Alkotmány, 1899. november (4. évfolyam, 262-287. szám)

1899-11-01 / 262. szám

ALKOTMÁNY. 262. szám. I ■ ■ ' ' ■ 11 P-n»H'M 1 _________________3_____________________ Szerda, 1899. november 1. hanem kötelesség, amelyet a közügy parancsol s amelynek elmulasztása megrovandó, így értelmezzük mi Mérey indítványát s nagyon természetesnek talál­juk, hogy Nyitramegye szabadelvű urai, köztük orsz. képviselők ezt az indítványát leszavazták. Ezen urak szemében a szavazás sem nem jog, sem kötelesség, hanem vásár. Az új tanterv életbeléptetése. A közoktatásügyi miniszter tudvalevőleg már ez évre életbeléptette az új revideált középiskolai tantervet, de csak az első osztályra. Rendeletét a múlt tanév végén adta ki s a nyár folyamán kellett megírni az új tanterv követel­ményeinek megfelelő tankönyveket. Ez persze több­­rendbeli nehézséggel járt. A kultuszminiszter tehát ankétet hívott össze csütörtök délelőttre a miniszté­riumba, amelyen az új tanterv további életbelépteté­sének módozatait kívánja a pedagógusokkal megbe­szélni. Az ankéten maga Wlassics miniszter fog el­nökölni s előadója Hómann Ottó miniszteri taná­csos, a középiskolai ügyek vezetője. A mármaros-szigeti mandátum Urányi Imre ha­lála következtében megüresedvén, a szabadelvű párt tudvalevőleg Lator alispánt jelöli. Mint ma értesülünk, a függetlenségi párt is állít jelöltet, még­pedig Bródi Lajos nagykárolyi ügyvéd személyében. Az indemnity. Budapest, okt. 31. A képviselőház pénzügyi bizottsága Falk Miksa elnöklésével ma tárgyalás alá vette az indemnitási törvényjavaslatot. Az ülésen jelen volt Széli minisz­terelnök, valamint Lukács és Hegedűs miniszterek. Neményi Ambrus előadó elfogadásra ajánlotta a javaslatot. Kossuth Ferenc bizalmatlansággal visel­tetik minden 67-es kormány iránt, ennélfogva nem szavazza meg a törvényjavaslatot. Komjáthy és pártja szintén bizalmi kérdésnek tekintik az indem­­nitást, ezért nem szavazhatja meg. De nem szavazza meg azért sem, mert nem látja annak szükségét. Azért, mert a bizottság néhány tagja a delegációba megy, nincs semmi akadálya annak, hogy a bizottság és a Ház letárgyalja a költségvetést. A bökkenő azonban az, hogy a kormány nincs tisztában a kö­zös költségekkel. De azért ettől függetlenül tárgyal­hatja a parlament a költségvetést. Az indemnitási javaslatban a kormány nemcsak a jelen állapot fen­­tartását kéri, hanem ki akar terjedni később hozandó törvényekre és intézkedésekre is, a­mihez szóló már nemcsak bizalmatlanságból, hanem jogkör hiánya miatt sem járulhat hozzá. A kormány politikájának további bírálatát fentartva magának, nem járul hozzá a törvényjavaslathoz. Makfalvay tényekből meggyőződvén arról, hogy a jelen kormány a közjogi alapot tudja és akarja meg­védeni és belügyi kérdésekben megnyugtató program­­mot vall, hozzájárul a törvényjavaslathoz. Farbaky ugyanily értelemben nyilatkozik. Széll Kálmán miniszterelnök, az indemnitást soha­sem tekintette bizalmi kérdésnek, hanem a törvény­­hozás egyszerű megnyilatkozásának arra, hogy a kor­mány tovább vihesse az ügyeket. Kiterjeszkedik azonban azokra, amiket Kossuth és Komjáthy a bizalmatlanságuk motiválására felhoztak. Az ország gazdasági helyzetét nem látja bizonyta­lannak. Ez irányban is biztosítottnak látja az ország érdekeit, csakis az elintézés mikéntje van még Ausztriában függőben. Szóló teljesen bízik abban s azon