Alkotmány, 1900. augusztus (5. évfolyam, 181-207. szám)

1900-08-01 / 181. szám

V. évfolyam. 181. szám. Budapest, 1900. augusztus 1* ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre ...............kor. 28.— Félévre................... . 14.— Negyedévre ............... 2­7.— Egy hónapra.......... 2­2.40 Egyes szám 8 fills, vidéken 10 fill. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—66. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ­ HIVATAL: Vin., Szentkirályi­ utca 28­. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél VII., Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adank vissza. Anarchisták és Olaszország. Budapest, julius 31. Még mindig megborzadva állunk a monzai rémtett felett s keressük az okát annak az undok lelki aberrációnak, mely ártatlan emberek vérére szomjúhozik. A lapok s különösen a liberális lapok nem tudnak betelni a jajgatással, nem tudnak megfelelő szavakat találni az anarchizmus jellemzésére, pedig észrevehetnék, hogy ez az elfajulása az emberi elmének nem más, mint a liberalizmus túltengése. A liberalizmus megadja az egyénnek a sza­badságot, jobban mondva szabadosságot s az anarchia ledöntve minden társadalmi és szociális korlátot, ezt a szabadosságot átruházza a társadalom minden atomjára, vagyis az egyénre, ki maga az állam, maga az úr, a szolga, a munkás és munkaadó, egyszóval maga minden, így áll a dolog s nem másként. Avagy talán azért lármázik a liberaliz­mus oly nagyon, mert érzi, hogy az anarchizmus az ő szülötte s igy lármájá­val el akarja terelni a gondolkodók és jó­zanul itélők figyelmét? Lehet, hogy ez a félelem adja tollukba a szeretet dagályos fluidumát. De sőt tovább mennek a sza­badosság nagy előcsaposai s a Bukott lapja nem átallja a katholikusokra rá­olvasni, hogy örvendenek Umberto király meggyilkolásán, hogy a katholikusok titkos szellemi szövetségben vannak az anarchistákkal s igazolni akarják a monzai gaztettet. Ezekre a gyerekes otrombasá­gokra már nem találhatunk szavakat, s ez már túlhajtása az emberi érzés leg- s elemibb tisztességének, zenithje az emberi ész aberrációjának, nadirja az emberi ér­zések alacsonyságának; ezeket a szava­kat már nem emberi agyvelővel írták. Ők az anarchizmus szülő anyái, ők merik megvádolni Krisztus tanainak hirdetőit egy gaztett elkövetésénél, ők, akik most a papiroson jajgatnak, akadémikus értékű és eredményű frázisokkal hajigálódznak s tényleg pedig keblükön melengetik az anarchiát . . . Az az evolúció, mely a francia forra­dalom vérgözéből áradt ki s melynek ered­ményei a liberális államok kialakulásai lettek, az teremtette meg azt a liberális egységes Olaszországot, amely azóta egy­másután termi az anarchista merénylő­ket, a királygyilkosokat. S mért éppen Olaszország az a föld, melyből oly szapo­rán burjánzanak fel az anarchisták? Olaszországban azelőtt, még decentralizált kisebb királyságokban élvezte nemzeti egységét, virágzott a kultúra, irodalom, művészet, gazdasági és társadalmi fejlő­dését nem zavarta semmi, mivel ez az államforma felelt meg leginkább az olasz nép karakterének. Mihelyt azonban az áldatlan harcok folytán összehozott egy­séges állam vette át a nép vezetését, az­óta a fejlődés, az előrehaladás megakadt, a kultúra, a művészetek panganak, a szo­ciális rend felbomlott, kulturaliter a nép visszamaradt, gazdaságilag pedig tönkre jutott. Olaszország népe véghetetlenül szegény, rendkívül hátramaradott értelmiség, s így minden jóravaló igyekezet, minden állami bölcseség mellett sem lehet ott a társa­dalmi rendet fentartani. Hozzájárul ezek­hez a bajokhoz még egy rendkívül fon­tos, az, hogy a nép elvesztette hitét, az azelőtt istenfélő jámbor nép lába alól a szabadosság tanító- és nevelő rend­szere kirántotta a talajt s a szegény nép azt a vigasztalást, melyet nyo­morúságában a vallás mindig meg­adott neki, többé nem találta meg, elvesz­tette lelki egyensúlyát, kétségbeesett s igy jött létre a camorra, a maffia, az anarchia. Olaszország liberalizmusának köszönhető tehát az is, hogy egyik elfaj­zott csecsemője megölte saját jó királyát, csak azért, mert király volt, mert a társa­dalomban különb helyet juttatott neki a sors, mint Bresci Gaetanonak. Lehetetlen undor nélkül elfordulni ettől az emberi szörnyetegtől, lehetetlen meg­­illetődés nélkül szemléli a királyi család végzetét, de lehetetlen ez alkalomból nem figyelmeztetni az államokat, a kormányo­kat arra, hogy tenni kell valamit s más irányban vezetni tovább a népek életét. Akadémikus értékű beszédekkel és cikkek­kel nem érünk el semmit, ezek hamar feledésbe mennek s hogy az emberiség testén mily fekélyek rágódnak, arra csak akkor ébredünk, midőn egy-egy ilyen fekély felfakad, midőn ismét valami koro­nás főt visz sírba egy eddig még névte­len anarchista golyója. A koronás főknek, de különösen III. Viktor Emánuelnek, az uj olasz királynak gondoskodni kell a dolog felett AZ ALKOTMÁNY TÁRCÁJA A „saloon.