Alkotmány, 1901. december (6. évfolyam, 286-310. szám)

1901-12-01 / 286. szám

VI. évfolyam, 286. szám. Vasárnap Budapest, 1901. december 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL, Vm., Szentkirályi­ utca 284. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertn« VII., Matzlemsdorfer-Strasse . Kéziratokat nem adunk vissza* ELŐFIZETÉSI ÁR: Iliász évre ...........kor. 28.­JPolévr'c *» .1 h h w I» (f 1^.— Jfoggode rro........ « 7.— Egy hónapra ....­­ « 2.40 Egyes szám 8 ül­., vidéken 10 fill. Megjelenik naponkint reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő- száma: 58—00 Az országgyűlési néppárt december 2-án, hétfőn este 5 órakor saját párthelyiségében értekezletet tart. A párt tagjait teljes szám­ban való megjelenésre ez után kéri az elnökség. Indemnitás. Budapest, nov. 30. (b.) Az édes hazánk miniszterelnöki székében ülő anti-Moltke az ő nagy szo­rultságában felhatalmazást kér az ország­gyűléstől arra, hogy az 1901. évi költ­ségvetés keretében 1902 első négy hó­napjában kormányozhassa az országot. Nemcsak pénzt kér, hanem előleget is a bizalomból. Pénzt az ország részére, hogy a kormányzati gépezet ne sztrájkoljon és bizalmat az ő magánhasználatára. Az államnak szüksége van pénzre és Széll Kálmánnak szüksége van bizalomra, de az országnak nincsen szüksége Széll Kál­mánra, Így állván a dolog, a néppárt Széll Kálmánnak az indemnitást nem szavazza meg és ezt a szavazatát igen alaposan fogja megindokolni a kedden meginduló indemnitási vitában. Volt idő, mondják a szabadelvűek, ami­kor még a néppárt is bizalommal viselte­tett Széll Kálmán iránt. Ez az idő a Bánffy bukására közvetlenül következett idő volt. Akkor, Széll Kálmán székfog­lalójakor, a néppárt hivatalos szónoka megnyugvással üdvözölte az új miniszter­­elnököt. A néppárt ebben legfelebb azt restelheti, hogy úgy járt, mint aki éjszak­­­kai zivatar után hajnalban felhőmentes égen látta felkelni a napot s aki erre fel­kiáltott: «No ma szép időnk lészen.» És a nap leírván sablonos útját az égbolto­zaton, egyre melegebben tüzelt, felszítta a patakok és folyók és pocsolyák vizeit, is­mét párával, gőzzel és elektromossággal telítette meg a légkört, megizzasztotta az embereket, egyre hevesebb légáramlatot, végre szélvészt idézett elő s mindezek kö­vetkezéseképp a fizika törvényei szerint második kiadását rendezte az éjszakai zi­vatarnak. Széll Kálmán pénzügyminiszter is volt, bankár is volt, őt idézzük tekin­tély gyanánt azon ősi szentencia beigazo­­lására: «Nyugtával dicsérd a napot.» Ami azonban nem azt jelenti, hogy a leáldozó napot feltétlenül meg kell dicsérni, hanem azt, hogy a felkelő napot nem szükséges okvetlen nagyon dicsérni. Széll Kálmán eddigi miniszterelnöki te­vékenysége határozott ellentéte mindannak, amit a felkelő nap harmadfélév előtt ígért. Hallottuk emlegetni csömörlésig az új rend­szert, de nem látjuk sehol, úgy vagyunk vele, mint a rendőrség furkerei Strassbur­­ger Árminnal, keszthelyi Grosz Nathaniel­­lel, három dob utcai Gelb Sámuellel és egri Kecskeméthy Győzővel. Sőt ott állunk ma, hogy nincs is új rendszer. A kormány élén áll egy nem is új, csak felújított­am­ Az emberek most már csak arra voltak kiván­csiak, mikor veri meg Miska először a feleségét. Mert, hogy megveri, az már olyan bizonyos, mint a kánikula az esztendőben. Pedig hát nem verte. Nem verte meg az első hónapban, nem a másodikban. Elmúlt azóta két esztendő, va­n mit beszélek, tizenkét esztendő, mert hiszen a gyerekeik már javában járnak is­kolába s a faluban azt tudják róluk, hogy bol­dogok, olyan boldogok, mint a szárnyas angyalok a mennybéli paradicsomban. Szuloki Bandi meg éppen ellenkezőleg alig győzi megregulázni a feleségét. Verekednek nap-nap után folyvást, mint az oláh cigányok. Azért mondtam, hogy Mester Mihálynak cuda­rul sikerült a házassága. Ha úgy elgondolkozott rajta, szinte szívére vette a dolgot, átölelte az ő Eszterkéjét és férfi létére nem tudott megbir­kózni a könyeivel. Hanem azért Szuloki Andrást ki nem állhatta. Maga se tudta miért, hanem azt az embert, bele­fojtotta volna egy kanál vízbe. Talán mert nem tudott neki megbocsátani? De ugyan mit? Azt, hogy a boldogságát neki köszönhette? Ej! — ilyenkor hadonázni kezdett. Rá se szeretett gondolni. Egyszer a feleségével enyelgett éppen, mikor András az ablak alatt elment. Mester Mihály ön­kénytelen megrázkódott s ideges ajkairól el­­lebbent az egy szó: — A komisz! Eszter fájón tekintett rá s olyan hangon kér­dezte, melyik a vesékig hat: — Mondd, Mihály, miért haragszol te Szuloki Andrásra annyira? — Mert . .