Alkotmány, 1901. április (6. évfolyam, 79-103. szám)

1901-04-02 / 79. szám

Medd. VI. évfolyam. 79. szám. Budapest, 1901. április 2. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre ........ kor. 28.­Félévre..................... « 34.— Negyedévre........ « 7.— Egy hónapra ...... « 2.40 Egyes szám 8 MII., vidéken 10 till. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—88. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ­ HIVATALI VAL, Szentkirályi­ utca 28­. HIRDETÉSEK felvételnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél VH., Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adnak vissza. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy lapunk vasárnapi 72. számához mellékelt postautalványok felhasználásával az elő­fizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szen­vedjen. Az elintézetlen ügy. Budapest, április 1. (b.) Igenis, az ügy elintézetlen. Besse­­nyey, Hegedűs és Széll nem deklarálhat­ják elintézettnek. Ehhez nincs joguk. Ál­dozatul kiszemelni egy rettegett ellenzéki embert; valóságos hajtóvadászatot indí­tani ellene; megszólaltatni ellene valakit az «úri» dolgokról, akinek édes-kevés kompetenciája van az effélékhez; felmar­­síroztatni ellene a szélsőbaloldal egy-két «gavallérját», akiket tekintve Rakovszkyt, pártgyűlölet és tekintve az első jelentke­zőt, családi okok indítanak az emberva­dászatban való részvételre; szó nélkül napirendre térni Weisz Bertholdnak Hegedűst támadó szavai fölött; nyilat­kozattételre kényszeríteni akarni Ra­kovszkyt, még mielőtt Hegedűs Sándor megmondaná, ki rágalmazta ő előtte Ra­kovszkyt, aztán «őszinte fájdalommal» bocsánatot kérni a Lloydklubban a «t.» -minisztertől és a «t.» párttól; aztán a mi­niszter részéről ismételni a­lapverő Olay Lajos «jó katholikus» vejére, alkalmazott visszaszivást és végezetül a miniszterel­nöki kathedráról kijelenteni, hogy az ügy «végleg» el van intézve és tisztázva: ez lehet a Lloydklub saját külön «uri» fel­fogása, de nem lehet tisztességes magyar, tisztességes parlamenti felfogás. Mennyire remegett két napon át a «1.» szabadelvű párt attól a «másik»-tól! És mek­kora vidámság váltotta fel a rettegést, mikor Bessenyey Ferenc jelentkezett, hogy ő az a «másik.» Ah, hiszen csak tréfa az egész, mert hiszen Bessenyey országos hím az ő «mókáiról», ő a Lloydklub, a t. Ház udvari bohóca! Ki venné őt komolyan ? Ez a felfogás vérig sérthetné ugyan a t. Ház akárhány tagját, de Bessenyey Ferkó, úgy látszik, nem vette magára saját elvtár­sainak azt a nézetét, hogy őt senki ko­molyan nem veszi. Ő tegnap könnyel­műnek, meggondolatlannak, abszurdnak jelentette ki saját «élcét» és «őszinte fáj­dalommal» bocsánatot kért a «t.» sza­badelvű párttól és Hegedűstől. És Hege­dűs «rehabilitálta» Bessenyeyt, megkö­vette a «t.» szabadelvű pártot, «lélek­tani» okokkal indokolta egész magatartását ebben az ügyben — Széll Kálmán pedig ráadta miniszterelnöki jóváhagyását, hogy ne mondjuk áldását ezekre a kölcsönös bocsánatkérésekre és «végleg» elintézett­nek deklarálva az egész ügyet, appellált az «egységes» szabadelvű párt «bizal­mára». Ugyan ki törődik ma ezzel a bandá­val (Hegedűs Sándor szava)? Tessék arra a kérdésre válaszolni: ki a bűnös? Kinek részéről még nincs elintézve az ügy? Mi­csoda módszer alkalmaztatik a néppárt, Rakovszky ellen? Bánffy vérebei csahol­nak-e a néppárt ellen, vagy Széll Kálmán lekenyerezett bohócai vicsorítják ellene fogaikat? Vagy pedig mind a két rend­szernek szélsőjobb és szélsőbaloldali spa­­dassinjai, akik «úri» dolgokról tartanak pretekciókat, anélkül, hogy értenének ehhez ? «Kinder und Narren sprechen die Wahrheit» mondja a német, én meg azt mondom, hogy Bessenyey már nem gyer­mek és hozzáteszem a róla köztudomású azt a felfogást, hogy ha Bessenyey Fe­renc «élcet» mond, annak mindig van keserű magja, legalább is háromnegyed részben. Bessenyey Ferenc nagy vicinalista, akarom mondani, ő Bánffy alatt mókái közben is rendkívül «produktív közgazdasági tevé­kenységet» fejtett ki Rosenbergék szelle-­ mében. Lehet, hogy Bánffy kisiklása óta kisiklottak Besenyey vicinálisai is. Nem tudom, nem is állítom. Csak annyit tudok, hogy Bessenyey amióta beütött a Széll­­éra, kevesebbet «mókázik» és nagy igye­kezettel adja a komoly politikust. Lehet, hogy Széll Kálmán és a mandátum ked­véért teszi. Nem tudom, nem is állítom. De tény, hogy Széll kormányra lépte óta úgy viselkedik Bessenyey a szabadelvű pártban, mint egy bizonyos községi kép­viselő. Svájcban történt, ott, ahol a Széll Kálmán által is előnyösen ismert siemen­­thali bikatenyészet honol, hogy egy köz­ségi képviseleti tag egy általa hibásnak felis­mert közgyűlési határozatot így jellemzett a helyiérdekű lapban: «A községi képviselet fele megbolondult.» «Gravamen! Vissza­­szivni!» — kiáltotta erre a községi képviselet másik fele s erre a svájci Bessenyey igy revokálta sértő nyilatkozatát: «Kijelentem, hogy a községi képviselet fele nem bolon­dult meg.» S a községi képviselet bölcsen beérte ezzel a furfangosan kieszelt «visz­­szaszivással.» * Lubrich Ágost. Irta: Tömör Ferenc. Lubrich Besztercebányán és Pozsonyban. 