Alkotmány, 1900. december (5. évfolyam, 286-310. szám)
1900-12-01 / 286. szám
2 ALKOTMÁNY. 286. szám. ORSZÁGGYÜLÉS, Budapest, nov. 30. Mandel Pál határait megirigyelte ma AsbóthJános és formás beszédet kerekített ki a néppárt és az egyházpolitikai törvények revíziója ellen. Az egész Ház kínos érzésével fordult az egykor néppárti — és néppárti programmal megválasztott — képviselő volt bajtársai ellen. Hosszú beszédének majd minden mondata a háborgó néppárt és függetlenségi párt hangos tiltakozásába fulladt bele s majd szünetlenül az elnök kezében volt a csengő. A szabadelvű párt tetszését sem ezzel, sem a kormányelnöknek bö dicséretével nem tudta megszerezni s fagyos hallgatással nézték a jobboldalon kétségbeesett küzködését a méltán lázongó ellenzékkel. Asbóth János a beszédére való feleletet mindjárt a mai ülésen vette az utána következő Buzáth Ferenctül, ki elegáns módon végzett egyetlenegy kardcsapásra a magyar parlament politikai szélkakasával. Buzáth Ferenc és Jurics Mihály szóltak ma a költségvetésről; előbb Juriss Mihály fejtette ki rendkívül rokonszenves és szélesre épített beszédben az állam és az egyház viszonyát úgy, amilyennek annak lennie kellene. Buzáth Ferenc hosszabb beszédet mondott és igen magas szempontokkal egymásnak szemben állította fel a kormány politikáját és az ország minden ügyétbaját. Beszédének főként az a része volt frappáns, melyben a keresztény szövetkezeteket védelmezte meg a pénzügyminiszter támadásával szemben. Mandel Pál tegnapi beszédét ellenmondás nélkül rágalommal nyilvánította. Csávolszky Lajosnak a tiszta parlamentarizmust sürgető beszéde után a kormányelnök előterjesztést tett az új (katholikus) koronaőr választásáról. Az új koronaőr Jósika Samu báró lesz s a Ház mai határozata szerint kedden együttes ülésen választja meg a főrendiház és a képviselőház. Holnap a székesfejérvári Vörösmarty-ünnep miatt nincs ülés. A képviselőház ülése. Elnök: Tallián Béla, majd Perczel Dezső. Jegyzők: Buzáth Ferenc, Molnár Antal, és Dedovics György. A kormány részéről jelen vannak: Széll Kálmán miniszterelnök, Lukács és Cseh miniszterek. Az ülés megnyitása után az elnök bemutatja a szegvár-ujfalusi olvasókörnek és a szegvári 48-as népkörnek kérvényét, a választási jog kiterjesztése, a községenkénti titkos szavazás és a fokozatos adórendszer behozatala s a fuvardíjak eltörlése iránt. Továbbá Mezőtúr város tisztikarának kérvényét az országos közigazgatási tisztviselői nyugdíjintézet létesítése iránt. Következik a költségvetési vita. Juriss Mihály: Tisztelt Ház! (Halljuk! Halljuk!) Umberto király meggyilkoltatása alkalmával a liberális próféták komoly ábrázattal vitatták azt a válságot, amely a beteg társadalmat fenyegeti. Ezek az urak mindig készek a diagnózissal, amikor a beteg már kiszenvedett, előbb azonban a betegség súlyos voltával nem igen bíbelődnek. így volt ez Umbertó olasz király meggyilkoltatása alkalmával is; jó tanácsokat osztogattak és azt javasolták, hogy a nemzetközi anarchia ellen nemzetközi intézkedéseket kellene tenni. Így volt ez boldogult királynénk szomorú halála alkalmával is, de alig néhány napi szemforgatás után a liberalizmus visszazökkent régi kerékvágásába. És most is a liberalizmus nagyobb veszedelemnek tartja az emberiségre a katholicizmus tanaihoz való ragaszkodást és az egyház tekintélyének