“­ ­~ Az Alkotmány eredeti tárcája. — New-York. jul. 17• A Budapestre ellátogató idegent rendszerint meglepi fővárosunk kávéházainak rengeteg nagy száma. A társadalmi élet tanulmányozói pedig a sok kávéházból és azok nagy forgalmából rögtön levonják a következtetést, hogy gyenge lábon állhat nálunk a családi élet, ha a férfiaknak, sőt utóbbi időkben a nőknek is módjukban van óraszám elüldögélni ezekben a modern füstbar­langokban. Amint hogy helyes is a következ­tetés. Tessék már most elképzelni minden budapesti kávéház helyébe egypár szalont és akkor leg­alább hozzávetőleges fogalmat nyerünk a new­­yorki csapszékek számáról. Mert bizony ez alatt az elnevezés alatt, hogy: «saloon» itt nem tár­salgó termet vagy képzőművészeti kiállítást ér­tenek, hanem egyszerűen olyan helyiséget, ahol mindenféle szeszes italt mérnek. És míg Budapest legtöbb kávéházában a kávé elnevezés alatt mért ital — higság dolgában a szász Blümchencafféval vetekedvén — meglehe­tősen ártatlan narcoticum, az újságolvasás pe­dig még hasznos időtöltés számba is elcsúszha­­tik, addig a new-yorki szalon vendége legfeljebb úgy olvashat újságot, ha hoz magával és csupán szeszes italt kaphat. Az elegánsabb helyeken, amelyek a mi budapesti kávéházainkkal erősen vetekednek fényűzés dolgában, a borok, jobb sörök, a cognac és főleg whiskey, valamint a «cocktail» elnevezés alatt már Budapesten sem ismeretlen jeges pálinkakeverék járják. Az ol­csóbb helyeken a whiskey a fő, meg azután a sör. A whiskey, mely csak úgy pancsolt spiri­tusz, mint az a «valódi falusi törköly» és «ó­ sze­­rémi zárda-szilvórium», amelylyel a szép ma­gyar haza lakóit irtják azok, akik inkább csak az italaikat «keresztelik», a sörnek pedig éppen olyan kevés köze van az árpához és komlóhoz, mint a budapesti kávéházi kávénak a kávébabhoz. Aminek illusz­trálásául elég legyen fölemlítenem, hogy pár év előtt a törvényhozásban az a javaslat, mikép sört csak gabnából és komlóból szabad készí­teni, egyhangú lelkesedéssel leszavaztatott. Hjáh, a sörbárók az ő nem gabonából és komlóból szerzett millióikkal hatalmas tényezők a politiká­ban s itt nem oly naivak a honatyák, hogy fesze­gessék honnét kerültek elő a választási költsé­gek. Mikor hiszen, úgy is tudja mindenki. Hogy pedig a bor megjavítása körül az ide­való Engelek mily kevéssé angyali működést fejtenek ki, arról a föntebbiek után talán fölös­leges is szólnom. Csak úgy mellesleg említem, hogy fogadást mernék tenni, hogy Buda hegyei még a filloxéra előtti boldog időkben sem ter­meltek annyi bort, amennyi budait és sashegyit csak New­ Yorkban elfogyasztanak, nem is szólva a tokajiról, mely itt sok helyütt olcsóbb, mint a Hegyalján. Aki pedig elég könnyelmű vagy el­szánt ahhoz, hogy a németek lakta városrészekben gombamódra szaporodó rajnai­ bor-importálók szürtéből igyekezzék magának görbe napot csi­nálni, az másnap oly gyötrelmeket szenved vé­gig, melyeket Dante csak azért nem vett fel a poklok kárhozottainak kínjai közé, mivel az ő korában a vegyészet tudománya még elég egy­­ügyü volt arra, hogy direkt keresse az aranycsi­­nálás titkát s nem jött rá, hogy az Engelék köz­vetett útján jövedelmesebb ez az üzletág. Működik hát vígan az Assomoir, az emberirtó a nagy New­ Yorkban. Hivatalos adatok szerint több mint tízezer, igenis tízezer, szalonban, nem számítva a hoteleket, meg a hotel elnevezés alá bújt szalonokat, melyek szintén szép számmal diszlenek. Diszlésüknek oka pedig a drákói törvény, amely súlyos, súlyosabb és legsúlyosabb bírsá­gok terhe alatt tiltja vasárnapokon a sze­szes italok elárusítását. Mivel azonban min­den amerikai törvénynek szokott lenni ab ovo valami hátulsó kibúvó ajtócskája, — ha a törvényhozók elfelejtették volna, csi­nálnak rá ilyet a jogászok belemagyarázásai és a hatósági gyakorlat — továbbá mivel kivétel nélkül csak az az egy szabály van e világon, hogy: nulla regula sine exceptione, a vasárnapi ünneplést rendező törvény is kivételt tesz a ho­telekkel, a­melyeknek megengedi nagy kegyesen, hogy az étel mellé, de csakis az étel mellé, szeszes italt is adhassanak vendégeiknek. Nos, ez elég természetes dolog. Lássuk már most, hogy fest ez a törvény a gyakorlatban. A szabályzatok értelmében hotelnek az olyan vendéglő tekintetik, amelynek legalább tíz ki­adó szobája van. Nem feltétlenül szükséges azonban, hogy ezek a szobák átutazó vendégek­nek adassanak ki. A szalonos tehát kibérel ugyanabban a házban, ahol üzlete van, tíz szobát, vagy akár annyit se, mert hisz deszka­fallal is lehet egy szobából többet csinálni s ezeket kiadja albérletbe, vagy a vendéglői személyzetnek s ezzel ő előlép szalonosból hotelierré. Az egyik törvényes kellék hát meg­van. Fogósabbnak látszik első tekintetre az a feltétel, hogy italt csak étel mellé lehet kiszol­gáltatni, mivel hogy tudvalevőleg a szeszes italok kedvelői gyakrabban megszomjahoznak, mint

Next