az állásponton áll, hogy maguk a megállapo­dások, amint a törvény előírja, január elsejével életbe lépnek. Ha ez nem történnék meg, meg van óva minden jogunk és azokkal élhetünk minden irányban. Arra a kérdésre, hogy miért kell az indem­­nitás, azt válaszolja szóló, hogy még ez évben elvég­zendő a kvótakérdés, elintézendők a delegációkhoz utalt teendők. Amikor negyven tagja a Háznak hivatalból távol lesz, csak természetesnek kell tar­­taniuk, hogy ugyanabban az időben nem tárgyalhatja a Ház a költségvetést. Hozzávéve a karácsonyi szü­netet is, könnyű kimutatni, hogy a magyar képvi­selőháznak rendelkezésére álló pár hét alatt nem lehet a költségvetést elintézni. Az, hogy az indem­nitási törvényjavaslat időközben megalkotandó tör­vényekre hivatkozik, nem új dolog, egészen termé­szetes. Kéri, tekintsék e törvényjavaslatot úgy, mint amely az adott viszonyok közt elkerülhetetlen s amelyet a kormány akaratától nem függő külső körülmények tettek szükségessé. Komjáthy ismétli, hogy amíg nem látja a meg­alkotandó törvényeket, azok végrehajtására nem ad­hatja meg a felhatalmazást. Kossuth megjegyzi a miniszterelnök által mondot­takra, hogy miután az ország jogainak a reciprocitás megtagadása esetére való érvényesítésére bizonyos előkészületek szükségesek, ő pedig nem látja azt, hogy ezek az előkészületek megtörténtek, lehetetlen, hogy aggodalmakat ne érezzen. Széll miniszterelnök kifejezést adott már azon hi­tének és meggyőződésének, hogy a Kossuth által említett eshetőség nem fog bekövetkezni s ezért nem is látott szükségeseknek más irányban való elő­készületeket. Ma is ebben a meggyőződésben van, de ha az a nem várt eset mégis bekövetkeznék, az ország jogai teljesen fenn vannak tartva s a tör­vényben fentartott jog alapján és amellett igen sok fegyver van az ország kezeiben, amelyekkel ezeknek a jogoknak érvényt szerezhet a reciprocitás meg­sértése esetében. A bizottság ezek után általánosságban s részletei­ben is elfogadta a törvényjavaslatot. Ezzel az ülés véget ért. A néppárt Székelyföldön. Budapest, október 31. Valahonnan — talán elrettentésül — hite terjedt annak, hogy a néppárt hasztalan megy le a Székely­földre népgyűlésezni. Azt mondták, hogy a székely nép csak oda megy, ahol itatják, etetik, esetleg pénzt adnak neki. A vasárnapi székely gyűlések fényesen megcáfolták ezeket a híreszteléseket. A néppárt nem ígért, nem adott egy árva krajcárt sem, nem itatott, nem etetett — amint nem is szokott soha — és mégis oly óriási számban, oly vulkanikus lelkesedés­sel gyűltek össze a néppárt gyűléseire a székelyek ezrei, hogy a néppárt joggal mondhatja: jöttem, láttam, győztem. A kézdiszentléleki népgyűlés. Kézdi-Szent-Lélek, október 29. A legragyogóbb, legderültebb nyári időjárásban tartották meg a kézdiszentléleki népgyűlést, melyet híre már régen megelőzött, a legmesszebb vidék is küldött embereket, hogy legalább hírmondói legye­nek a kézdiszentléleki eseményeknek. A gyűlés maga délelőtt 10 órakor volt a templom előtt való téren a vasárnapi istentisztelet után, úgy a templomban, mint a templomon kívül nagy soka­sága szorongott a székely választópolgároknak, kik egyebek között Kézdivásárhelyről, Kiskaszonból, Peselnekről, Szárazpatakról, Alsó-Torjáról, Felső- Torjáról, Szent-Katolnáról, Bélafalváról verődtek össze a helybeliekkel együtt impozáns tömeggé. Ma­gáról Esztelnekről