Alkotmány, 1901. január (6. évfolyam, 1-27. szám)
1901-01-01 / 1. szám
VI. évfolyam. 1. szám. Kedd. Budapest, 1901. január L X . -----^____ SZERKESZTŐSÉG M 1 HI / ÉS LAPKIE TÓ-HIVATAL* fi®. H ff VUL, Szenttrélyi-utca. 2Sat i Uk 1 HIRDETÉSEK felvétetoefc4 | H IMS kiadóhivatalban ez | ftJ m BÉCSBEN: Friedl Enberfener H Wg8 H VII., Síatzlcinsdorfcr-Stras;© 7. . TM Kézirattart nem adató vissafel ...............——.............. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre .. ...... kor. 28.Félévre.................. a 14.— negyedévre........ 27.— Egy hónapra .. . .. 22.40 Egyes szám 8 HU., vidéken 10 HU. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—68. Új év, új század. Budapest, december 31. Legyen áldás a földön, a népeknek békesség és az embereknek boldogság! Elmúlt egy esztendő és vele letűnt a század. A tudásnak és haladásnak nagy százada. A kutató emberi elme, a természet törvényeit és titkait vizsgálva, feltalálta erőinek saját céljaira való felhasználását. Szolgájává tette a gőzt, a villamosságot, a fényt Átfúrta a hegyeket és áthidalta a tengereket, hogy összekösse a világrészeket. Megtanította a gondolatot beszélni a messze távolságba s megkisérlette repülni a levegőben, mint a madár. Összehalmozta a bányák minden aranyát, ezüstjét és a föld minden kincsét összegyűjtő, hogy dúsgazdag legyen. Megváltozott a földnek színe, a puszták termő kertekké lettek s óriási városok keletkeztek, melyekben füstölgő kémények alatt végzik a gépek csodálatos mesterségeiket. Senki ezelőtt száz esztendővel meg nem álmodhatta azt a változást, melyen keresztül ment az emberiség. De az ember megáradt embernek. Minden tudása és igyekszete nem birt változtatni saját természetén. Megtörtént, amint meg vagyon írva, hogy: «semmi sincs elrejtve, mi föl ne fedeztessék, sem eltitkolva, mi meg ne tudassék», de minden emberi tudás véges és «ki adhat gondjai által magasságához egy könyöknyit?» És minden ész és minden tudomány, mit valaki iskolákban vagy könyvtárakban szerzett, nem mentheti meg az embert a haláltól és sem aranyával, sem ezüstjével nem válthatja meg az ő életét és lelkét. Ezért a múlt századnak óriási vívmányai, melyekkel az emberiség a párisi világkiállításon kérkedett, bármily becsesek legyenek, magát az embert nem tették jobbá, nagyobbá, boldogabbá, meg nem fejthették születésének rejtélyét, életének célját, el nem háríthatták tőle halála tragédiáját, sem nem biztosították számra lelkének jövő életét. Hiába küzdöttek tehát elbizakodott tudósok és államférfiak a kereszténység ellen, mely minden okosságuk és hatalmuk ellenében győztes maradt. Mert sem egyenként, sem összevéve, bár rendelkeztek légyen a lángész erejével, a haladás eszközeivel és az államok kényszerével, nem voltak képesek megadni az embereknek a megnyugvást, a lét kérdésére a feleletet, szabad akaratukhoz a lelkiismeret törvényét és a múlandóság sírjához az örök élet reménységét. Ezért diadalmaskodott a kereszténység minden ellensége fölött. Sokszor úgy tetszett, hogy a liberalizmus ostroma és a hitetlenség forradalma beveszi a keresztény vallás sáncait és lerombolja a keresztény egyház erős várát. Többször el is űzték a pápát Rómából, el is vették tőle világi birodalmát; szerették volna eltörölni a pápaságot és a katholicizmust, melyekről azt mondották, hogy túlélték magukat s a XIX. századba nem illenek többé. S ime a századnak vége elérkezett; a katholicizmus és a pápaság pedig az összes kereszténységnek föntartója, a társadalomnak megmentője, a humanizmusnak védője, a civilizáció őre, az emberiségnek legnagyobb tekintélye, főbírája és refugiuma lett. Akik meghasonlottak, akik üldöztetnek, oda menekülnek s a kereszt lábánál találnak vigasztalást. A modern élvezetekben nem, mert azok a lelket széttépik; a munka hajszájában sem, mely a testet megrontja; az állam-nál sem, mert az kegyetlen; a liberális, társadalomban sem, mert nem ismeri az embert felebarátjának és nem szereti. A liberalizmus százada, — melynek napja most leáldozott, miután megtette azt a kötelességét, melyet az emberiség történetét intéző Gondviselés számára kiszabott — megoszolva, szegénységbe, szolgaságba hajtva, háborúkba, forradalmakba lökve, elégületlenül, boldogtalanul adja át a most élő nemzedéket az új századnak. Bármerre tekintsünk, Európában vagy Amerikában, sehol sem váltotta be a szabadelvűség ígéreteit. Hol van a szabadság? Ezer törvény, százezer rendelet hivatalnok seregei és katonák milliói korlátozzák, fékezik, kormányozzák és nyomják el a szabadságot. Hol van az egyenlőség? Kérdezzétek meg a gyárosokat és a munkásokat, a direktorokat és alárendelteket, a minisztereket és alattvalókat. Van-e