elismerését, mint az anarchia tűrését. Hiszen alig hogy a Pantheonba elhelyezték Umbertó tetemét, a liberális sajtó napirendre tért e felett. De maguk az államok sem képesek, ha akarnának is a forradalmi eszmének határzárat emelni; a rendőrség pedig e tekintetben nem tehet semmit, legfeljebb azt, hogy jobban őrzi a királyokat. Pedig ennek a társadalmi betegségnek van orvossága, csakhogy ettől a liberalizmus jobban fél, mint magától a társadalmi erupciótól. Ez a hatásos orvosság pedig a keresztény elveknek viszszaállítása az állami és társadalmi rendbe, a tudományba és a közszellembe. (ügy van balfelől.) Majd csak akkor, ha dicsőség lesz a keresztény gondolkodás, ha azt a polgárt, aki vallását híven megvallja, jobban fogják becsülni, mint a hitetlenséggel kétkedőket, ha az államok nem az egyházon akarnak diadalmaskodni, hanem az anarchia hydráján, csak akkor lehet remélni, hogy a forradalmi eszmét el lehet nyomni és ki lehet irtani. De a pozitív kereszténységet vissza kell állítani a társadalomban. Addig azonban, amíg a politikusok, a tudósok, a félművestek a vallást megvetik, addig míg a keresztcsonkítást minden bűn nélkül el lehet követni, addig, amíg a keresztcsonkitást még a parlamentben is csekélységnek nyilvánítják, addig, míg az iskolából a kereszteket eltávolítják; addig, amíg oly balga emberek találkoznak, akik a vallásos intézményeket veszélyesnek tartják a tudományra és annak előrehaladására nézve, addig az anarchia kiirtásáról szó nem lehet. Mert az anarchia a liberalizmus szülötte, ezt kell tehát kiirtani, ezt a fát, amely ily veszedelmes gyümölcsöt terem, kell tövestül kiszakítani. Tévedés azt hinni, hogy a közművelődésre veszélyes volna, ha az emberiség az Istenhez visszatér. Hiszen az evangélium régen hirdette a szabadság, testvériség és egyenlőség elveit, előbb, mintsem a francia forradalom a harmadik rend előtt megnyitotta az alkotmány kapuit és megteremtette a negyedik rendet, amely rendből most az anarchia verbuválja híveit. Az Istenhez tehát vissza kell térni. Krisztus keresztény elveiből indulnak ki a népek minden utai, Krisztus felé irányul a népek sorsa, azért, hogyha látjuk a királyi vértől párolgó tőröket, vagy ha halljuk az uralkodók élete ellen irányult lövéseknek dördüléseit, ez borzasztó bizonyítéka annak, hogy Krisztus nélkül nincsen állam és nincsen társadalom. Ha tehát boldogulni akarunk, vissza kell térni Krisztushoz és annak útjain kell járni, nemcsak a privát életben, nemcsak a családi életben, nemcsak a templomban, hanem a közéletben, a parlamentben, a színházban, a kaszárnyákban és a törvényszéki körökben is. Krisztust kell vallani nemcsak szóval, de tettel is. A keresztény restauráción kell gondolkozni minden egyes embernek, akinek a szívén fekszik a nép jóléte, mert azt, hogy a félműveltség alá rejtőzött vallástalanság, azt, hogy a felekezetlen államokban az anarchia terjed, tagadni nem lehet. Ezen betegség ellen pedig a liberális patikában orvosság nincsen. Hiszen minden egyes embert nem lehet rendőri felügyelet alá helyezni. A szegénység pedig a vallástalansággal megadja az alapot minden rosszra. A keresztény alapot pedig vissza kell tehát állítani és ennek az első feltétele az, hogy az állam ne akarja az egyházat az ő jogaiban zavarni. Nem új jogokat akarunk mi, csak szabadságot, ahhoz pedig jussunk van, mert mi is