Alkotmány, 1901. június (6. évfolyam, 130-155. szám)
1901-06-01 / 130. szám
VI- évfolyam, 130. szám. Budapest, 1901. junius 1 Szombat« SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL: VHI., Szentkirályi utca 25«. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hűbérinél VII., Matzleinsdorfer-Strasse 7. • Kéziratokat nem adunk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre . .. .. .. kor. 28. — Félévre................... « 34.— Kegyedésre............ « 7.— Egy hónapra......... « 2.40 Egyes szám S üb., vidéken 10 EK. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma : 58—00. Válasz egy válaszra. Budapest, május 31. (b.) Kubinyi György úr, a hazafi sans peur et sans reproche leereszkedett mi hozzánk, hazaáruló néppártiakhoz. György úr a Budapesti Napló hasábjain, egy intervju alakjában válaszol «Bizonyítani!» című tegnapelőtte vezércikkünkre. És ő bizonyít. Bizonyítja azt, hogy igazunk volt, mikor visszautasítottuk az ő átlátszó tendenciájú vádaskodásait. Persze, ő nagyon ravasz formába öltözteti ezt a bizonyítását, úgy tesz, mintha soha sem tanulta volna a pánszláv egyszeregyet. És ez olyan kedvesen áll neki, hogy abszolúte nem tudunk rá megharagudni. Ebben a reális és cinikus világban oh de jól esik olvasni egy naiv lélek naiv vallomásait. Az ilyen naiv telkeknek adatott meg, hogy könnyű szerrel átbújhatnak egy tű fokán, átugorhatnak egy múzeumi kerítésen és labdázhatnak a logikának nehéz, mert vas törvényeivel. Kubinyi György úr cukros ártatlansággal állítja, hogy amit az «Alkotmány» írt róla, abban «nincs egy szemernyi igazság.» Ez persze csak merész, de annál szebb alkalmazása annak a stilisztikai formának, melyet paradoxonnak szokás nevezni, mert idelejebb bevallja, hogy ő Puchón igenis azt mondta, amit mi állítottunk: hogy ő palam et publice igazságtalanságnak tartja, hogy más nemzetiségbentarthat gimnáziumot és a tot nem és hogy ő megígérte, miként ha a kérdés akuttá válik, ő maga fog közbenjárni annak keresztülvitele körül. No lám, isminden mint isten György úr ezzel még többet vall be, mint amennyit kellett volna. Bevallja, hogy ő mindig, mindenhol buzgólkodik egy tót gimnázium érdekében, nyilvános és privát helyen. Bevallja, hogy ő — és ez az összeférhetlenségi törvényre és az ilyen ígéreteket megtiltó új választási törvényre való tekintettel nagy merészség, hogy ne mondjuk cinizmus — közbenjárni is fog ezen gimnázium érdekében, ő, a nagy hazafi, az állami iskola feltétlen híve. És megígéri ezt a közbenjárást megfeledkezve arról, hogy egy pár sorral feljebb szinte büszkén emlegeti, hogy a boldogult turócszent-mártoni tót gimnázium eltörlésén ő maga is serényen közreműködött. Hiszen ezzel azt mondja György úr, hogy ő valamikor nem volt pánszláv, de ma az, mert ma követeli egy tót gimnázium, egy oly intézet felállítását, amely hó óhaja az evangélikus tótoknak, de nem a katholikus tótoknak. És követeli ezt a tót gimnáziumot, azért is, mert a szászoknak, a románoknak is vannak gimnáziumaik. György úr sovén magyar hazafisága úgy látszik nem terjed odáig, hogy serényen buzgólkodjék a szász és román gimnáziumok eltörlése körül. Nem. György úr hazafias logikája ez: ha a szászok és románok átugranak a hazafiság kerítésén, utánuk ugrom én, a tét is. No, György úr, az ön sovén hazafisága inkább sovány hazafiság. Miután tehát György úr ilyeténképpen szerencsésen bebizonyította, hogy amit mi állítottunk, az igenis igaz, el kezd beszélni de omnibus rebus et quibusdam aliis. Az ő magasröptű és egyenes gona mi tudományos életünk alig lépett még a férfikorba s máris a haldoklás stádiumába jutott volna ? Szükséges megismerni az igazságot, hogy a kulturális életünk legfontosabb tényezőjét, alapját fenyegető veszélynek — ha még lehetséges — elejét vehessük. Ez a tudat adta meg az impulzust Margalits Ede dr. egyetemi tanárnak, hogy Brunetiére diagnózisa alapján a mi viszonyainkat vizsgálódás tárgyává tegye s megfigyeléseit az érdeklődőkkel is közölje. így született meg a Magyar tudományosság című munkája,amely csak a napokban hagyta el a sajtót, mint külön lenyomat a Magyar Szemle 1900—1901. évfolyamaiból. A kiváló szerző e művében azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy: «van-e magyar tudományosság és milyen is az voltaképpen?» S mindjárt az első lapon megtaláljuk a kérdés első részére a feleletet: — nincs! «Brunetlére — úgymond — hirdeti a tudomány csődjét, ez a nyugatra nézve legalább is azt jelenti, hogy a tudományosság a neki nem kedvező korszellem miatt ott a válság küszöbén áll, de ha a mi viszonyainkat mérlegeljük, akkor tényleg azon szomorú következtetésre