Alkotmány, 1902. február (7. évfolyam, 28-51. szám)

1902-02-01 / 28. szám

VII. évfolyam. 20. szám. Budapest, 1902. február 1. ELŐFIZETÉSI ÁRI jegéez évre _____kor. 28. ~ Félévre .. ................... « 1­.~ Negyedevre........ « 7.— Egy hónapra....... « 2.40 Egyes szám 8 fill., vidéken 10 fill. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. várbeszélő száma: 58—68.ALKOTMÁNY SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL, TOL, Szentkirályi-ctca 28«. HIRDETÉSEK felvételnek« kiadóhivatalban 6» BÉCSBEN: Friedl Hubert női VH., flatzlensdorfer-Strizse 7. Kéziratokat nem adank .vissza Kazinczy brigadéros. Az 1848­—49-iki szabadságharcból. Az Alkotmány eredeti tárcája. — Hajnalodott. A zsibói dombon kezdett élén­külni az élet. Az elcsigázott, lerongyolódott éhes honvédek bográcsaik köré telepedtek s busán tárgyalták, hogy mi lesz velük. Mennek-e a csa­tába vagy a brigadéros enged az orosz felszólí­tásnak ? Ez aggasztotta valamennyiüket. Pedig az augusztusi nap oly ragyogóan, oly derűsen bújt elő a borgói havasok mögül. Lent a völgy­ben még csendes volt minden, párás a levegő, a dombtetőn azonban már mosolyogva hintette szét aranyos sugarait. Nagyon hús volt a tábor, de legkúsabb volt mégis a vezér, Kazinczy Lajos generális. Sok volt nagyon a rovásán s érezte, hogy most már veszve minden. Kiült a sátora elé egy nád­székre s busán hajtotta fejét tenyerébe. Végig tekintett még egyszer múltján s úgy találta, hogy nincs számára mentség, hogy nagyon sok van a rovásán. A Martinovics-féle összeesküvés egyik foglyának, Kazinczy Ferencnek volt a fia, aztán császári utászhadapród, császári huszár­hadnagy s a most felkelő generális. Ha még csak ez volna. De seregének nagyobb részét az általa Zemplénben, Ugocsában, Mármarosban toborzott insurgens szabadcsapatok, oroszok, tótok és ma­gyarok képezték. Kellett-e ennél nagyobb bűn? Nem elégedett meg Nagy-Sarlóval, Váccal, Szol-­­ nokkal, Isaszeggel, Kápolnával, hol mint az­­ oroszlán küzdött mindig a legelső sorban, ő álta­­l­­ános népfelkelést, néplázadást akart szervezni. S sikerült is neki három vármegyében. Most itt van ezzel az elszánt mártírcsapattal a zsibói dóm­ban? Mit csináljon velük? Görgeitől elvágta hadosztályát Rüdiger, Görgei azóta meg is adta magát. Bemmel nem tud egyesülni, egyesült hát Kemény Farkassal, de háta megett Benedek­­falva körül üldözi és megadásra szólitja Grot­­tenhjelm az orosz altábornagy; előtte nincs me­nekülés. Meg kell adnia magát. Nem ont hiába ártatlan vért: pusztuljon ő maga .... Pedig még csak huszonkilenc éves . .. A vállára ütött valaki: — Ne busulj vezérem! Inkább kóstold meg ezt a papramorgót! Felocsúdott merengéséből. Kemény Farkas báró állott előtte egy tábori kulacscsal s tréfá­san kínálta : •— Igyál öreg ! Jó hazai. Ki tudja mikor iszunk még belőle. Kazinczy nagyot sóhajtott. — Te még iszol, — én, azt hiszem, soha! Azzal megkapta a kulacsot s jót húzott belőle. Jóízűen falatozott utána a szalonnából s a sze­mei is hamarosan csillogni kezdtek. .— Te, Lajos,— szólitá meg Kemény,— utóbb lehangoltságot szül a tisztikarnál, hogy az a ve­zér, aki mindig kedélyes, vig volt, a jókedv a humor maga, még a halál torkában is, hogy most olyan feltűnően szomorú, busongó, Kazinczy felemelkedett. — No, hát mond meg a tiszteknek, hogy vol­tál a vezérnél és láttad őt vígnak. Ha pedig jön az orosz parlamentár, ereszd egyenesen hozzám. — Mit, hát meggondoltad a dolgot? — Meg. Nem ontok hiába több vért, megadom magamat! Nemsokára jött Nyekraszov ezredes, Grot­­tenhjelm altábornagy békekövete s Kazinczy brigadéros szó nélkül adta át neki kardját. A fegyverletétel megtörtént. Utána a magyar és orosz tisztek, mintha mi­ sem történt volna, nagy lakomát csaptak. Ott volt Kazinczy brigadéros is s látták őt a volt tisztjei elmésnek és vígnak. Hát vigadt is a brigadéros, mint a siralom­ház utolsó útra készülő lakója. A Wesselényi pincének jó bora volt, neki meg nagy oka volt feledni azt, hogy van valakije Zemplénben, akit soha többé nem fog látni. És a bor való­ban befelejtő. A fiatal huszonkilencéves briga­déros egyszer csak azon veszi magát észre, hogy valójában visszatért a régi kedve. New­ átallott még egy-egy elmésséget is megeresz­­­teni a mellette ülő Strasseldo császári őrnagy felé. Mind magasabb fokra hágott a hangulat, úgy annyira, hogy asztalbontás után az orosz­ tisz­tek már csókolódzni kezdtek a magyarokkal, mint testvéreikkel. Végre a lovakról kezdtek beszélni. Kazinczy titokban egy könyvt morzsolt szét a szemében, aztán igy szólott: — Uraim! Van egy lovam, valódi arabs teli­vér, magam neveltem. Okos állat, kiválóbb min­den másnál, izmai acélból vannak, sebessége a széllel versenyez és ha állat — tizennégy csa­tában ,volt velem. Nagy-Sarló, Vác, Isaszeg, Ká­polna, Szolnok mind látták. Együtt küzdöttünk, együtt harcoltunk, mint az oroszlánok, együtt .