és Kurtapatakról 52 kocsival jöt­tek az emberek. Minden rang és rend, a föld embere és a kisiparé, az értelmiség, mind képviselve volt ezen a gyűlésen összeolvadva egy nagy értelemben: a keresztény Magyarország szeretetében. S ha a meg­jelentek számát 2000-re teszszük, korántsem mond­tunk sokat s a számmal a sokaságot csak megköze­lítőleg fejeztük ki. Aki ismerős a székely helyi és egyéb viszonyokkal, az tudja mérlegelni a kézdi­­szentléleti népgyűlés óriási sikerének jelentőségét. A téren valóságos kocsitábor volt, a könnyű, bor­vizes szekér szépen megfért az elegáns hintók mel­lett és között, előkelő úr és hölgy, meg szépen meg­fért egy sorban egymás mellett. Ott láttuk Sinkovics Aurél földbirtokost, Szacsvay Sándor ügyvédet, a város és a környék törvényszéki, megyei és járásbírósági hivatalnoki karát, Cseh Gyula főszolgabírót, Morvay szolgabírót, a papságot, Markay Antal kézdiszentléleki plébánost segédlelké­szével, Barth­a Ferenccel, Kápolthy Ferenc, Fehér Endre, Orbán Ferenc plébánosokat, Korbuly szent­­ferencrendi szerzetest és még sok mást, kik mind­annyian jelen voltak az emlékezetes és nagy kon­zekvenciákkal biró aktusnál, az országos néppárt és a székelység szent szövetségkötésénél. Hogy rendben és hangtalan nyugalomban elhelyez­kedett mindenki, felállott Zichy Aladár gróf országos képviselő, hogy mint a népgyűlés elnöke a népgyü­lést megnyissa. Beszédét az általános várakozás figyelmes csendjé­ben kezdette meg. Keresztény polgártársak! Székelyek! Itt a ti ősi rögeiteken, a ti ősi földeteken, itt üdvözöllek titeket, a nagy hunok méltó utódjait. Üdvözöllek titeket, Csaba véreit, törhetlen bajnokait az egyháznak. Ré­gen volt, mikor hun őseitek seperték végig diadal­mas hadjáratokban a reszkető országokat. De egy helyen megtört a népek hulláma. Róma falainál meg­álltak ők, mert maga az Isten keze tartotta őket vissza attól, hogy szentelt falait megbontsák. Régen volt ez, mondom. És akkor az Isten keze bevezé­relte őket Magyarországra és hazát adott nektek, az ő fiaiknak, székelyeknek. És a székelyek megőrizték a kapott kincset; megőrizték ádáz ellenségek táma­dásai ellen a hazát úgy, mint szorongattatások ide­jén a katholikus egyházat testvéreikkel, a magyarok­kal nagyszerű véd- és dacszövetségben. Ellenség tá-­­­madása, hosszú évek sz­őrlése meg nem rettentette, meg nem tántorította, meg nem mételyezte a tiszta székely vért: szeplőtelen maradt az mindenha. (Vi­haros éljenzés.) Idők változásán változtak a viszonyok; immár nem nyílt ellenség az, aki ellen sorompóba kell lépnünk, akit nekünk és nektek meg kell ostromolnunk. Nem felemelt homlokkal támad ellenünk, hanem titkon, aknamunkával agyarkodik, az éj leplében és alatto­mosan dolgozik, őröl, mint a féreg a tölgyön. Ez ellen hívunk nemes harcba titeket, ezért jött a nép­párt közétek, hogy megfujja a harsány riadót szent­egyházunk ellenei ellen. Mi, kik ismerjük a nép ba­jait, kívánságait, tengernyi ügye-baját, eljöttünk, hogy rámutassunk azok gyógyszereire, nemcsak rámutas­sunk, hanem azok használatára is megtanítsunk ti­teket. (Zugó éljenzés és felkiáltások: •Éljen a nép­párt ! Ez az igazi párt!) Üdvözlöm még egyszer a derék székelyeket, a ne­mes népet. Kérem, hallgassák figyelemmel, amit ba­rátaim majd elmondanak. Megnyitom a gyűlést. A népgyűlés első szónoka Molnár János pápai prelátus, orsz. képviselő