1861—1870.* Az októberi diplomának ha egyéb következ­ménye nem lett volna is, mint a német tanárok kivonulásának megkezdése és gyors egymásután való bevégzése és iskoláinknak magyar lábra állítása, egyelőre azt is nagy eredménynek vehettük volna; nem mintha a német taná­rok egykönnyen elnémetesíthették volna ifjú­ságunkat, hanem inkább azért, mert az iskolák­ban történt változásból bizton következtethet­tünk az alkotmánynak valamelyes visszaállítására, noha az 1861-iki országgyűlés minden eredmény nélkül oszlott szét. Ránk nézve a középtanodák magyar lábra ál­lítása igen kapóra jött, nem is féltünk attól, hogy kenyér nélkül maradunk, ha a kenyeret kivették is a kezünkből. Legfölebb az eset fáj­dalmasan, kivált nekünk, komáknak, hogy egy­mástól meg kellett válnunk. Lubrichot, mint aki a tót nyelvben is jártas volt, Besztercebányára nevezték ki, engem Ungvárra, de kinevezési ok­mányom Szakolcára szólott, szerencsémre toll­­hibából, amelyről néhány nap múlva szóbelileg értesítettek az igazgatóság útján, kinevezési ok­mányomat pedig megtartották emlékéül a hiva­tali pontosságnak, mert még más hiba is csúszott bele, az t. i., hogy kinevezésem a természet- és mennyiségtanra szólott, amely két tudomány pedig mindig gyenge oldalam volt; tudtam, hogy az egész félreértésből származott, azért gond nélkül költözködtem a kies Ungvárra ötöd ma­gammal, ahol egy új tanártársam — egy meg­testesült mennyiségtan — már izgatottan várt, mert az ő okmánya meg a nyelvészeti szakokra szólt. Így lettem én ungvári főgimnáziumi rendes tanár anélkül, hogy valaha oda szóló kinevezé­semet írásban láttam volna. Szerencsémre Tisza Kálmán e körülményről nem volt érte­sülve, mikor nyugdíjba kergetett, mert talán még el is vitatta volna szolgálati éveimet. Lubrichnak három nyelven kellett tanítani, né­metül, tótul, magyarul, amit elég terhesnek érzett, ami tagadhatatlanul terhes is lehetett. Szerencsé­jére, hamar kiütött az ottani magyar és tótérzelmű tantestületben, az egyenetlenség, amelynek elsi­mítása felsőbb beavatkozást tett szükségessé, amivel az akkori pozsonyi főigazgatót, Bartont bízták meg, aki jónak látta oly intézkedést ja­vaslatba hozni, amelynek következtében a ma­gyar érzelmű tanárok Besztercebányáról más­hová helyeztettek, Lubrich és Dékány, kecske­méti bajtársunk, Pozsonyba jutottak. De ez a változás nem ment ám oly simán, mint itt a papíron látszik! Oh nem­ hosszú, hosz­­szú főigazgatói vizsgálat előzte ezt meg, mely sok, sok év papírra rugó jegyzőkönyvet vont maga után; a jegyzőkönyv szerkesztését egy, utóbb nagy magyar tanférfiú hírébe, kevere­dett, különben jobban jót, mint magyar ember vállalta magára, s mint ilyen egészen ki­vonta magát a vitából. Sem jobbra, sem balra! Sem tót, sem magyar. És jól számított, semle­gessége Trefort alatt megszerezte neki azt a ki­tüntetést­, hogy mint miniszteri tanácsos a ma­gyar tatároknak vezérévé lehetett. Bizony, bi­zony kevés bölcseséggel kormányozható a világ! A magyar tanügy kormányzásához pedig még annál is kevesebb bölcseség kívántatik. Besztercebányán Lubrich komám jól érezte magát, nem azért, mert szülőhelye volt, hisz onnan már két éves korában elszármazott, ha­nem a város természeti szépségéért, ami rá mindig vonzó erőt gyakorolt. Pozsonyt azonban hamar megkedvelte és midőn később megvált tőle, még azután is azt vallotta ama hely­nek, ahol öreg napjainak nyugalmát sze­retné élvezni. Hogy e vágya nem teljesedett, az a rokoni és baráti köteléknek tulajdonítandó, melynek becse nagyobb volt előtte, mint Pozsony vidékének mindenesetre gyönyörű, vonzó kelle­­mei. Különben is harminc évi távollét után egé­szen új világot talált volna Pozsonyban. Isme­rőst is alig talált volna az egy Kalmár József komán kívül, akinek az én révemen lett tiszte­letbeli komájává ezelőtt két évvel, midőn a 79 éves nyug­­tanár negyedik gyermeke keresztapa­ságával engem tisztelt meg. Lubrich pozsonyi napjai, évei mindaddig ren­des és csendes mederben folydogáltak, míg az elbetegedett Kruesz Krizosztom igazgató aján­lására helyettes igazgatóvá nem tették. Mint ilyen bátorságot vett magának, ami kötelessége . Lásd az Alkotmány 1. évi március 8., 12., 16., 20. és 28. számait.

Next