polgárai vagyunk a házának, mi is fizetjük a vér- és pénzadót. A büntetőkönyv sohasem fogja pótolni az evangéliumot. (Igaz ! ügy van a baloldalon.) Szabaddá kell tehát tenni az ige hirdetését, vissza kell helyezni az iskolákba az eltávolított kereszteket, vallásos alapra kell fektetni az egész vonalon az oktatást 82 elemi legalsóbb osztályoktól kezdve egész az egyetem legfelsőbb osztályáig ; nemcsak oktatni, de nevelni, vallásosan nevelni kell a fiatalságot (Úgy van! balfelől.); nemcsak tudománynyal kell ellátni, hanem arra kell vezetni, hogy becsületes, lelkiismeretes, munkaszerető, hazáját szerető polgár legyen. (úgy van! ügy van! báliétól.) Csak így lehet reményleni és várni azt, hogy oly nemzedék fog utánnunk következni, amelynek köréből ki fog veszni a vallás iránti gyűlölet. Két nagyhatalom van a világon: az állam és az egyház, amely egymástól egészen külön és független hatalom. Ez a két hatalom hasonló egy kéttornyú templomhoz, melynek egyik tornyán a kereszt, másik tornyán pedig a korona van. A katholika egyház minden államformával meg tud férni, hogy ha hivatásában nem gátolják. Ott van Amerika, reszpublika, ahol éppen azért szabad az egyház, virágzik, növekszik; ott, ahol ezelőtt 50 évvel két püspökség volt, jelenleg 50—60 vallásfelekezet van. Ott van pl. Angolország. Ott van Svájc, ott is amióta a katholika egyház szabadabban lélegzik, nagy megtérések történtek. Amint mondtam, a katholika egyház minden államformával meg tud férni, ha akadályokkal nem találkozik ; megfér az abszolutizmussal, az egyeduralommal, az alkotmányos formával, ha nem gátolják. Addig azonban, míg az abszolutizmus az államfőket pápákká akarja tenni; addig mig a a liberalizmus a falusi jegyzőket plébánosokká installálja ; addig, mig a liberalizmus a falusi jegyzők tollrágó segédeit káplánokká avatja fel; addig az egyház és az állam közötti békéről szó Vörösmarty Mihály. Irta: Kiss Ernő dr. Nádasdy Mihály gróf nyéki pusztájának gazdatiszti lakásában, — tehát egy egyszerű kis házban, mint legtöbb nagy költőnk, — született Vörösmarty Mihály az 1800. év december 1-én. A szülői ház boldog és vidám családi körében nőtt föl a gyermek. Apja, szintén Mihály, komoly gondolkozású, becsületes és értelmes uradalmi tiszt, anyja, Csáthy Anna, jámbor, kedves és végtelen jószivü asszony volt. Kilenc kis testvére élénk zajjal töltötte be a házat, melyben egyébiránt a kis Miska volt sokszor a legkomolyabb, mint legidősebbhez illett is. Semmi föltűnő dolog, semmi kiválóbb tulajdonság nem sejttette még ekkor, hogy ebből a házból és ebből a körből a kisfiú egykor hazánk legnagyobb költői közé emelkedik. Vörösmarty csendben és szorgalmasan készült az életre. Ügyvéd akart lenni. Pedig más hivatás várt reá. Egy homályos sejtelem talán már a gyermekben fölébredt ez iránt, mert már kis deák korában, a székesfejérvári cisztercita főgimnáziumban igen megkedvelte a római mértékű versek hangjait s a puszta hang után már akkor kezdett deák verseket írni. A gimnázium hatodik osztályára a pesti piarista gimnáziumba vitte atyja. Hanem a szorgalmas tanulás vidám évei csakhamar szomorúra váltak és az alig 17 éves ifjú érezni kezdte az élet nehézségeit. Apja meghalt, anyja pedig nem értett a gazdálkodáshoz. Az ifjú arra kényszerül, hogy maga keresse kenyerét: tanítgatja osztálytársait, azután a Perczel-családhoz