jutunk, hogy a tudományosság nálunk már benne is van a válságban, sőt magában a csődben is, mert ennek ismérveit, ha őszinték akarunk lenni, már tagadni sem lehet.» A második részre fejtegetései további során felel, a maga szánalmas valódolkodásához igazán nem illő általánosságokban beszél a néppárt hazafiatlanságáról, fegyvertárairól, vezéreinek eljárásáról, «tiltott, nemtelen» fegyvereiről. Édes György úr! Nem lenne szíves világosabban kifejezni magát ? Nevezetesen : nem mondhatná meg, hol látta ön a néppárti korifeusok hazafiatlan felvonulását, hol hallotta őket hazafiatlan dalokat énekelni, hol látta őket fenyegetőzni, megfélemlíteni a választókat ? Ön, György úr, a pruszkai papoknak írt válaszában elismeri, hogy a néppárti vezetők között nincs pánszláv, ma pedig azt álltja, hogy a becsületes tót nép nem pánszláv csak a vezetői azok. Ugyan, ne védelmezze ön a becsületes tót népet, hanem mondja meg inkább, hány nyelven tud ön beszélni? Ön Budapesten magyar, Puchón tót, ön ezt beismeri. Ez elég. Gvezdár-Csillaghy főispán urai se védelmezze ellenünk. Bízza ezt ő reá, amint például mi nem védelmezzük ön ellen Rakovszky Istvánt, ezt a munkát legközelebb maga Rakovszky fogja hamarosan és alaposan elvégezni. Babtik szuperintendens urat se védelmezze ellenünk, annál kevésbbé, mert mi ezt a jó urat egy szóval sem bántottuk. Hanem mondja meg inkább, mit csinált ön, mikor a minden bizonynyal nem pánszláv Baltikot a puchói völgyben egyik ünnepi szónok veritáblis pánszláv beszéddel üdvözölte ? Ugye ön, a nagy hazafi, benevolus auditor volt akkor? Aztán, György úr, tanuljon jól magyarul olvasni. Mi tegnapelőtti cikkünkben azt htuk: «György úr merné-e újra isságában mutatva be a nagyképűsködő magyar tudományos életet. Brunellére a tudományosság legnagyobb ellenségének a korszellem utilitárius áramlatát tartja, azt a közönséges világnézetet, mely semmi nemesebb célt nem ismer s minden munkálkodást, igy a tudományok művelését is, csupán eszköznek tekinti a kenyérkeresetre s az élvezetek elérésére. Ez a szellem a mi családi, társadalmi és állami életünket már egészen áthatotta. «Itt csak egy életelv érvényesül» — mondja a szerző — «kicsinyben és nagyban és ez az önzés, mely csak a maga életszükségleteivel gondol, a maga hasznát és élvezeteit keresi, a haza és emberiség magasztos eszményeire ügyet sem vet és ha teszi is, az is csak látszat, hogy a gyöngéket megtéveszsze és igy annál biztosabban a maga önző céljait elérhesse!» Az altruizmus mindenütt kiveszett, a főúri körökben épp úgy, mint a dzsentri és úgy nevezett honorációs osztályokban. Az arisztokrácia tagjai — tisztelet a kevés kivételnek — feleslegesnek tartják, hogy dolgozzanak és különösen, hogy a tudományokat műveljék, ami különben is a legkevesebb haszonnal jár, sőt köztük «a tudományok támogatása még az előkelő Maecenáskodás formájában sem divatos». A régi magyar nemesség, mely annak idején legjelentősebb tényezője volt tudományos életünknek, jobbára kipusztult s anyagi függetlenségét elvesztvén, szintén nem jöhet többé e tekintetben számításba. Az «uj földesurak» pedig, akik az elkallódott nemesi domíniumokat meg- Magyar tudományosság. Az Alkotmány eredeti tárcája, Brunetiére általános érvényüleg megállapított diagnózisa a tudomány csődjéről valóságos forradalmat idézett elő a művelt nyugati államokban. Irodalmak keletkeztek a világgá röpített nagy mondás nyomán s mindenütt a legjelesebb nevek viselői szálltak síkra, hogy ez ügyben — pro és kontra — elmondják nézeteiket s a lehetőség szerint megállapítsák az igazságot. Csak mi nem vettünk tudomást a dologról, vagy ha igen, kicsinylő mosolylyal tértünk napirendre a francia tudós vészkiáltása felett: ez ránk nem vonatkozik; a magyar tudomány lüktető, virágzó életet él, szép múltja van és még szebb jövőt remélhet. Az általános közhit ez, a nagy tömeg meggyőződése, mely hasonlít a tapasztalatlan vándor balhitéhez, ki valóságnak véli a csalfa délibábot s csak akkor ocsúdik fel, mikor egy kis légáramlat darabokra szakgatja, megsemmisíti a ragyogó képeket. Nálunk eddig teljes szélcsend uralkodott; tudományos életünk vezérférfiai jobbnak látták hallgatni e kényes kérdésről, az úgynevezett kis embereknek pedig nagyon is érdekükben állott, hogy ne foglalkozzanak vele. A számtalan személyes érdek, főleg a boldogulás reménye, mely a nagyok jóindulata nélkül teljesen ki van zárva, sok mindent megmagyaráz. Pedig e kérdés tisztázása talán sehol sem bír oly nagy fontossággal, mint éppen nálunk. *) Magyar tudományosság. Irta Margalits Ede dr. Ara 2 korona. Megrendelhető a szerzőnél: Budapest, Kertész utca 20. szám.