötelességnek adta kiváló példáját Petőfi ! Eljárása legyen öröksége és vezércsillaga összes nemzetiségeinknek a Kárpátoktól az Adriáig! Poraiból félszázad múltán szálljon fel világító példája hazafias érzésének, imádsága, dogmája, hite és meggyőződése legyen az minden e hazában lakó idegen nyelvet beszélőnek ! Csak úgy lesznek boldogok ők, testvérek velünk, e haza pedig ki és befelé egyaránt szilárd és erős lesz! Petőfi példájának ez irányban leendő teljes megvalósításáért imádkozva, teszem le a magyar országgyűlés képviselőházának a nemzet képviseletében küldött koszorúját emléke előtt! Beszélt még Zeyk Dániel a főrendiház koszorújának letétele közben és Zsilinszky Mihály, ki a kormány és Classics miniszter koszorúját helyezte el az emlék lábánál. Hír szerint ő képviselte az Akadémiát is. Érdekes és figyelemreméltó beszédet mondott, melynek nagy sikere volt. Petőfit dicsőítette az ezen géniusz által vezérelt országos kormány nevében. Ezek után a többi koszorút helyezték el, köztük az Országos Pázmány-egyesületét is. A Petőfi,-szobornál. A fehéregyházai ünnepély befejezte után Segesvárra vonultak vissza mindannyian. A kivonulás képe ismét kibontakozott impozáns méreteiben. A tarka-barka néptenger ellepte a völgy oldalait. Három különvonat vitte egy részét az embereknek; egy óra múltán elnyelte valamennyit Segesvár városa. A székelyek kivételével, kik külön tábort ütöttek s csak utóbb jöttek fel a várbeli Petőfi-szoborhoz ment fel a tömeg, ahol megkezdődött az ünnepség második része. Bartók megnyitotta az ünnepet. Viharos éljenzés közepett fejtegette, hogy minden politikai ünnepnél többre becsüli ezt az ünnepet, melyen fajkülönbség nélkül meghódoltak a magyar lángésznek. Majd elszavalta Jókainak Petőfi halála cimü hatásos költeményét s ezzel zajos éljenzés közt Illyés Bálintnak adta át helyét, ki diszmagyarban előlépve, saját költeményét szavalta el lelkes tapsok közt. Itt is megkoszorúzták végezetül a szobrot. Először Bársony István tette le szép beszéd kíséretében az Otthon-kör koszomját, az Újságírók Egyesületének koszorúját Lovászy Márton és Cziklay Lajos helyezték el. Az országgyűlési néppárt koszorúját Major Ferenc dr. és Farkas József képviselők tették le. Major Ferenc dr. a következő beszédet tartotta általános tetszés közepette : Hol utolszor dobbant szived, hol utolszor sóhajtott ajakad, hol utolszor gondolt Hazádra lánglelked, e vértől áztatott helyen a honfiszerelem áhítatával teszi le az országos néppárt is koszorúját sírodra nemzetem lánglelkű Tyrtaeusa ! Búcsúzóul e hon virágai közöl a legszerencsésebbnek, a hon lelkes leányai közöl a legboldogabbnak, Varga Rózsának, kivel utolszor fogtál kezet, búcsúzóul azt szavaltad 50 év előtt: