Alkotmány, 1901. június (6. évfolyam, 130-155. szám)

1901-06-01 / 130. szám

VI- évfolyam, 130. szám. Budapest, 1901. junius 1 Szombat« SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL: VHI., Szentkirályi­ utca 25«. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hűbérinél VII., Matzleinsdorfer-Strasse 7. • Kéziratokat nem adunk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre . .. .. .. kor. 28. — Félévre................... « 34.— Kegyedésre............ « 7.— Egy hónapra......... « 2.40 Egyes szám S üb­., vidéken 10 EK­. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma : 58—00. Válasz egy válaszra. Budapest, május 31. (b.) Kubinyi György úr, a hazafi sans peur et sans reproche leereszkedett mi hozzánk, hazaáruló néppártiakhoz. György úr a Budapesti Napló hasábjain, egy intervju alakjában válaszol «Bizonyítani!» című tegnapelőtte vezércikkünkre. És ő bizonyít. Bizonyítja azt, hogy igazunk volt, mikor visszautasítottuk az ő átlátszó ten­denciájú vádaskodásait. Persze, ő nagyon ravasz formába öltözteti ezt a bizonyítását, úgy tesz, mintha soha sem tanulta volna a pánszláv egyszeregyet. És ez olyan kedvesen áll neki, hogy abszolúte nem tudunk rá megharagudni. Ebben a reális és cinikus világban oh de jól esik olvasni egy naiv lélek naiv vallomásait. Az ilyen naiv tel­keknek adatott meg, hogy könnyű szerrel átbújhatnak egy tű fokán, átugorhatnak egy múzeumi kerítésen és labdázhatnak a logikának nehéz, mert vas törvé­nyeivel. Kubinyi György úr cukros ártatlanság­gal állítja, hogy amit az «Alkotmány» írt róla, abban «nincs egy szemernyi igazság.» Ez persze csak merész, de annál szebb alkalmazása annak a stilisztikai formának, melyet paradoxonnak szokás nevezni, mert ide­lejebb bevallja, hogy ő Puchón igenis azt mondta, amit mi állítottunk: hogy ő palam et publice igazságtalanságnak tartja, hogy más nem­zetiség­bentarthat gimnáziumot és a tot nem és hogy ő megígérte, miként ha a kérdés akuttá válik, ő maga fog közben­járni annak keresztülvitele körül. No lám, ism­in­d­en mint isten György úr ezzel még többet vall be, mint amennyit kellett volna. Bevallja, hogy ő mindig, mindenhol buzgólkodik egy tót gimnázium érdekében, nyilvános és privát helyen. Bevallja, hogy ő — és ez az összeférhetlenségi törvényre és az ilyen ígéreteket megtiltó új választási tör­vényre való tekintettel nagy merészség, hogy ne mondjuk cinizmus — közben­járni is fog ezen gimnázium érdekében, ő, a nagy hazafi, az állami iskola feltét­len híve. És megígéri ezt a közbenjárást megfeledkezve arról, hogy egy pár sorral feljebb szinte büszkén emlegeti, hogy a boldogult turóc­szent-mártoni tót gimná­zium eltörlésén ő maga is serényen közre­működött. Hiszen ezzel azt mondja György úr, hogy ő valamikor nem volt pánszláv, de ma az, mert ma követeli egy tót gimnázium, egy oly intézet felállítá­sát, amely hó óhaja az evangélikus tótoknak, de nem a katholik­us tótoknak. És követeli ezt a tót gimnáziumot, azért is, mert a­ szászoknak, a románoknak is van­nak gimnáziumaik. György úr sovén magyar hazafisága úgy látszik nem terjed odáig, hogy serényen buzgólkodjék a szász és román gimnáziumok eltörlése körül. Nem. György úr hazafias logikája ez: ha a szá­szok és románok átugranak a hazafiság kerítésén, utánuk ugrom én, a tét is. No, György úr, az ön sovén hazafisága in­kább sovány hazafiság. Miután tehát György úr ilyeténképpen szerencsésen bebizonyította, hogy amit mi állítottunk, az igenis igaz, el kezd be­szélni de omnibus rebus et quibusdam aliis. Az ő magasröptű és egyenes gon­a mi tudományos életünk alig lépett még a férfi­korba s máris a haldoklás stádiumába jutott volna ? Szükséges megismerni az igazságot, hogy a kulturális életünk legfontosabb tényezőjét, alapját fenyegető veszélynek — ha még lehet­séges — elejét vehessük. Ez a tudat adta meg az impulzust Margalits Ede dr. egyetemi tanár­nak, hogy Brunetiére diagnózisa alapján a mi viszonyainkat vizsgálódás tárgyává tegye s meg­figyeléseit az érdeklődőkkel is közölje. így szü­letett meg a Magyar tudományosság című munkája,a­­mely csak a napokban hagyta el a sajtót, mint külön lenyomat a Magyar Szemle 1900—1901. évfolyamaiból. A kiváló szerző e művében azzal a kér­déssel foglalkozik, hogy: «van-e magyar tu­dományosság és milyen is az voltaképpen?» S mindjárt az első lapon megtaláljuk a kérdés első részére a feleletet: — nincs! «Brunetlére — úgymond — hirdeti a tudomány csődjét, ez a nyugatra nézve legalább is azt je­lenti, hogy a tudományosság a neki nem ked­vező korszellem miatt ott a válság küszöbén áll, de ha a mi viszonyainkat mérlegeljük, akkor tényleg azon szomorú következtetésre jutunk, hogy a