kerül nevelőnek. Uj világ tárul itt az ifjú elébe, alkalmas arra, hogy finomabb szokásokban nevelődjön és szélesebb szellemi látókörre tegyen szert. Amazt az úri család körében sajátítja el, emennek megszerzésében három katholikus papbarátja, kik önművelődését irányítják és gyámolítják, tesznek legtöbbet. Ez években (1817— 1825) felfedezik költői tehetsége. Próbálkozásai mind sűrűbbekké lesznek. Nagy eszmék forrnak agyában, nagy tervek izgatják lelkét. De előbb át kellett szenvednie a szív tragédiáját, meg kellett tisztulnia a szenvedések tisztító tüzében, mielőtt egész nagyságában kibontakozhattak költői szárnyai. A szenvedésben volt része előbb is. Atyja halála és a nyomában jelentkező anyagi zavar megillették az ifjú szívét. Komor gondolatait azonban elűzte az új kör, melybe jutott. — De csakhamar épp ez lett uj szenvedések forrásává reá nézve. Megkezdte járni a fájdalom iskoláját, hogy mint költő kerüljön ki belőle. Szenvedését szive két legnemesebb érzése okozta: szerete és hazaszeretete. A szegény, egyszerű nevelő szerelemre gyuladt az előkelő és büszke család bájos virága, Perczel Adél iránt. Nem puszta ifjúkori lángolás volt ez, hanem mély, igaz és reménytelen szerelem. Története egy nemes szív vergődése, egy nemes akaraterő diadalma. Vörösmarty jól tudta, hogy e szerelemből neki csak a lemondás fájdalma jut osztályrészül. Elfogadta és nemesen viselte. A Perczel-család nem tudott, még csak alig is sejthetett valamit ez érzelemről. Vörösmarty soha sem nyilatkozott, legkevésbbé a szeretett leány előtt. Szenvedését maga viselte egészen, csak ifjúkori költeményeiben panaszolta el. Azután vége szakadt nevelősködésének, de nem szerelmének, szenvedésének. Érzi, hogy elvesztette boldogságát. Pedig boldog lehetett volna, de hajh, «mily véghetetlen nagy lépés van a lehetőstől az azzá léteiig». Felejteni nehezen tud, de lassanként beleszokik a jó kedvbe. Azt irja barátjának, Zádornak, hogy elfásul lassanként. Nem ez történt meg. De ez a megható tragédia, melyet igy szive átélt, jótékonyan hatott költészetére. Perczel Adél képe volt a minta azokhoz a gyöngéd, finom és szűzies leányokhoz, kiket eposzaiban megörökített. «Áldom őt, — irja egyik levelében, mert általa fejtett ki bennem minden érzemény.» Azonban sem az uj, pezsgő élet, mely Pesten várt reá, hol 1825-től kezdve állandóan lakott, sem részvevője a nemzeti nagy munkában, mely újjá szülte hazánkat, sem naprólnapra gyarapodó hite-neve, nem mosták ki szivéből a lányka képét mind az ideig, míg a már-már élte delére jutó férfiúban egy újabb, komolyabb szerelem nem támadt, mely azután élete végéig boldogította. A másik tragédiának, melyet szenvedni Tolnában kezdett, de sírba dőltéig szenvedett mindvégiglen, a hazaszeretet volt forrása. Ez talán még mélyebben átjárta lelkét, mert bizonyos, hogy a hazafi fájdalma igazabban és állandóbban egy költőnknél sem jutott oly magával ragadó, oly megrendítő erővel kifejezésre, mint Vörösmartynál. E fájdalom a tolnai alispán házában, hová 1822. novemberében került joggyakorlatra, vert gyökeret benne. Csehfalvay alispán háza gyűlő helye volt a hazafiaknak, kik a szomorú idők abszolutizmusának nyomását a legélénkebben visszatükröztették, nemcsak a mindennapi társalgásban, hanem a megyei zöld asztalnál is. A szomorú idők lidérc-nyomásként Szombat, 1900. december 1.