Alkotmány, 1900. december (5. évfolyam, 286-310. szám)

1900-12-01 / 286. szám

2 ALKOTMÁNY. 286. szám. ORSZÁGGYÜLÉS, Budapest, nov. 30. Mandel Pál határait megirigyelte ma Asbóth­­János és formás beszédet kerekített ki a néppárt és az egyházpolitikai törvények revíziója ellen. Az egész Ház kínos érzésével fordult az egykor néppárti — és néppárti programmal megválasz­tott — képviselő volt baj­társai ellen. Hosszú beszédének majd minden mondata a háborgó néppárt és függetlenségi párt hangos tiltakozá­sába fulladt bele s majd szünetlenül az elnök kezében volt a csengő. A szabadelvű párt tetszé­sét sem ezzel, sem a kormányelnöknek bö di­cséretével nem tudta megszerezni s fagyos hall­gatással nézték a jobboldalon kétségbeesett küz­­ködését a méltán lázongó ellenzékkel. Asbóth János a beszédére való feleletet mindjárt a mai ülésen vette az utána következő Buzáth Ferenc­tül, ki elegáns módon végzett egyetlenegy kard­­csapásra a magyar parlament politikai szélka­­kasával. Buzáth Ferenc és Jurics Mihály szóltak ma a költségvetésről; előbb Juriss Mihály fejtette ki rendkívül rokonszenves és szélesre épített be­szédben az állam és az egyház viszonyát úgy, amilyennek annak lennie kellene. Buzáth Ferenc hosszabb beszédet mondott és igen magas szem­pontokkal egymásnak szemben állította fel a kormány politikáját és az ország minden ügyét­­baját. Beszédének főként az a része volt frap­páns, melyben a keresztény szövetkezeteket vé­delmezte meg a pénzügyminiszter támadásával szemben. Mandel Pál tegnapi beszédét ellen­mondás nélkül rágalommal nyilvánította. Csávolszky Lajosnak a tiszta parl­a­ment­ariz­must sürgető beszéde után a kormányelnök elő­terjesztést tett az új (katholikus) koronaőr vá­lasztásáról. Az új koronaőr Jósika Samu báró lesz s a Ház mai határozata szerint kedden együttes ülésen választja meg a főrendiház és a képviselőház. Holnap a székesfejérvári Vörös­­marty-ünnep miatt nincs ülés. A képviselőház ülése. Elnök: Tallián Béla, majd Perczel Dezső. Jegyzők: Buzáth Ferenc, Molnár Antal, és Dedo­­vics György. A kormány részéről jelen vannak: Széll Kálmán miniszterelnök, Lukács és Cseh­ miniszterek. Az ülés megnyitása után az elnök bemutatja a szegvár-ujfalusi olvasókörnek és a szegvári 48-as népkörnek kérvényét, a választási jog kiterjesztése, a községenkénti titkos szavazás és a fokozatos adó­rendszer behozatala s a fuvardíjak eltörlése iránt. Továbbá Mezőtúr város tisztikarának kérvényét az országos közigazgatási tisztviselői nyugdíjintézet lé­tesítése iránt. Következik a költségvetési vita. Juriss Mihály: Tisztelt Ház! (Halljuk! Halljuk!) Umberto király meggyilkoltatása alkalmával a liberá­lis próféták komoly ábrázattal vitatták azt a válsá­got, amely a beteg társadalmat fenyegeti. Ezek az urak mindig készek a diagnózissal, amikor a beteg már kiszenvedett, előbb azonban a betegség súlyos voltával nem igen bíbelődnek. így volt ez Umbertó olasz király meggyilkoltatása alkalmával is; jó taná­csokat osztogattak és azt javasolták, hogy a nemzet­közi anarchia ellen nemzetközi intézkedéseket kel­lene tenni. Így volt ez boldogult királynénk szomorú halála alkalmával is, de alig néhány napi szemfor­gatás után a liberalizmus visszazökkent régi kerék­vágásába. És most is a liberalizmus nagyobb vesze­delemnek tartja az emberiségre a katholicizmus ta­naihoz való ragaszkodást és az egyház tekintélyének elismerését, mint az anarchia tűrését. Hiszen alig hogy a Pantheonba elhelyezték Umbertó tetemét, a liberális sajtó napirendre tért e felett. De maguk az államok sem képesek, ha akarnának is a forradalmi eszmének határzárat emelni; a rendőrség pedig e te­kintetben nem tehet semmit, legfel­jebb azt, hogy jobban őrzi a királyokat. Pedig ennek a társadalmi beteg­ségnek van orvossága, csakhogy ettől a liberalizmus jobban fél, mint magától a társadalmi erupciótól. Ez a hatásos orvosság pedig a keresztény elveknek visz­­szaállítása az állami és társadalmi rendbe, a tudo­mányba és a közszellembe. (ügy van­­ balfelől.) Majd csak akkor, ha dicsőség lesz a keresztény gondolkodás, ha azt a polgárt, aki vallását híven megvallja, jobban fogják becsülni, mint a hitetlen­séggel kétkedőket, ha az államok nem az egyházon akarnak diadalmaskodni, hanem az anarchia hydrá­­ján, csak akkor lehet remélni, hogy a forradalmi eszmét el lehet nyomni és ki lehet irtani. De a po­zitív kereszténységet vissza kell állítani a társada­lomban. Addig azonban, amíg a politikusok, a tudósok, a félművestek a vallást megvetik, ad­dig míg a keresztcsonkítást minden bűn nél­kül el lehet követni, addig, amíg a keresztcson­kitást még a parlamentben is csekélységnek nyilvánítják, addig, míg az iskolából a kereszte­ket eltávolítják; addig, amíg oly balga emberek ta­lálkoznak, akik a vallásos intézményeket veszélyes­nek tartják a tudományra és annak előrehaladására nézve, addig az anarchia kiirtásáról szó nem lehet. Mert az anarchia a liberalizmus szülötte, ezt kell tehát kiirtani, ezt a fát, amely ily veszedelmes gyü­mölcsöt terem, kell tövestül kiszakítani. Tévedés azt hinni, hogy a közművelődésre veszélyes volna, ha az emberiség az Istenhez visszatér. Hiszen az evan­gélium régen hirdette a szabadság, testvériség és egyenlőség elveit, előbb, mintsem a francia forrada­lom a harmadik rend előtt megnyitotta az alkotmány kapuit és megteremtette a negyedik rendet, amely rendből most az anarchia verbuválja híveit. Az Is­tenhez tehát vissza kell térni. Krisztus keresztény elveiből indulnak ki a népek minden utai, Krisztus felé irányul a népek sorsa, azért, hogyha látjuk a kirá­lyi vértől párolgó tőröket, vagy ha halljuk az uralko­dók élete ellen irányult lövéseknek dördüléseit, ez bor­zasztó bizonyítéka annak, hogy Krisztus nélkül nincsen állam és nincsen társadalom. Ha tehát boldogulni aka­runk, vissza kell térni Krisztushoz és annak útjain kell járni, nemcsak a privát életben, nemcsak a családi életben, nemcsak a templomban, hanem a közélet­ben, a parlamentben, a színházban, a kaszárnyák­ban és a törvényszéki körökben is. Krisztust kell vallani nemcsak szóval, de tettel is. A keresztény restauráción kell gondolkozni minden egyes ember­nek, akinek a szívén fekszik a nép jóléte, mert azt, hogy a félműveltség alá rejtőzött vallástalanság, azt, hogy a felekezetlen államokban az anarchia terjed, tagadni nem lehet. Ezen betegség ellen pedig a libe­rális patikában orvosság nincsen. Hiszen minden egyes embert nem lehet rendőri felügyelet alá he­lyezni. A szegénység pedig a vallástalansággal meg­adja az alapot minden rosszra. A keresztény ala­pot pedig vissza kell tehát állítani és ennek az első feltétele az, hogy az állam ne akarja az egyházat az ő jogaiban zavarni. Nem új jogokat akarunk mi, csak szabadságot, ahhoz pedig jussunk van, mert mi is polgárai vagyunk a házának, mi is fizet­jük a vér- és pénzadót. A büntetőkönyv sohasem fogja pótolni az evangéliumot. (Igaz ! ügy van­ a baloldalon.) Szabaddá kell tehát tenni az ige hirde­tését, vissza kell helyezni az iskolákba az eltávolí­tott kereszteket, vallásos alapra kell fektetni az egész vonalon az oktatást 82 elemi legalsóbb osztá­lyoktól kezdve egész az egyetem legfelsőbb osztá­lyáig ; nemcsak oktatni, de nevelni, vallásosan ne­velni kell a fiatalságot (Úgy van! balfelől.); nemcsak tudománynyal kell ellátni, hanem arra kell vezetni, hogy becsületes, lelkiismeretes, munkaszerető, hazá­ját szerető polgár legyen. (úgy van! ügy van! bál­iétól.) Csak így lehet reményleni és várni azt, hogy oly nemzedék fog utánnunk következni, amely­nek köréből ki fog veszni a vallás iránti gyűlölet. Két nagyhatalom van a világon: az állam és az egyház, amely egymástól egészen külön és független hatalom. Ez a két hatalom hasonló egy kéttornyú templomhoz, melynek egyik tornyán a kereszt, másik tornyán pedig a korona van. A katholika egyház minden államformával meg­ tud férni, hogy ha hivatásában nem gátolják. Ott van Amerika, reszpublika, ahol éppen azért szabad az egyház, virágzik, növekszik; ott, ahol ezelőtt 50 évvel két püspökség volt, jelenleg 50—60 vallásfelekezet van. Ott van pl. Angolország. Ott van Svájc, ott is amióta a katholika egyház szabadabban lélegzik, nagy meg­térések történtek. Amint mondtam, a katholika egy­ház minden államformával meg tud férni, ha akadá­lyokkal nem találkozik ; megfér az abszolutizmussal, az egyeduralommal, az alkotmányos formával, ha nem gátolják. Addig azonban, míg az abszolutizmus az államfőket pápákká akarja tenni; addig mig a a liberalizmus a falusi jegyzőket plébánosokká installálja ; addig, mig a liberalizmus a falusi jegy­zők tollrágó segédeit káplánokká avatja fel; addig az egyház és az állam közötti békéről szó Vörösmarty Mihály. Irta: Kiss Ernő dr. Nádasdy Mihály gróf nyéki pusztájának gazda­tiszti lakásában, — tehát egy egyszerű kis házban, mint legtöbb nagy költőnk, — született Vörös­marty Mihály az 1800. év december 1-én. A szülői ház boldog és vidám családi körében nőtt föl a gyermek. Apja, szintén Mihály, komoly gondolkozású, becsületes és értelmes uradalmi tiszt, anyja, Csáthy Anna, jámbor, kedves és végtelen jószivü asszony volt. Kilenc kis test­vére élénk zajjal töltötte be a házat, melyben egyébiránt a kis Miska volt sokszor a legkomo­lyabb, mint legidősebbhez illett is. Semmi föltűnő dolog, semmi kiválóbb tulaj­donság nem sejttette még ekkor, hogy ebből a házból és ebből a körből a kis­fiú egykor hazánk legnagyobb költői közé emelkedik. Vörösmarty csendben és szorgalmasan készült az­­ életre. Ügyvéd akart lenni. Pedig más hivatás várt reá. Egy homályos sejtelem talán már a gyermekben fölébredt ez iránt, mert már kis deák korában, a székesfejérvári cisztercita főgimnáziumban igen megkedvelte a római mértékű versek hangjait s a puszta hang után már akkor kezdett deák verseket írni. A gimnázium hatodik osztályára a pesti piarista­ gimnáziumba vitte atyja. Hanem a szorgal­mas tanulás vidám évei csakhamar szomorúra vál­tak és az alig 17 éves ifjú érezni kezdte az élet nehézségeit. Apja meghalt, anyja pedig nem értett a gazdálkodáshoz. Az ifjú arra kénysze­rül, hogy maga keresse kenyerét: tanítgatja osztálytársait, azután a Perczel-családhoz