tudományosság nálunk már benne is van a válságban, sőt magában a csődben is, mert ennek ismérveit, ha őszinték akarunk lenni, már tagadni sem lehet.» A második részre fejtege­tései további során felel, a maga szánalmas való­dolkodásához igazán nem illő általános­ságokban beszél a néppárt hazafiatlansá­­gáról, fegyvertárairól, vezéreinek eljárá­sáról, «tiltott, nemtelen» fegyvereiről. Édes György úr! Nem lenne szíves világosabban kifejezni magát ? Neve­zetesen : nem mondhatná meg, hol látta ön a néppárti korifeusok hazafiatlan felvonulását, hol hallotta őket hazafiatlan dalokat énekelni, hol látta őket fenyege­tőzni, megfélemlíteni a választókat ? Ön, György úr, a pruszkai papoknak írt vála­szában elismeri, hogy a néppárti vezetők között nincs pánszláv, ma pedig azt ál­­ltja, hogy a becsületes tót nép nem pán­szláv csak a vezetői azok. Ugyan, ne vé­delmezze ön a becsületes tót népet, ha­nem mondja meg inkább, hány nyelven tud ön beszélni? Ön Budapesten magyar, Puchón tót, ön ezt beismeri. Ez elég. Gvezdár-Csillaghy főispán urai­ se vé­delmezze ellenünk. Bízza ezt ő reá, amint például mi nem védelmezzük ön ellen Rakovszky Istvánt, ezt a munkát legköze­lebb maga Rakovszky fogja hamarosan és alaposan elvégezni. Babtik szuper­intendens urat se védelmezze elle­nünk, annál kevésbbé, mert mi ezt a jó urat egy szóval sem bántottuk. Hanem mondja meg inkább, mit csinált ön, mi­kor a minden bizonynyal nem pánszláv Baltikot a puchói völgyben egyik ünnepi szónok veritáblis pánszláv beszéddel üd­vözölte ? Ugy­e ön, a nagy hazafi, bene­­volus auditor volt akkor? Aztán, György úr, tanuljon jól magya­rul olvasni. Mi tegnapelőtti cikkünkben azt htuk: «György úr­ merné-e újra is­ságában mutatva be a nagyképűsködő magyar tudományos életet. Brunellére a tudományosság legnagyobb el­lenségének a korszellem utilitárius áram­latát tartja, azt a közönséges világnéze­tet, mely semmi nemesebb célt nem is­mer s minden munkálkodást, igy a tudomá­nyok művelését is, csupán eszköznek tekinti a kenyérkeresetre s az élvezetek elérésére. Ez a szellem a mi családi, társadalmi és állami éle­tünket már egészen áthatotta. «Itt csak egy életelv érvényesül» — mondja a szerző — «ki­csinyben és nagyban és ez az önzés, mely csak a maga életszükségleteivel gondol, a maga hasz­nát és élvezeteit keresi, a haza és emberiség magasztos eszményeire ügyet sem vet és ha te­szi is, az is csak látszat, hogy a gyöngéket meg­­téveszsze és igy annál biztosabban a maga önző céljait elérhesse!» Az altruizmus mindenütt kiveszett, a főúri körökben épp úgy, mint a dzsentri és úgy ne­vezett honorációs osztályokban. Az ariszto­krácia tagjai — tisztelet a kevés kivételnek — feleslegesnek tartják, hogy dolgozzanak és különösen, hogy a tudományokat műveljék, ami különben is a legkevesebb haszonnal jár, sőt köztük «a tudományok támogatása még az elő­kelő Maecenáskodás formájában sem divatos». A régi magyar nemesség, mely annak idején legjelentősebb tényezője volt tudományos éle­tünknek, jobbára kipusztult s anyagi független­ségét elvesztvén, szintén nem jöhet többé e te­kintetben számításba. Az «uj földesurak» pedig, akik az elkallódott nemesi domíniumokat meg- Magyar tudományosság. Az Alkotmány eredeti tárcája, Brunetiére általános érvényüleg megállapított diagnózisa a tudomány csődjéről valóságos for­radalmat idézett elő a művelt nyugati államok­ban. Irodalmak keletkeztek a világgá röpített nagy mondás nyomán s mindenütt a legjelesebb nevek viselői szálltak síkra, hogy ez ügyben — pro és kontra — elmondják nézeteiket s a lehe­tőség szerint megállapítsák az igazságot. Csak mi nem vettünk tudomást a dologról, vagy ha igen, kicsinylő mosolylyal tértünk napirendre a francia tudós vészkiáltása felett: ez ránk nem vonatkozik;­­ a magyar tudomány lüktető, virágzó életet él, szép múltja van és még szebb jövőt remélhet. Az általános közhit ez, a nagy tömeg meggyőződése, mely hasonlít a tapasztalatlan vándor balhitéhez, ki valóságnak véli a csalfa délibábot s csak akkor ocsúdik fel, mikor egy kis légáramlat darabokra szakgatja, megsemmisíti a ragyogó képeket. Nálunk eddig teljes szélcsend uralkodott; tudo­mányos életünk vezérférfiai jobbnak látták hall­gatni e kényes kérdésről, az úgynevezett kis em­bereknek pedig nagyon is érdekükben állott, hogy ne foglalkozzanak vele. A számtalan sze­mélyes érdek, főleg a boldogulás reménye, mely a nagyok jóindulata nélkül teljesen ki van zárva, sok mindent megmagyaráz. Pedig e kérdés tisztázása talán sehol sem bír oly nagy fontossággal, mint éppen nálunk. *) Magyar tudományosság. Irta Margalits Ede dr. Ara 2 korona. Megrendelhető a szerzőnél: Buda­pest, Kertész­ utca 20. szám.

Next