Alkotmány, 1900. október (5. évfolyam, 234-259. szám)

1900-10-02 / 234. szám

V. évfolyam. 234. szám. Heddo Budapest, 1900. október 2. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre ..............kor. 28.— Félévre...................... « 2 4.— Negyedévre............... « 7.— Egy h­ónapra.......... « 2.40 Egyes szám 8 HU., vidéken 10 HU. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—66. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ­ HIVATAL: VIII., Szentkirályi­ utca 28­. HIRDETÉSEK felvételnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN : Friedl Hubertnél VII., Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissz­. Apprehenziók. Budapest, okt. 1. Székinek és Apponyinak csodálatosan sikerül mindig elkerülni egymást. Mikor miniszterelnök lett, Széli fölkereste Szilágyi Dezsőt, Apponyit nem. Apponyi pedig mostanáig sem tudja, hol van Széll Kál­mán lakása a miniszterelnöki palotában. De bárha nem politizálnak egymással s beszédeiket nem köztik előre, mégis egy párton van a két vezér s Apponyi azt vi­tatja Jászberényben is, hogy egy elvet és programmód vallanak s ennélfogva ő Széll Kálmánt támogatja. Mégis Széll Kálmán neheztel, holott Apponyinak van több oka apprehendálni. A miniszterelnök azt várta, hogy Apponyi naiv önzetlenségében, őt Tisza ellen védelmezni fogja a nagyváradi érvtámogatás ellenében. Mi jogon köve­telte ezt, bajos kitalálni, de elvárta, mert azt gondolja, hogy mindenkinek köteles­sége őt csodálni és követni. Apponyi pedig, Tiszáékkal nem gondolva, lovagolt a saját vesszőparipáján s nem viaskodott Széli alattomos ellenségével, hanem rá­hagyta, hogy a miniszterelnök végezzen vele maga. Inkább precizírozta a föltéte­leket, melyek alatt ő továbbra is kész a zsidó-liberális pártban maradni, és a két­kulcsos Széli-kormány mellett kitartani. De hozzátette, hogyha a semmittevés még sokáig tart, vagy visszesés következnék a régi rendszerbe, az «eredménytelenséget» eltűrni nem hajlandó, sőt inkább újra ellenzékbe megy, semmint statisztája le­gyen Széll Kálmán mondvacsinált politi­kájának. Ezt igen résznéven vette a ma­gával tökéletesen megelégedett s hízelgé­­sekkel elkényeztetett miniszterelnök — Apponyi pedig visszament Pozsonyba. Nem állítjuk, hogy Széll Kálmánnak nincs oka neheztelni. De hát Apponyinak nincs-e több joga ehhez? Két ízben ült föl Széll Kálmánnak és ez két ízben hagyta őt cserben a miniszterséggel, még pedig­­ a koronánál. Széli mindenkinek elbeszéli, hogy ő volt az, ki Apponyinak útját egyengette a királyhoz s kieszkö­zölte, hogy ez őt hivassa, orációját végig­hallgassa s a miniszterséggel megkínálja az egyházpolitikai viták válsága ide­jén. Nem vonjuk kétségbe, hogy ez így történt, de az is tudvalevő dolog, hogy a miniszterelnökségnél Wekerle szobájában állandóan ott volt a libe­rális kupaktanács s aki a királyhoz ment, vagy onnan jött, információt vitt, vagy hozott, s ez ülésekben Széli részt vett, sőt fölényező volt. S ha valósággal akarta volna, a nehézségeket, melyek Apponyi miniszterségének útját állották, el is há­ríthatta volna, de nem cselekedte, hanem nekivitte Apponyit a falnak, hogy annál biztosabban keresztül vigyék egyházpoli­tikájukat. Kisebb erővel, mint akkor Szi­lágyit meg tudta tartani, Apponyit Wekerle helyére ültetheti, ha komoly szándéka lett volna a király szándékát teljesíteni, az országnak a vallási békét