közöttük egyenlőség? elveszett még a jogban is, a plutokráciának adott kedvezményekben és kiváltságokban. Hol van a testvériség? Szétszakították a családi köteléket s azok sem ismerik és segítik egymást, kik vérbeli rokonok. Nem vesznek tudomást egymás bajáról, kik egy födél alatt laknak. A tőzsdéken és az üzletekben egymást kirabolják becsület nélkül. A liberalizmus osztályokba sorozta a népet és az osztályok egymást gyűlölik. A nemzeteket és kormányaikat a rablóhadjáratoktól csak a félelem tartja vissza s az államok között nincs egyéb összekötő kapcsolat, mint amelyet a kölcsönös féltékenység diplomáciája sző. Sa parla 1901. Az Alkotmány eredeti tárcája. Mikor az Isten feltűzte a napot az égre, lettél. És ha majd letörli az Isten a napot az égről, lesz, ami voltál. Voltál pedig és lesz — semmi. A neved: Idő. És most mi vagy te idő ? Fogalom-e, valóság-e ? Talán az előbbi. Mi emberek mégis földarabolunk, fölosztunk és mérecsgélünk téged. Mint a végposztóra mikor a méterfát ráteszszük aztán mondjuk: egy, kettő... Te nyugvó óriás, te néma óriás! hogy engeded magadat mérni! Meg sem hunyorodol, mikor az egyik nemzedék kihal és a másik helyette folytatja: három, négy... Mi most éppenséggel mérés közben az 1901-nél tartunk. Mintha a méterfát most emelnénk fel és nagyot sóhajtunk. No, eddig éppen 1900. Most jön a... Mi is jön ? Egy numerus. Egy 1-es, melyet az 1900-hoz kell ragasztanunk. Tehát csakugyan, ez az 1-es 1900 mellett egy numerus. Az életünk fonalán azonban egy láttatlan csomó, amelyet föl kell bontanunk és avönk előtt egy kérdőjel, amelyre majd félénk , ki sóhajtva, ki kacagva. Még poétikusan is mondhatnánk, hogy ez a numerus: alfa, örvény, melynek szélén a remény incseldik. Ja, sok mindennek mondhatnánk téged, te is, mikor odaragasztunk az 1900-hoz és reázünk a vén idő hátára! Elég az hozzá, hogy mikor ezt teszszük, el fog bennünket a megilletődés, olyan ceremóniás hangulat. Szorongatjuk egymás kezét, belenézünk egymás szemébe és a szemünk, meg a kezünk, meg a szánk mondja ... mondja: boldog újévet!--------Mit is kívánunk? Hogy te van idő, te hozz nekünk boldogságot. Te nem is gorombáskodol velünk, hogy ily követelők vagyunk, de annyit mindenesetre mondhatnál, hogy a boldogságunkat nem te adod, hanem mi magunk faragjuk. Ahogy sütjük, úgy esszük. Hanem te azért semmit sem szólsz. Vagy, ami voltál, néma tanúja mindeneknek.Csak mikor böngészszük benned a tanúságokat akkor mondod ki az igazat. Van jogod hozzá, mértté mindeneknek tanúja vagy, amik történtek, te beszélő szünő vagy (nem is képtelenség!), mely nyitott szemmel néz és előtte semmi sem új. Látod a rohamos eseményeket, mint forgószélben a repülő porszemeket a piszokkal, a szeméttel együtt. Táncolnak, kavarognak és egyik helyről a másikhoz csapódnak s mikor már mindenki elfeledte, kezdődik újra. Sokszor előbb is. Mindenütt ott van a mozgató erő: az ősember, vágyaival, szenvedélyeivel, test-lelki tulajdonaival. Mostanság az az ember, úgy önmagában elkaparódva, ráfogja magamagára, hogy te benned, te vénséges idő! füröszti, tisztogatja szennyeseit, hányja-veti magáról kérgességét. Szóval, hogy — finomul, humánusul. Csak te tudod, hogy ez ámítás. És mondod: Magad erejével mindig a régi vagy, ember! Azt a kártyavárat, melyet építesz finom eszközökkel, egy-két aranynyal úgy fejbe lehet dobni, hogy összedől. Szedjétek elő Rhamszes király múmiáját a londoni (vagy nem tudom miféle) múzeumból és állítsátok Dél-Afrikába vagy akár Kínába. Aztán bökjétek oldalba, hogy: Fölség! mit szólsz ehhez? Azt hiszem, semmit sem szól, nem éppenséggel azért, mert nem tud szólni, hanem azért, mert az ő idejéből való megszokott dolgot lát. Csak kiapadt szemgödreit csiklandozza, a villámfény egy kicsit és száraz füleit üti szokatlanul a sürgöny, mely a telefon hangja. Az ágyuk morajára talán csak annyit mond, hogy: mi nem éltünk ilyen nagy zajjal, puffogással . . . Beszélj a szegény, kiapadt testű fölségnek a XIX-ik század humanizmusáról, finomságáról és műveltségéről! Alighanem így felel: «Bolond az úr, vagy néz engem annak . . . az igaz, hogy világítani szépen tudnak és hamarább és többet tudnak ölni, mint mi. Ez is valami !» Csakugyan, csodálatosan csukjuk rá a reteszt a XIX-ik századra. Az ideges világunk (legfőképp ezzel a két nagy határozással) előbb összehányvet mindent, amelynek rendezgetésével annyit vesződött s tetejébe dobja a torkon fojtott világbéke eszméjét csak úgy fejjel-farral. Egyet esetten a zár és azt mondja: jól van! jöhetsz a század. És abban az uj században majd a világ isme rakosgat egyet-mást. Keres szérumot, hogy pusztuljon az ember, építi a boldogítás vár, keresi hozzár a kulcsot, törvényt szerez