Alkotmány, 1901. január (6. évfolyam, 1-27. szám)

1901-01-01 / 1. szám

VI. évfolyam. 1. szám. Kedd. Budapest, 1901. január L X . -----^____ SZERKESZTŐSÉG M 1 HI / ÉS LAPKIE TÓ-HIVATAL* fi®. H ff VUL, Szentt­rélyi-utca. 2Sat i Uk 1 HIRDETÉSEK felvétetoefc4 | H IMS kiadóhivatalban ez | ftJ m BÉCSBEN: Friedl Enberfener H Wg8 H VII., Síatzlcinsdorfcr-Stras;© 7. . TM Kézirattart nem adató vissafe­l­­ ...............——.............. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre .. ...... kor. 28.­Félévre.................. a 14.— negyedévre........ 2­7.— Egy hónapra .. . .. 2­2.40 Egyes szám 8 HU., vidéken 10 HU. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—68. Új év, új század. Budapest, december 31. Legyen áldás a földön, a népeknek békesség és az embereknek boldogság! Elmúlt egy esztendő és vele letűnt a század. A tudásnak és haladásnak nagy százada. A kutató emberi elme, a termé­szet törvényeit és titkait vizsgálva, fel­találta erőinek saját céljaira való felhasz­nálását. Szolgájává tette a gőzt, a villa­mosságot, a fényt Átfúrta a hegyeket és áthidalta a tengereket, hogy összekösse a világrészeket. Megtanította a gondolatot beszélni a messze távolságba s megkisér­­lette repülni a levegőben, mint a madár. Összehalmozta a bányák minden aranyát, ezüstjét és a föld minden kincsét össze­gyűjtő, hogy dúsgazdag legyen. Megválto­zott a földnek színe, a puszták termő kertekké lettek s óriási városok keletkez­tek, melyekben füstölgő kémények alatt végzik a gépek csodálatos mesterségeiket. Senki ezelőtt száz esztendővel meg nem álmodhatta azt a változást, melyen ke­resztül ment az emberiség. De az ember megáradt embernek. Minden tudása és igyekszete nem birt változtatni saját természetén. Megtörtént, amint meg vagyon írva, hogy: «semmi sincs elrejtve, mi föl ne fedeztessék, sem eltitkolva, mi meg ne tudassék», de min­den emberi tudás véges és «ki adhat gondjai által magasságához egy könyök­nyit?» És minden ész és minden tudo­mány, mit valaki iskolákban vagy könyv­tárakban szerzett, nem mentheti meg az embert a haláltól és sem aranyával, sem ezüstjével nem válthatja meg az ő életét és lelkét. Ezért a múlt századnak óriási vív­mányai, melyekkel az emberiség a párisi világkiállításon kérkedett, bármily becsesek legyenek, magát az embert nem tették jobbá, nagyobbá, boldogabbá, meg nem fejthették születésének rejtélyét, életé­nek célját, el nem háríthatták tőle halála tragédiáját, sem nem biztosították számra lelkének jövő életét. Hiába küz­döttek tehát elbizakodott tudósok és állam­férfiak a kereszténység ellen, mely min­den okosságuk és hatalmuk ellenében győztes maradt. Mert sem egyenként, sem összevéve, bár rendelkeztek légyen a lángész erejével, a haladás eszközeivel és az államok kényszerével, nem voltak képesek megadni az embereknek a meg­nyugvást, a lét kérdésére a feleletet, szabad akaratukhoz a lelkiismeret törvényét és a múlandóság sírjához az örök élet remény­ségét. Ezért diadalmaskodott a keresztény­ség minden ellensége fölött. Sokszor úgy tetszett, hogy a liberaliz­mus ostroma és a hitetlenség forradalma beveszi a keresztény vallás sáncait és le­rombolja a keresztény egyház erős várát. Többször el is űzték a pápát Rómából, el is vették tőle világi birodalmát; szerették volna eltörölni a pápaságot és a kat­holi­­cizmust, melyekről azt mondották, hogy túlélték magukat s a XIX. századba nem illenek többé. S ime a századnak vége elérkezett; a katholicizmus és a pápaság pedig az összes kereszténységnek föntar­­tója, a társadalomnak megmentője, a hu­manizmusnak védője, a civilizáció őre, az emberiségnek legnagyobb tekintélye, fő­bírája és refugiuma lett. Akik meghason­­lottak, akik üldöztetnek, oda menekülnek s a kereszt lábánál találnak vigasztalást. A modern élvezetekben nem, mert azok a lelket széttépik; a munka hajszájában sem, mely a testet megrontja; az állam-­­nál sem, mert az kegyetlen; a liberális, társadalomban sem, mert nem ismeri az­ embert felebarátjának és nem szereti. A liberalizmus százada, — melynek napja most leáldozott, miután megtette azt a kötelességét, melyet az emberiség történetét intéző Gondviselés számára ki­szabott — megoszolva, szegénységbe, szolgaságba hajtva, háborúkba, forradal­makba lökve, elégületlenül, boldogtalanul adja át a most élő nemzedéket az új századnak. Bármerre tekintsünk, Európá­ban vagy Amerikában, sehol sem váltotta be a szabadelvűség ígéreteit. Hol van a sza­badság? Ezer törvény, százezer rendelet hivatalnok seregei és katonák milliói kor­látozzák, fékezik, kormányozzák és nyom­ják el a szabadságot. Hol van az egyen­lőség? Kérdezzétek meg a gyárosokat és a munkásokat, a direktorokat és aláren­delteket, a minisztereket és alattvalókat. Van-e közöttük