visszaadni, a katholikus egyházat a megaláztatástól meg­kímélni s a kereszténységet és magyar­ságot a zsidóság győzelmétől és hegemó­niájától megmenteni. Apponyi személye nekünk mellékes, de akkor ő állott a nem­zeti párttal az egyházpolitikai ellenzék élén. Hogy Széll Kálmánnak ez a kétszínű vi­selkedése nem igen kötelezte le Apponyit őszinte barátságra, érthető. Másodszor tavaly történt, hogy a fúzió­ban a nemzeti párt követelt a maga ré­szére két tárcát, később legalább egyet, ígéretet is kapott, beszélték, hogy Apponyi személykörüli miniszter lesz, Horánszky pedig belügyminiszter. Üres és üresedő tárcák elosztásáról volt szó, nem miniszter­­válságról s két ő-szabadelvű, Hegedűs és Plósz kaptak miniszterséget, az újon be­lépett nemzeti párt is elvárhatta, hogy fegyverletételét és átlépését honorálni fogják. De a pozitív ígéretek semmivé let­tek és Széll Kálmán Apponyival újra el­játszotta Bécsben azt a szerepet, mit előbb Budán. Szóbahozta miniszterségét, oly­­formán, amint ajánlani szoktunk valakit, akit nem óhajtunk, hogy kinevezzenek, de nem tehetjük, hogy elfelejtjük. A mi­niszterelnök jelentéseit csak az ő előadá­sából tudjuk, hogy maga közölte Apponyi­val. De hogy kinevezése keresztül nem vi­hető — az egyházpolitika miatt. A korona nem felejtette el, hogy Apponyi őt akkor cserbenhagyta; mi sem bocsátottuk meg neki, hogy Széll Kálmán nem vallott szo­lidaritást Apponyival, hogy öt minisz­tériumába bevigye, hanem beérte azzal, hogy Apponyit a korona előtt másodszor is kompromittálja s azután elejtse: ez: Vallás és társadalom. Az Alkotmány eredeti tárcája. Az élő hitnek, a pozitív vallásnak az emberi nemre, fejlődésére, szociális együttműködésére mindig a lehető legnagyobb befolyással volt; a kettőt — vallást és társadalmat — egymásból elválasztani nem lehet s az emberiség fejlődé­sének történetét is kisebb csoportokban vallá­suk mibenléte és lényege, egyetemlegesen pe­dig az egyes szocietásoknak vallásukhoz való ragaszkodásuk vagy vallásuktól való eltávo­lodásuk szerint lehetne csoportosítani. A kü­lönböző vallások eme befolyásáról a társada­lomra, foglalkozik Vértes dr.-nak «A szociális kérdés hajdan és most» című hatalmas művének most megjelent harmadik kötete. Olvasóink em­lékezhetnek még az első és második kötet ismer­tetésére s ez a harmadik valóban méltó befeje­zője a nagy műnek. Éles damaszkusi penge ez a könyv, mely lekaszabolja a téves vallási tano­kat s felmagasztalja a keresztet, megírja Krisztus tanainak apológiáját, mely tanok nélkül nincs igazi élet s nem állhat fenn, nem fejlődhet egészséges társadalom. A szerző első­sorban rámutat arra a rombo­lásra, melyet a jelen társadalomban a francia enciklopedisták, az angol deisták, a ma­terialisták, racionalisták s másmilyen tévelygők tanain felépült szociáldemokratizmus vitt vég­hez. Ez az áramlat az, amelyik a vallási in­­differentizmusból a vallási nihilizmust akarja be­plántálni a népek szivébe a pozitív keresztény szellem rovására. Eddig csak az intelligens elem eszét tévesztette s az ő szivét mételyezte meg ez az áramlat, de most már a nép szélesebbb réte­geibe is kezd behatolni. Ebben a törekvésben pedig nagy veszedelem rejlik, mely ellen véde­kezni kell. Nem szabad ugyan az ellenség ere­jét túlbecsülni, de nem szabad ignorálni sem; a szociáldemokratizmus épülete homokra épült s falait maguk a benlakók ásták alá; nem