Alkotmány, 1900. december (5. évfolyam, 286-310. szám)
1900-12-01 / 286. szám
V. évfolyam. 286. szám. Szombat« Budapest, 1900. december 1 ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre ........ kor. 28.— Félévre .................. « 34.— Negyedévre............... « 7.— Egy hónapra........... « 2.40 Egyes szám 8 fill., vidéken 30 áll. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma : 53—66. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ HIVATAL* VIR., Szentkirályi utca 28a. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BECSBEN: Friedl Hnbertnél VB., Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza. Régi dicsőség, régi eszmények. Budapest, november 30. «Lesz még egyszer ünnep a világon.» A nemzet Várese jóslatot mondott, amidőn jósolni senkinek hajlama nem lehetett ; ünnepet jövendölt, midőn ünnepelni sem alkalom, sem kedv nem volt, még gyászünnepélyre sem. Mert a nemzet az ő néma fájdalmában, melylyel a letiportatást elviselte, nagy és erős volt, de félő volt, hogy enyészetnek indul léte, és ez az enyészet nem a «nagyszerű halál» jegyében fog bekövetkezni, hanem a lassú sorvadás és a dicstelen elernyedés alakjában, képében. Ki hitte volna akkor, hogy még lesz ünnepe e nemzetnek, mikor a hon fiai vagy kivégezve, vagy száműzve, vagy némaságra kárhoztatva, az ország pedig alkotmányától megfosztva, meghódított tartományként kormányoztatott ? Akik az ész törvényei szerint következtetnek s a jelen körülmények figyelembe vételével alkotják meg a jövő képét: a józanok — látván, hogy a magyar ügyet mindenki cserben hagyja s miként a múltban annyiszor, úgy most is politikai eszköz gyanánt használják föl saját céljaikra a magyar szabadsághősöket a külföldi udvarok — mindenre inkább vállalkozhattak volna, mint arra, hogy ünnepre készüljenek, nagy nemzeti ünnepre. A költő mégis jövendölte a nemzeti ünnepet, és igazat jövendölt. A költő nem hallgatott az ész törvényeire és a józanok szavára; szent ihlettségében látnoka lett a jövőnek és megjövendölte a nagy, a világra szóló ünnepet. Nem könnyen tört ki a költő kebeléből a nagy kiáltás, a kétségbeesés, a honfibánat mély gyötrelmei járták át szivét s a keserű megadás legmélyebb fokára eljutván, tolult ajakára elemi erővel a nagy kiáltás : «Lesz még egyszer ünnep a világon.» Ez a szó az életerő megnyilatkozása volt. A nemzet az ő költője által szólalt meg, midőn hivatalos megnyilatkozására hiányzottak szervei. A nemzet költője megérezte nemzetének — a tetszhalottnak — ellüktetését, ismerte erejét, tudta, mire képes ez a nemzet, ha akar. Hogyne ismerte volna a magyar nemzetet, annak lélektanát, annak erejét, de a ki folyton a nemzeti lelket tanulmányozta a múltak történelmében. A régi dicsőség költője látta ez acélkorú férfiakat, kik hazát szereztek a magyarnak; látta a századok folyamán szerepet vitt országnagyokat; látta a viszályokat. Látta a magyart dicsőségben tündökölni és a sors csapásai alatt nyögni és mindezeket látva, kialakult lelki szemei előtt a magyar típus, a magyar természet, a magyar erő képe. Az események pedig változnak, de a típus állandó. És a jelen szereplő alakjai az ő fölgerjedéseikben, az ő törekvéseikben, az ő ármánykodásukban szakasztott olyanok, mint a Garák, az Ujlakyak, a Giskrák, a Cilleyek. Talán a magyar léleknek ez az ismerete is hozzájárult, hogy a költő a nemzet legnagyobb megaláztatása idejében zengette a jövő győzelem dalát: «Lesz még egyszer ünnep a világon». Igen, az ünnep elérkezett, a nemzet visszanyerte önrendelkezési jogát. De sőt talán el is múltak az ünnep napjai s visszatértek a történelem hétköznapjai, azok a hétköznapok, midőn a Garák és Újlakiak marcangolják az ország testét. Közéletünkből kiveszett az eszmények tisztelete és az elvek követése; pártok és klikkek mérkőznek, mikor a nemzetről kellene gondoskodni. Vájjon kilábolunk-e a sivárság eme korszakából ? Eljön-e igazán az ünnep, midőn a haza szeretete egyesit bennünket s eszményekért hevülünk és elvek körül küzdünk ? Egy költő, egy látnok, egy Vörösmarty kellene, hogy erre megadja a választ. «Lesz még egyszer ünnep a világon.» Amit a költő a nemzetről jövendölt meg, az ő vele is megtörténik. A nemzet ünnepel, midőn nagy költőjére gondol. Születésének századik évfordulóján oly ünnepet rendez neki, amine nem egykönnyen jut ez országban költőnek, de sőt politikusnak sem. Ahová eljut a magyar szó varázsa, az ifjúság eszményi lelkesedése Vörösmartynak szól, a magyar hölgyek nemes szívének lángja Vörösmarty emlékéért lobog. Ritka egyértelműség szállotta meg a magyart, ritka ünneplés éri a magyar költőt. Jól esik látni, miképpen teszik le a költő emléke előtt a hódolat koszorúját a névtelen honfiak s a neves emberek, az államférfiak, az egyesületek, a tudomány s a vagyon képviselői. Hogy így hódolnak a költészetnek, tehát az eszményeknek, és fölteszszük hogy őszinte és önként fakadó ez a hódolat — ez biztató jel, hogy lesz még ünnep közéletünkben is, tehát általában visszatér az eszmények és elvek tisztelete. Önmagát becsüli meg a nemzet, mely költőit becsüli. Mert a nemzeti élet és nemzeti lét nem a politikában és a hivatalos államakarat által nyilatkozik meg kizárólag, hanem költészetében is. Megmutatta Vörösmarty, megmutatták költőtársai, hogy mikor a nemzet hivatalos megnyilatkozásra képtelen, akkor költői által szólal meg. Jaj a nemzetnek, mely kicsinyli azt az erőt, mely az irodalomban, a tudományban, a művészetben rejlik. És jaj, ha ez a kicsinylés a gazdasági élet iránt való érdeklődés köntösében jelenik meg. Ne áltassuk magunkat: nem a gazdasági tevékenység iránt való érdeklődés öli ki az irodalom, vagy a tudomány, vagy a művészet szeretetét. Hanem kiöli az anyagiasság, a pazarlás, a barbárság, a betyárság. A gazdasági ügyek iránt való érdeklődés és az anyagiasság nem egyazon dolog. Amaz építi a nemzeti létet, emez rombolja, amaz a kultúrát jelenti, emez a vandalizmust. Ha a régi dicsőség és a nemzeti nagyság költőjének, az eszmények rajongó hívének, Vörösmarty Mihálynak, most folyó ünneplése a Vörösmarty szelleméhez való visszatérést jelentené, akkor a század vége egy kulturális határkő volna a magyar nemzet életében, mely határkőre Vörösmarty Mihály neve volna fölírva.