volt. A betegágyból kelt fel, hogy a székely gyűlésen jelen lehessen; eljött a 23 órai, előbágyasztó út fáradalmai dacára, mert látni kívánta a székelyeket, kik szinte váratlanul hívták volt meg maguk közé a néppártot. Bizonyos megha­tottság alól ő sem tudott szabadulni s bizony fátyo­lozott volt a belső indulatról szava, mikor beszédébe belefogott. A székelyek üdvözlésével kezdte ő is; elmondta, hogy milyen derék hírét hallotta messze földön is a székely népnek, elhozta a lelke vágya, hogy láthassa őket, szemtől-szemben állhasson velük. Hivatkozva jó hírnevekre, azon biztos reményének adott kifeje­zést, hogy a székely nép ezentúl a néppárt zászlaja alá esküszik. (Felkiáltások: Úgy lesz! Úgy lesz!) És itt előadta a népnek politikai, közgazdasági, közigaz­gatási téren mutatkozó és egyéb szükségleteit, elő­adta a néppárt elveit úgy, amint azok az említet­tekre vonatkozólag a nép üdvére megvalósítandók­­nak mutatkoznak. Előadását ma is elmés és nagyon, nagyon találó adomákkal fűszerezte, mindenkor vi­haros derültséget keltve. Beszéde oly tetszést ara­tott, hogy midőn beszéde közeledő végére célzott, azzal, hogy már nem igen mer tovább beszélni, mert fél, hogy elfogy a hangja, a nép hangosan követelte, hogy csak beszéljen tovább, mert szívesen hallgat­ják. Beszéde végén különösen arra figyelmeztette a székelységet, ne engedje magát megvesztegettetni. A nagyszabású beszédet nem kisebb tetszés kö­vette ; hangosan, fennen éljenezte a hallgatóság a néppártot, a néppárt vezérembereit. Az éljenzésbe belebugott Kálmán Károly orsz. képviselő hangja, ki folyton és folyton, újra és újra dobálta a lelkesedés csóváit meg-megszaggatott szavakban a nép közé, mely a legnagyobb mértékben feltüzelve hallgatta aztán a remeklő szónok beszédjét, mely a megfenye­getett kereszténység oltalmára hívta fel lángszavakkal a székelységet; egész beszédét folytonos éljenzés között tartotta. Lelkesedett és könyezett ott mindenki; székely nők és férfiak mindmegannyi lebüvöltjei vol­tak annak a hatalmas szónoki talentumnak, mely a néppártnak már annyi hívet szerzett. Maga a szolga­­biró is arra a kiáltásra fakadt: — Éljen Kálmán Károly! Az egyház és haza szeretetére buzdította a népet, mely, ugy véljük, be is fogadta az igét, a magot és azt terjedelmes fává növeszti szivében, mire eljő a választások ideje. Végül Zichy Aladár gróf tartotta meg záró beszé­dét; röviden szólt. Meleg szavakkal köszönte meg a hallgatóság megjelenését, valamint nagy lelkesedését s a néppártot a nép szeretetébe ajánlotta. Delet harangoztak, mikor a szónokok körülvéve a nép százaitól, távoztak s rövid ebéd után kocsira ülve áthajtottak az egy órányira fekvő Nagy-Nyujtódra, hogy a délutáni népgyülést megtartsák. A nagy-gyujtódi népgyülés: Nagy-Nyújtód, okt. 29. A nagy-gyujtódi gyűlés külső szin­e tekintetében még fényesebb volt, mint a kézdiszentléleki. A szó­nokok Markáig Antal szentléleki plébános, Fehér Endre kézdi-polányi plébános kíséretében három ko­csin indultak Nagy-Nyújtódra, ahová délután 2 óra­kor érkeztek meg. Nem érték el még a falut, mikor az országúton egy 20 délceg, fiatal lovasból álló bandérium vágta­tott eléjük. A bandérium vezetője Varjassy Miklós mondott el egy talpraesett üdvözlő beszédet. Lengő zászlók között vonult be a díszes menet a községbe, hol a lakosság zugó éljenzése , és Finta Gáspár.

Next