kell, csak egy fuvalat s az egész alkotás rombadől. Csakhogy eddig ez a fuvalat is késik. A kérdéssel tehát foglalkozni kell s keresztény alapokra helyezni a normális bajok orvoslását, mert csakis ezeken az alapo­kon élhet, fejlődhet, boldogulhat az emberiség. Ennek az igazságnak bizonyításául nagy tárgy­­ismerettel ismerteti a szerző az ókori népek val­lásának mibenlétét, lényegét és befolyását az akkori társadalmakra. Magvas fejtegetéseiből nem hagy ki semmit s az egészből arra a döntő konklúzióra jut, hogy az ókor egyik népének vallása sem felelt meg az emberiség szociális kívánalmainak, egyik sem felel meg az emberi­ség szociális kívánalmainak, egyik sem tudta megtalálni az igazságot s mindegyik egyoldalu­­lag hatott az ember lelki és testi fejlődésére. Mielőtt azonban ismertetné ezeket a vallási ta­nokat, egy általános axiómát állít fel a vallás lényegére vonatkozólag s nyíltan kijelenti, hogy a vallás az embernek tényleges önviszonyítása magához a képzeletében és egész gondolatmenetében aktualiter élő isten­séghez. A különféle vallásoknak történeti alapokon való fejtegetésére áttérve három irányadó szem­pontot állít fel ezek tárgyalásánál s ezek a ta­pasztalati történeti,az eszményi és történetböl­cseleti szempont. Ezeknek tekintetbe vételével először Kína népének vallásával, Konfuzse tanai­val foglalkozik s különösen kiemeli a kínai nép józan gondolkodását és vallástételeiknek prak­tikus oldalát. Áttér ezután Indiára, foglalkozik a buddhizmussal, ismerteti az asszírok és babilo­­nok vallásának lényegét, a bálványok jelentőségét és befolyását intézményeikre, különösen kiemeli két alapvonását ezeknek a vallásoknak: a jó és rossz szellemet, behatóan tárgyalja Egyiptom mi­­thologiáját, ismerteti eme mithologiában a ter­mészeti erők átvitelét a közönséges földi lé­nyekre és tárgyakra. Phoenicia hitéletét, Perzsia politheizmusát, Afrika népeinek fetizmusát, Ame­rika, Ausztrália őslakóinak vallását, Hellas és Róma hitéletét ismertetve rátér végül a zsidók monotheizmusára, mint az ókor legtisztább val­lására s ismerteti a mohamedánizmust. Mind­­dezek a vallások keresve keresték az igazságot, de nem találták meg; boldogítani akarták népü­ket s nem tudták; haladni akartak, nagyratörni s elbuktak, elpusztultak; keresztülgázolt rajtuk a­ kor, az idő, avagy a nyers erő s már valamenyien a történeleméi. Egyiptom után a keleti álla­mok, Hellas, Róma szárnyszegetten testben-lé­­lekben kimerülve hullanak alá s adnak helyet más népeknek s mindezek pedig adnak helyet Krisztus vallásának, a kereszténységnek. Az után, ami után az emberiség teremtése foly­tán áhítozott, csak Krisztus az Isten-ember tudta neki megadni, képes volt megmutatni neki az igazság felé vezető utat, felvilágosítani elméjét s megtisztítani szivét a salaktól. A tapasztalati történelem fényesen igazolja a keresztény ki­nyilatkoztatás szükségességét s mindazok, kik eddig tagadták, kik az igazságot a gyarló em­beri elmében magában igyekeztek meg­találni, mind kénytelenek voltak beismerni fáradozásuk hiábavalóságát, mindnyájuk tö­rekvésén meglátszik, hogy a megismert igazság ellen tusakodnak. Ismerteti ez­után a szerző a Krisztus vallását többé­­kevésbbé támadó bölcseleti rendszereket, a gya­korlati atheizmust, a materializmust, a naciona­lizmust, az atheista pantheizmust, a skepticiz­­must, a pozitivizmust, rámutat ezeknek a rend-

Next