kerül nevelőnek. Uj világ tárul itt az ifjú elébe, alkal­mas arra, hogy finomabb szokásokban nevelőd­jön és szélesebb szellemi látókörre tegyen szert. Amazt az úri család körében sajátítja el, emen­nek megszerzésében három katholikus pap­barátja, kik önművelődését irányítják és gyámo­­lítják, tesznek legtöbbet. Ez években (1817— 1825) felfedezik költői tehetsége. Próbálkozásai mind sűrűbbekké lesznek. Nagy eszmék forrnak agyában, nagy tervek izgatják lelkét. De előbb át kellett szenvednie a szív tragédiá­ját, meg kellett tisztulnia a szenvedések tisztító tüzében, mielőtt egész nagyságában kibontakoz­hattak költői szárnyai. A szenvedésben volt része előbb is. Atyja halála és a nyomában jelentkező anyagi zavar megillették az ifjú szívét. Komor gondolatait azonban elűzte az új kör, melybe jutott. — De csakhamar épp ez lett uj szenve­dések forrásává reá nézve. Megkezdte járni a fájdalom iskoláját, hogy mint költő kerüljön ki belőle. Szenvedés­ét szive két legnemesebb ér­zése okozta: szere­te és hazaszeretete. A sze­gény, egyszerű nevelő szerelemre gyuladt az előkelő és büszke család bájos virága, Perczel Adél iránt. Nem puszta ifjúkori lángolás volt ez, hanem mély, igaz és reménytelen szerelem. Tör­ténete egy nemes szív vergődése, egy nemes akaraterő diadalma. Vörösmarty jól tudta, hogy e szerelemből neki csak a lemondás fájdalma jut osztályrészül. Elfogadta és nemesen viselte. A Perczel-család nem tudott, még csak alig is sejthetett valamit ez érzelemről. Vörösmarty soha sem nyilatkozott, legkevésbbé a szeretett leány előtt. Szenvedését maga viselte egészen, csak ifjúkori költeményeiben panaszolta el. Azután vége szakadt nevelősködésének, de nem szerelmének, szenvedésének. Érzi, hogy elvesztette boldogságát. Pedig boldog lehetett volna, de hajh, «mily véghetetlen nagy lépés van a lehetőstől az azzá léteiig». Felejteni ne­hezen tud, de lassanként beleszokik a jó kedvbe. Azt irja barátjának, Zádornak, hogy elfásul las­sanként. Nem ez történt meg. De ez a megható tragédia, melyet igy szive átélt, jótékonyan ha­tott költészetére. Perczel Adél képe volt a minta azokhoz a gyöngéd, finom és szűzies leányok­hoz, kiket eposzaiban megörökített. «Áldom őt, — irja egyik levelében, mert általa fejtett ki bennem minden érzemény.» Azon­ban sem az uj, pezsgő élet, mely Pes­ten várt reá, hol 1825-től kezdve állandóan lakott, sem részvevője a nemzeti nagy munká­ban, mely újjá szülte hazánkat, sem napról­­napra gyarapodó hite-neve, nem mosták ki szi­véből a lányka képét mind az ideig, míg a már-már élte delére jutó férfiúban egy újabb, komolyabb szerelem nem támadt, mely azután élete végéig boldogította. A másik tragédiának, melyet szenvedni Tol­nában kezdett, de sírba dőltéig szenvedett mind­végi­glen, a hazaszeretet volt forrása. Ez talán még mélyebben átjárta lelkét, mert bizonyos, hogy a hazafi fájdalma igazabban és állandób­ban egy költőnknél sem jutott oly magával ra­gadó, oly megrendítő erővel kifejezésre, mint Vörösmartynál. E fájdalom a tolnai alispán há­zában, hová 1822. novemberében került joggya­korlatra, vert gyökeret benne. Csehfalvay alis­pán háza gyűlő helye volt a hazafiaknak, kik a szomorú idők abszolutizmusának nyomását a legélénkebben visszatükröztették, nemcsak a mindennapi társalgásban, hanem a megyei zöld asztalnál is. A szomorú idők lidérc-nyomásként Szombat, 1900. december 1.

Next