egyenlőség? elveszett még a jogban is, a plutokráciának adott ked­vezményekben és kiváltságokban. Hol van a testvériség? Szétszakították a családi köteléket s azok sem ismerik és segítik egymást, kik vérbeli rokonok. Nem vesz­nek tudomást egymás bajáról, kik egy fö­dél alatt laknak. A tőzsdéken és az üzle­tekben egymást kirabolják becsület nélkül. A liberalizmus osztályokba sorozta a né­pet és az osztályok egymást gyűlölik. A nemzeteket és kormányaikat a rablóhad­járatoktól csak a félelem tartja vissza s az államok között nincs egyéb összekötő kapcsolat, mint amelyet a kölcsönös fél­tékenység diplomáciája sző. S­a parla­ 1901. Az Alkotmány eredeti tárcája. Mikor az Isten feltűzte a napot az égre, lettél. És ha majd letörli az Isten a napot az égről, lesz, ami voltál. Voltál pedig és lesz — semmi. A neved: Idő. És most mi vagy te idő ? Fogalom-e, valóság-e ? Talán az előbbi. Mi emberek mégis föl­darabolunk, fölosztunk és mérecsgélünk téged. Mint a végposztóra mikor a méterfát ráteszszük az­tán mondjuk: egy, kettő... Te nyugvó óriás, te néma óriás! hogy engeded magadat mérni! Meg sem hunyorodol, mikor az egyik nemzedék kihal és a másik helyette folytatja: három, négy... Mi most éppenséggel mérés közben az 1901-nél tartunk. Mintha a méter­fát most emelnénk fel és nagyot sóhajtunk. No, eddig éppen 1900. Most jön a... Mi is jön ? Egy numerus. Egy 1-es, melyet az 1900-hoz kell ragasztanunk. Tehát csakugyan, ez az 1-es 1900 mellett egy numerus. Az életünk fonalán azonban egy lát­­tatlan csomó, amelyet föl kell bontanunk és a­­vönk előtt egy kérdőjel, amelyre majd félé­nk , ki sóhajtva, ki kacagva. Még poétikusa­­­n is mondhatnánk, hogy ez a numerus: alfa, örvény, melynek szélén a remény incsel­­dik. Ja, sok mindennek mondhatnánk téged, te is, mikor odaragasztunk az 1900-hoz és reá­­zünk a vén idő hátára! Elég az hozzá, hogy mikor ezt teszszük, el fog bennünket a megillető­dés, olyan ceremóniás hangulat. Szorongatjuk egy­más kezét, bele­nézünk egymás szemébe és a sze­münk, meg a kezünk, meg a szánk mondja ... mondja: boldog újévet!--------Mit is kívánunk? Hogy te van idő, te hozz nekünk boldogságot. Te nem is gorombáskodol velünk, hogy ily kö­vetelők vagyunk, de annyit mindenesetre mond­hatnál, hogy a boldogságunkat nem te adod, hanem mi magunk faragjuk. Ahogy sütjük, úgy esszük. Hanem te azért semmit sem szólsz. Vagy, ami voltál, néma tanúja mindeneknek.Csak mikor bön­­gészszük benned a tanúságokat akkor mondod ki az igazat. Van jogod hozzá, mértté mindeneknek tanúja vagy, amik történtek, te beszélő szünő vagy (nem is képtelenség!), mely nyitott szem­mel néz és előtte semmi sem új. Látod a rohamos eseményeket, mint forgó­szélben a repülő porszemeket a piszokkal, a szeméttel együtt. Táncolnak, kavarognak és egyik helyről a másikhoz csapódnak s mikor már mindenki elfeledte, kezdődik újra. Sokszor előbb is. Mindenütt ott van a mozgató erő: az ős­em­ber, vágyaival, szenvedélyeivel, test-lelki tulaj­donaival. Mostanság az az ember, úgy önmagában el­­kaparódva, ráfogja magamagára, hogy te benned, te vénséges idő! füröszti, tisztogatja szennye­seit, hányja-veti magáról kérgességét. Szóval, hogy — finomul, humánusul. Csak te tudod, hogy ez ámítás. És mondod: Magad erejével mindig a régi vagy, ember! Azt a kártyavárat, melyet építesz finom esz­közökkel, egy-két aranynyal úgy fejbe lehet dobni, hogy összedől. Szedjétek elő Rhamszes király múmiáját a londoni (vagy nem tudom miféle) múzeumból és állítsátok Dél-Afrikába vagy akár Kínába. Aztán bökjétek oldalba, hogy: Fölség! mit szólsz ehhez? Azt hiszem, semmit sem szól, nem éppenséggel azért, mert nem tud szólni, hanem azért, mert az ő idejéből való megszokott dol­got lát. Csak kiapadt szemgödreit csiklandozza, a villámfény egy kicsit és száraz füleit üti szo­katlanul a sürgöny, mely a telefon hangja. Az ágyuk morajára talán csak annyit mond, hogy: mi nem éltünk ilyen nagy zajjal, puffogással . . . Beszélj a szegény, kiapadt testű fölségnek a XIX-ik század humanizmusá­ról, finomságáról és műveltségéről! Alighanem így felel: «Bolond az úr, vagy néz engem annak . . . az igaz, hogy világítani szépen tudnak és hama­rább és többet tudnak ölni, mint mi. Ez is va­lami !» Csakugyan, csodálatosan csukjuk rá a reteszt a XIX-ik századra. Az ideges világunk (legfőképp ezzel a két nagy határozással) előbb összehány­­vet mindent, amelynek rendezgetésével annyit vesződött s tetejébe dobja a torkon fojtott világ­béke eszméjét csak úgy fejjel-farral. Egyet eset­ten a zár és azt mondja: jól van! jöhetsz a század. És abban az uj században majd a világ isme rakosgat egyet-mást. Keres szérumot, hogy­­ pusztuljon az ember, építi a boldogítás vár, keresi hozzár­ a­ kulcsot, törvényt szerez

Next