Alkotmány, 1901. március (6. évfolyam, 52-78. szám)

1901-03-01 / 52. szám

VI. évfolyam. 52. szint .9 ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre........... kor. 28 Félévre ____ « ]d.— .Negyedévre........ « 7.— Egy hónapra ...... « 2.40 Egyes szám 8 ML, vidéken 10 fil. Megjelenik naponként reggel, kivéve tétién. Távbeszélő száma: 58—63. Budapest, 1901. március 1. M'nwmm SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ­ HIVATAL* VUL, Szentkirályi-utca 2Sa. HIRDETÉSEK felvételnél: a kiadóhivatalban és BÉCSBEN, Friedl Hubertnél VUL, Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissiUL Hic Rhodus, hic salta. _ Irta: Páder Rezső, országgyűlési képviselő. — Budapest, február 28. Az autonómiára vonatkozó képviselő­­házi vita, illetve nyilatkozatok után most már meglehetősen világos a helyzet mind­azon részletekre nézve, melyek körül a katholikusok érdeklődéssel és törekvéssel csoportosultak. A kultuszminiszter kijelentette, hogy azok, akik olyan autonómiát kívánnak, mely miatt fennálló törvényes intézkedé­seket kellene esetleg megváltoztatni, nem akarják komolyan az autonómiát. Eszerint tehát, akik követelik, hogy a főpapi ki­nevezéseknél a kezdeményes, illetőleg proponálás az autonómia, avagy vala­mely katholikus fórum joga legyen; hogy a katholikus alapok kiadassanak a katho­likusok kezébe; hogy a katholikus közép­iskolák felett való rendelkezés és veze­tés az autonómiáé legyen, azok aka­dályozzák az autonómia létrejöttét s nem létrejövését pártpolitikai célokra szán­dékoznak felhasználni. Ez a miniszteri válasznak lényegben értelme. Ezt a választ kapja az autonó­miai kongresszus is. Vajjon mit fognak tenni a kongresszus tagjai? El fogják-e ismerni azt, hogy a fent érintett részletek a legfelsőbb kegyúri jogba és az egyház hierarchikus szerve­zetébe ütközik? Mert az bizonyos, hogy az autonómiai kongresszusnak nincs más feladata, mint az 1870-iki elaborátumon azon változta­tásokat eszközöl­i, melyeket a legfelsőbb királyi kegyúri jog és egyház hierarchiai­­ szervezete szükségessé tesz. Mivel pedig az 1870-diki munkálat a fent említett rész­leteket, mint lényeges posztulátumokat magában foglalja, kérdés, vájjon ezeket el kell-e ejteni azon okból, mivel a király kegyúri jogával és az egyház szervezetével ellenkeznének­? Minden kíváncsiságunk ezen momen­tumra összpontosul. Nézetem szerint azon részletek az 1870-iki munkálatba egyáltalán fel nem vétettek volna, ha a királyi kegyurasá­gal és az egyházi szervezettel ellenkeznének. És nem is ellenkeznek. A király az ő kinevezési jogát függetle­nül gyakorolhatja s nem köteles senkinek ajánlását vagy jelölését elfogadni, hanem proprio motu is intézkedhetik. De rende­sen nem teszi, nem teheti. Mert nem is­meri az összes egyéneket, az összes vi­szonyokat, tehát másoknak információira van utalva. Így van ez a magán kegy­uraknál is, kik a bemutatási jog gyakor­lásánál szintén kérdezősködnek, kutatnak, esetleg pedig egyes tantesteteket, ura­dalmi tisztjeiket a felvilágosítások meg­adására felhívják. A főpapi kinevezéseknél eddig a király­nak a kultuszminiszterek jártak így a ke­zére. A dokkokat előkészítették, az illeté­kes fórumokkal érintkeztek, jelölteket szó­­lilgattak s velők alkudoztak s mikor min­den készen volt, akkor (páne miniszter­­tanácsi megállapodás után) a királynak előterjesztést tettek. Minthogy pedig ez az állapot és gya­korlat csakis azáltal jött létre, mert a ka­­tholikusoknak nem volt saját közegük , minthogy a kormány a saját elismerése szerint felekezetien, így tehát hivatva nem lehet a katholikus ügyekbe intézőleg be­folyást gyakorolni, azért is természetes­nek látszik, hogyha már önálló szerve­­­­zetről gondoskodunk, akkor a főpapi ki­nevezésekhez való előkészítési, alkudo­zási és előterjesztési ügyek körébe tar­tozzanak. És ha valaki itt azt a kifogást teszi, hogy a kormányt mellőzni nem lehet, mert sok ok van arra, hogy a kormány a főpapi kinevezések iránt érdeklődjék,­­ akkor azt felelem, hogy hiszen a kezde­ményezési jog mellett a kormány óhajtá­sai szintén igen szépen tekintetbe jö­hetnek. A főpapi kinevezésekhez való előkészí­tés eo ipso magában fodalja a körülte­kintést, a viszonyok gondos mérlegelését Érintkezni kell a római szentszékkel, a nunciussal, a prímással, tehát érintkezni lehet a kultuszminiszterrel is. Vagy ha ez nem tetszenék, lehetne az eljárást úgy megállapítani, hogy az autonómiai közeg előterjesztése a minisztérium útján men­jen a Felség elé. A minisztérium, mint alkotmányos közvetítő mindig megteheti a Felség előtt az ő megjegyzéseit, előad­hatja óhajait, kifogásait. Hiszen ezt lehet, szabad, mert ő Felsége tanácsot kérhet, felvilágosítást kérhet bárkitől, tehát a mi­nisztertől is. Ha a kormány óhajtása olyan lenne, melyet ő Felsége tekintetbe akarna venni s ha ez a kormányi óhajtás vagy kifogás az autonómia által előterjesz­tett (3 — 5) egyének ellen irányulna, akkor ő Felségének mindig módjában áll az ő elhatározásáról az autonómiát értesíteni s újabb jelöléseket kívánni. Ez a módozat Az asszyrológia titkaiból. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — London, február 24. Az anglománia veszélyes, egyszerűen azért, mert mánia. De hogy az angol nemzet az ö­­sszeségében, kiváló tulajdonaival minden más népet felül­múl, az tagadhatatlan. Itt ezen a ködös szigeten szabadul fel először az égvén. Itt lesz először jogforrás a néplenség s itt hoz először törvényt a parlament. Szabad­­ságszeretete és tudományszomja páratlan. Ismertem egy angolt s láttam rettenetes dü­hét, mikor egy csendőrőrjárat egy kegyetlenül megkötözött munkást hajtott el mellette. Revolvert rántott s bizonyosan a csendőrökre lő, ha meg nem akadályozzuk ... Ami pedig a tudományszomjat illeti, bizo­nyára csak kevesen tudják, hogy nem csupán a reáltudományok körébe vágó, hanem a legszub­­tilisebb theologiai kérdések is angol földön lesz­nek legelőbb megvitatva s azután — a franciák véleménynyilvánítása után — jutnak csak az appennini félszigetre. Az Immaculata Conceptio «ma még» aligha dogma, ha nem születik a világ egyik legna­gyobb thelogikus lángelméje: Duns Scot. Gyö­­nyörű szillogizmusa: «Poluit, decuit, ergo fecit» — képezte hajnalát a világ egyik legörömtelje­­sebb napjának, 1854. december 8 ának. Ha a dráma a legkitűnőbb költői műfaj, ak­kor az angol nemzet a világ első költőjét adta­­ Shakespeare-jében, Milton az eposban, Byron lord a lorában remekelt. A történetíró Macaulayt senki sem múlta felül. Az angol — dacára természetes ridegségének — igen könyörületes szivü, s nincs nemzet a világon, mely őt a jótékonyságban felülmúlná. E körülménynek azonban van még más, di­cséretes oka is, amit tán először kellett volna mondanom. A britt szigeten olvassák leginkább a szent­­írást. Az angol Rich, ki a 30-as években Bagdad­ban ügyvivő volt, fordította figyelmét először az említett város körüli romokra. Néhány írásos téglából és rajzokból álló gyűjteményét a bri­­tish-m­úzeumba kü­ld­i. A kicsi kezdet több év múlva nagyarányú ásatásokat eredményezett, melyet kevés kivétel­lel angolok vezettek. Az angol biblia­társaság ugyanis, nemkülön­ben a közönség azon alapos reményt táplálta, hogy az asszír-babyloni ék­rásos romok között bizonyosan lesznek olyanok is, melyek az ó­szövetségi szentírás egyes helyeit megvilágo­­sítják, s pénzzel látták el a kutatókat. Nem csalódtak. A négy ú. n. nagyobb próféta iratai, Nahum jövendölései, általán azon perikopák, melyek a királyok könyveiben is az asszur-bangloni népre és királyokra vonatkoznak, megbecsü­ltel­len igazolást, sőt megvilágosítást nyertek azon agyagtiblák és hengerek révén, melyeken ama népek királyai tetteiket megörökítették. A hírneves Botta, német és Place francia tu­dósokon kívül Rawanson ezredes, Loftus, Smith, Taylor angol tudósoké az érdem, hogy amaz okiratok érzete ma már nyilvános. De tán vala­mennyit felülmúlta lelkesedésével, tudományá­val és szerencséjével is: Sai­d­rd Austen Henrik, ugyancsak angol tudós, ki 1848-tól 1852-ig ter­jedő kutatásai közben Asszurbanipál könyvtárát is feltalálta. Ezek után rátérhetek tárgyamra. Egy kis képet szándékozom csupán — az em­lített ék­ratok nyomán — bemutatni, annak illusztrálására, hogy milyen volt a régi, őskor legműveltebb népe az igaz Isten ismerete nél­kül ; továbbá, hogy a krisztusi eszme és világ­nézet, mily borzadalmas légkörből ragadta ki az embert! Teljesen igaza van az elkezei Nahumnak, mi­dőn (3. 1.) azt állítja, hogy az asszyrok csalár­dok és erőszakosak. Mióta a vir­ág áll, soha még a vad mongol hordák sem éltek vissza annyira a győzelem elő­nyeivel, mint a műveit, de kiváltképpen bálvány­imádó asszírok és h­ardok. Minden háború a legyőzött fél országának tel­jes elpusztítását s a kézrekerült nép és harco­sok kínok közötti leölését jelentette. Az úgyne­vezett Taylor-hengeren igy szól Szennad­erib, Asszur királya, ki 705-től 681-ig Kr. e. ural­kodott : «. . . ezeket (t. i. száz és száz várost) el­foglaltam . . . hamurakássá tettem, pusztát s romot csináltam belőlük ... az ellenséges or­szágot mintegy seprővel tüntettem el.. * Kaldea

Next