­. mert — pattant föl boszosan a férj — mert elvitte . . . Most tekintete felesége bánatos arcára esett. Kér, a kormánypártban van egy pár szin­tén nem új, csak politikailag másként fésült ember, a miniszterek többsége pedig régi ember, a főispánok többsége régi ember, a perifériákon csupa régi ember s ahol új­nak látszik is valamelyik közigazgatási vagy állami duodez-potentát, az is úgy adja, mintha mindig a régi szisztéma em­bere lett volna. Az uj szabadelvűek közül Dessewffy Auréléknak nem tetszik ez az új és mégis régi rendszer, ki is kaptak ezért Fejérvárytól Széli­k szája által. Szegé­nyek most nem tudnak hova lenni restelkedésekben. Érzik, hogy beigazolást nyert Ugron Gábor szava: A sárra ráhull egy vékony hólepel. Ez a fúzió. A hó beleolvad abba, ami alatta van. Ez az «uj rendszer.» Az új rendszer legszükségesebb alap­föltételei lettek volna : jóhiszeműség az új vezér és a nemzet részéről. Őszinte törek­vés az akceptábilis harcmodorra és ezen alapon a kölcsönös lojális megértésre. A nemzet, a néppárt részén megvolt ez a jóhiszeműség, ez az őszinteség, ez a loja­litás mindig; a másik részen nem volt meg mindig, ma sincs meg. Széli egyik leg­első tette volt behozni a katholikus papok, diszkvalifikálására a kanzelparagrafusokat. Az új választások megmutatták, hogy a katholikus papság erkölcsileg mennyire áll Széli politikája fölött. A Széli-féle lapok eleget rágalmazták ugyan a katholikus Megbánta, amit ki akart szalasztani a száján, hiszen tudta, hogy fájdalmat okoz neki, vérig sérti a derék asszonyt, pedig azt nem teszi, meg se tudná tenni, inkább a falba venné a fejét, mintsem a legcsipetebb szomorúságot okozná annak az áldott jó léleknek. Azért csak azzal fejezte be: — Haragszom, igenis, mert haragszom. — Ugy­e, mert elvitte a menyasszonyodat? — folytatta az asszony csöndes szomorúsággal — ugy­e, az még most is bánt, no ne mondd, ne tagadd, belelátok ám a lelked mélyére. Egy csepp gördült ki Eszter fekete szemé­ből, végigszántott rózsa arcán s lepergett a kezére. Mihály mintha megkövült volna, szót se mert ejteni. Vagy talán nem is tudott. Szive tele volt, csordultig tele. Valami ezt súgta neki, hogy ő gazember. Le szeretett volna borulni az előtt az an­gyali lény előtt, meinek szivét azzal sebezte meg, hogy elébe helyezte azt a másikat, azt a mási­kat, kiről a falu, kiről a vármegye tudta, hogy valóságos ördög. Hanem csak állott, mindegyre állott, mint akinek nincsen akarata. Az asszony vette föl a szót. Előbbi bánatos hangján kérdezte: — Szeretted őt? Már azt akarta mondani, hogy nem. Hazudni akart, meg szeretett volna esküdni rá, hogy soha se szerette Simon Terkát. De mikor fele­sége két szeme szinte odaadó gyermeki csen­géssel, olyan őszintén, olyan vádolás nélkül mé­lyedt tekintetébe akkor gyermek lett ő is-------­és-------és azt mondta: — Szerettem, Eszter. — És engem? — folytatta az asszony a valalást. — Régi emlékek. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — Igazán nevezetes dolog, némelyik embernek mennyire sikerül a házassága, még ha nem is azt választja, kivel minden búcsút végigtáncol. Mester Mihály uramé legalább cudarul sike­rült. Pedig hát ő sem azzal állott az oltár elé, kivel szerelmetes szive legénykorában össze­boronálta. Dehogy állott. Azt elcsapta a kezéről Szuloki Bandi s ő első dühében azt gondolta, vagy agyonveri Bandit iziben, vagy mérgében csak azért is mást vesz el feleségül. Az utóbbira határozta el magát. Elküldte édes­anyját Tarragosékhoz, hogy adják neki Esz­tert, de mindjárt. No és azok odaadták. Olyan hirtelenében csinálták, hogy mire Ban­dit azzal a Simon Terkával hirdették, arra már kiigazgatva dobálták a kálinkét utcahosszat, a gyerekek verekedtek, majd emberhalál lett a vége, a cigányok muzsikáltak, szóval no megcsi­nálták a lakodalmat. A püspök is beleszólt abba a házasságba: az adott nekik fölmentést a háromszori hirdetés alól, minekutána a dolognak mód fölötti sürgős­sége úgy kívánta. Tisztára utána csinálták az uraknak. Mert hát volt miből. Az öregasszonyok, kik a templomban szapul­­ták ezt a hirtelen házasságot, annyit kénytelen­­kelletlen elismertek, hogy derék pár az a Mester Miska azzal a Tarjagos Eszterrel. Hanem hogy makula szeretet nem köti őket össze, arra éppen úgy hitet mertek volna tenni, amint Miska és Eszter éppen megesküdtek rá, amiért egymást nevezetesen szeretik. Az oltárnál nem megy különben. Hozzátarto­zik már a ceremóniához.

Next