Alkotmány, 1901. március (6. évfolyam, 52-78. szám)
1901-03-01 / 52. szám
VI. évfolyam. 52. szint .9 ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre........... kor. 28 Félévre ____ « ]d.— .Negyedévre........ « 7.— Egy hónapra ...... « 2.40 Egyes szám 8 ML, vidéken 10 fil. Megjelenik naponként reggel, kivéve tétién. Távbeszélő száma: 58—63. Budapest, 1901. március 1. M'nwmm SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ HIVATAL* VUL, Szentkirályi-utca 2Sa. HIRDETÉSEK felvételnél: a kiadóhivatalban és BÉCSBEN, Friedl Hubertnél VUL, Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissiUL Hic Rhodus, hic salta. _ Irta: Páder Rezső, országgyűlési képviselő. — Budapest, február 28. Az autonómiára vonatkozó képviselőházi vita, illetve nyilatkozatok után most már meglehetősen világos a helyzet mindazon részletekre nézve, melyek körül a katholikusok érdeklődéssel és törekvéssel csoportosultak. A kultuszminiszter kijelentette, hogy azok, akik olyan autonómiát kívánnak, mely miatt fennálló törvényes intézkedéseket kellene esetleg megváltoztatni, nem akarják komolyan az autonómiát. Eszerint tehát, akik követelik, hogy a főpapi kinevezéseknél a kezdeményes, illetőleg proponálás az autonómia, avagy valamely katholikus fórum joga legyen; hogy a katholikus alapok kiadassanak a katholikusok kezébe; hogy a katholikus középiskolák felett való rendelkezés és vezetés az autonómiáé legyen, azok akadályozzák az autonómia létrejöttét s nem létrejövését pártpolitikai célokra szándékoznak felhasználni. Ez a miniszteri válasznak lényegben értelme. Ezt a választ kapja az autonómiai kongresszus is. Vajjon mit fognak tenni a kongresszus tagjai? El fogják-e ismerni azt, hogy a fent érintett részletek a legfelsőbb kegyúri jogba és az egyház hierarchikus szervezetébe ütközik? Mert az bizonyos, hogy az autonómiai kongresszusnak nincs más feladata, mint az 1870-iki elaborátumon azon változtatásokat eszközöli, melyeket a legfelsőbb királyi kegyúri jog és egyház hierarchiai szervezete szükségessé tesz. Mivel pedig az 1870-diki munkálat a fent említett részleteket, mint lényeges posztulátumokat magában foglalja, kérdés, vájjon ezeket el kell-e ejteni azon okból, mivel a király kegyúri jogával és az egyház szervezetével ellenkeznének? Minden kíváncsiságunk ezen momentumra összpontosul. Nézetem szerint azon részletek az 1870-iki munkálatba egyáltalán fel nem vétettek volna, ha a királyi kegyuraságal és az egyházi szervezettel ellenkeznének. És nem is ellenkeznek. A király az ő kinevezési jogát függetlenül gyakorolhatja s nem köteles senkinek ajánlását vagy jelölését elfogadni, hanem proprio motu is intézkedhetik. De rendesen nem teszi, nem teheti. Mert nem ismeri az összes egyéneket, az összes viszonyokat, tehát másoknak információira van utalva. Így van ez a magán kegyuraknál is, kik a bemutatási jog gyakorlásánál szintén kérdezősködnek, kutatnak, esetleg pedig egyes tantesteteket, uradalmi tisztjeiket a felvilágosítások megadására felhívják. A főpapi kinevezéseknél eddig a királynak a kultuszminiszterek jártak így a kezére. A dokkokat előkészítették, az illetékes fórumokkal érintkeztek, jelölteket szólilgattak s velők alkudoztak s mikor minden készen volt, akkor (páne minisztertanácsi megállapodás után) a királynak előterjesztést tettek. Minthogy pedig ez az állapot és gyakorlat csakis azáltal jött létre, mert a katholikusoknak nem volt saját közegük , minthogy a kormány a saját elismerése szerint felekezetien, így tehát hivatva nem lehet a katholikus ügyekbe intézőleg befolyást gyakorolni, azért is természetesnek látszik, hogyha már önálló szervezetről gondoskodunk, akkor a főpapi kinevezésekhez való előkészítési, alkudozási és előterjesztési ügyek körébe tartozzanak. És ha valaki itt azt a kifogást teszi, hogy a kormányt mellőzni nem lehet, mert sok ok van arra, hogy a kormány a főpapi kinevezések iránt érdeklődjék, akkor azt felelem, hogy hiszen a kezdeményezési jog mellett a kormány óhajtásai szintén igen szépen tekintetbe jöhetnek. A főpapi kinevezésekhez való előkészítés eo ipso magában fodalja a körültekintést, a viszonyok gondos mérlegelését Érintkezni kell a római szentszékkel, a nunciussal, a prímással, tehát érintkezni lehet a kultuszminiszterrel is. Vagy ha ez nem tetszenék, lehetne az eljárást úgy megállapítani, hogy az autonómiai közeg előterjesztése a minisztérium útján menjen a Felség elé. A minisztérium, mint alkotmányos közvetítő mindig megteheti a Felség előtt az ő megjegyzéseit, előadhatja óhajait, kifogásait. Hiszen ezt lehet, szabad, mert ő Felsége tanácsot kérhet, felvilágosítást kérhet bárkitől, tehát a minisztertől is. Ha a kormány óhajtása olyan lenne, melyet ő Felsége tekintetbe akarna venni s ha ez a kormányi óhajtás vagy kifogás az autonómia által előterjesztett (3 — 5) egyének ellen irányulna, akkor ő Felségének mindig módjában áll az ő elhatározásáról az autonómiát értesíteni s újabb jelöléseket kívánni. Ez a módozat Az asszyrológia titkaiból. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — London, február 24. Az anglománia veszélyes, egyszerűen azért, mert mánia. De hogy az angol nemzet az összeségében, kiváló tulajdonaival minden más népet felülmúl, az tagadhatatlan. Itt ezen a ködös szigeten szabadul fel először az égvén. Itt lesz először jogforrás a néplenség s itt hoz először törvényt a parlament. Szabadságszeretete és tudományszomja páratlan. Ismertem egy angolt s láttam rettenetes dühét, mikor egy csendőrőrjárat egy kegyetlenül megkötözött munkást hajtott el mellette. Revolvert rántott s bizonyosan a csendőrökre lő, ha meg nem akadályozzuk ... Ami pedig a tudományszomjat illeti, bizonyára csak kevesen tudják, hogy nem csupán a reáltudományok körébe vágó, hanem a legszubtilisebb theologiai kérdések is angol földön lesznek legelőbb megvitatva s azután — a franciák véleménynyilvánítása után — jutnak csak az appennini félszigetre. Az Immaculata Conceptio «ma még» aligha dogma, ha nem születik a világ egyik legnagyobb thelogikus lángelméje: Duns Scot. Gyönyörű szillogizmusa: «Poluit, decuit, ergo fecit» — képezte hajnalát a világ egyik legörömteljesebb napjának, 1854. december 8 ának. Ha a dráma a legkitűnőbb költői műfaj, akkor az angol nemzet a világ első költőjét adta Shakespeare-jében, Milton az eposban, Byron lord a lorában remekelt. A történetíró Macaulayt senki sem múlta felül. Az angol — dacára természetes ridegségének — igen könyörületes szivü, s nincs nemzet a világon, mely őt a jótékonyságban felülmúlná. E körülménynek azonban van még más, dicséretes oka is, amit tán először kellett volna mondanom. A britt szigeten olvassák leginkább a szentírást. Az angol Rich, ki a 30-as években Bagdadban ügyvivő volt, fordította figyelmét először az említett város körüli romokra. Néhány írásos téglából és rajzokból álló gyűjteményét a british-múzeumba küldi. A kicsi kezdet több év múlva nagyarányú ásatásokat eredményezett, melyet kevés kivétellel angolok vezettek. Az angol bibliatársaság ugyanis, nemkülönben a közönség azon alapos reményt táplálta, hogy az asszír-babyloni ékrásos romok között bizonyosan lesznek olyanok is, melyek az ószövetségi szentírás egyes helyeit megvilágosítják, s pénzzel látták el a kutatókat. Nem csalódtak. A négy ú. n. nagyobb próféta iratai, Nahum jövendölései, általán azon perikopák, melyek a királyok könyveiben is az asszur-bangloni népre és királyokra vonatkoznak, megbecsültellen igazolást, sőt megvilágosítást nyertek azon agyagtiblák és hengerek révén, melyeken ama népek királyai tetteiket megörökítették. A hírneves Botta, német és Place francia tudósokon kívül Rawanson ezredes, Loftus, Smith, Taylor angol tudósoké az érdem, hogy amaz okiratok érzete ma már nyilvános. De tán valamennyit felülmúlta lelkesedésével, tudományával és szerencséjével is: Saidrd Austen Henrik, ugyancsak angol tudós, ki 1848-tól 1852-ig terjedő kutatásai közben Asszurbanipál könyvtárát is feltalálta. Ezek után rátérhetek tárgyamra. Egy kis képet szándékozom csupán — az említett ékratok nyomán — bemutatni, annak illusztrálására, hogy milyen volt a régi, őskor legműveltebb népe az igaz Isten ismerete nélkül ; továbbá, hogy a krisztusi eszme és világnézet, mily borzadalmas légkörből ragadta ki az embert! Teljesen igaza van az elkezei Nahumnak, midőn (3. 1.) azt állítja, hogy az asszyrok csalárdok és erőszakosak. Mióta a virág áll, soha még a vad mongol hordák sem éltek vissza annyira a győzelem előnyeivel, mint a műveit, de kiváltképpen bálványimádó asszírok és hardok. Minden háború a legyőzött fél országának teljes elpusztítását s a kézrekerült nép és harcosok kínok közötti leölését jelentette. Az úgynevezett Taylor-hengeren igy szól Szennaderib, Asszur királya, ki 705-től 681-ig Kr. e. uralkodott : «. . . ezeket (t. i. száz és száz várost) elfoglaltam . . . hamurakássá tettem, pusztát s romot csináltam belőlük ... az ellenséges országot mintegy seprővel tüntettem el.. * Kaldea