­ A híres egység. Budapest, jan. 31. Mit akar Wekerle Sándor? Nem bír egyházpolitikai babérain megnyugodni, nem fér a bőrébe és a közigazgatási bí­róságba, ki ezelőtt egy országot kormány­zott és a szabadelvű pártvezére volt. Szerepelni szeretne és rehabilitációt keres, mi pedig nem félünk tőle, mert akármi lesz még belőle, egyházpolitikát többé csinálni nem fog. Ő belebukott, mi pedig megerősödtünk. Érdekes egy úr mindenesetre. Az Or­szágos Kaszinó elnöke, amely tagjai közé nem vesz be zsidót s Wekerle az elnöki székből tesztjában dicsekedett azzal, hogy ez a társaság nem fogad be «idegent» s •az egész ünneplő közönség megértette, hogy ez alatt a zsidót kell érteni, mert micsoda más idegenekről lehetne szó. Nemsokára a turista­bál elnökségét vál­lalta el, melynek bizottságában szintén nem vettek fel zsidót s meghívót sem küldtek a zsidó családoknak. Ez Wekerle, az antiszemita, mondotta szörnyüködve a Lipótváros s rögtön elment a kazár intel­ligencia egyik tudósítója meginterjúvolni a nagy férfiút, hogy valóban elpártolt-e szerelmétől, a zsidóságtól. Ő excellenciája nyájasan engedett s mosolyogva hivatko­zott szabadelvű múltjára, sőt helytelení­tette annak a bizottságnak eljárását, mely­nek ő maga az elnöke. Tegnap pedig megjelent a börze termé­ben s közgazdasági beszédet tartott hitel­ről, valutáról, iparról, mezőgazdaságról, kereskedésről és vámpolitikáról. A Lloyd­­­társaság rendezte ezt a gyűlést. Miniszteri hivatalnokok, kiket ő nevezett ki valami­kor, barátai és pályatársai, szabadelvű képviselők és lipótvárosi zsidó arisztokra­ták hallgatták. Miniszterek is voltak jelen tanulni Wekerlétől kereskedelmi és vám­politikát. A lapok mind tele vannak ezzel a beszéddel s a féltékeny Széll Kálmán talán meg is irigyli a Wekerle dicséretét harsogó zengerajt. Megtért ismét, zsidó­­barát lett, zsidó politikát hirdetni jött, a berzsanerekhez. Mit is mondott csak? Mindenfélét, de amit megtudni kívántunk, hogy minő politikát kövessünk Ausztriá­val szemben, ha vámközösségben mara­dunk, vagy Ausztria nélkül, ha az a ki­egyezést elfogadni vonakodik, az iránt tanácsot nem ad, politikájának titkát el­hallgatta, ez az ő arany­valutája. És akik hallották és akik olvasták, mind csodál­koznak, hogy a nagy szabadelvű finánc­kapacitás és közgazdasági államférfiú min­denféléről beszél, mint Széll Kálmán, bölcs tanácsokkal szolgál gazdáknak, gyá­rosoknak, munkásoknak, de amiről min­denki szeretné tudni az ő véleményét, a vámtarifáról s az abban gazdasági jövőnket szabályozó agrárius, merkantilis vagy financiális vámokról nem nyilatkozik. Hát akkor minek beszélt? Csak azért, hogy a közös vámterület mellett tüntessen s ma­gát, mint kormányképes államférfiút Bécs­­nek felajánlja? Egyéb célja úgy látszik nem volt. Várjon a miniszterelnöknek kedves-e elődjének ezen párton­ és parlamenten kívüli szereplése? Épp oly kevéssé­, mint­ a Vázsonyi esete, mikor nagyon haragu­dott a saját pártjára, hogy harminc zsidó és zsidó-barát kivételével a szabadelvűek többsége a demokrata ellen tüntetett és Rakovszkyt éljenezte. A néppártot gyűlölő szive összeszorult s megsejtette, hogy antikatholikus szabadelvüsége az uj párt­ban nem talál oly lelkes visszhangra, mint a Bánffy-félében. Egymásután kelnek fel a nagyratörő új képviselők s most bonta­­­kozik ki a fiatal parlament szelleme s az, áramlatok, melyek a szabadelvű pártban, léteznek. Idáig az ő programmja volt a köpönyeg, mely az ellentéteket eltakarta, most is még az ő semmittevő politikája az a semleges tér, amelyen agráriusok és merkantilisek, zsidók és keresztények, a közös- és az önálló vámterület hívek cen­tralisták és municipialisták találkoznak és megférnek — de meddig? Csak addig, míg az összeférhetetlen ellentétek kifejlőd­nek és szervezkednek, addig, amíg a tét-’­lenség tart, amíg nem kell az embereknek magukat elhatározni, hogy válaszszanak elveik és érdekeik követése vagy feladása között. Ez az idő pedig nem lehet messze, mert a vámkérdésekkel késni nem szabad;­ jön a véderő-javaslat is új nagy terheivel, közigazgatási és adóreform sem maradhat­nak el egy következő országgyűlésre s az egész ország, bár a hazug bizalomtól csepeg, az állapotokkal elégületlen. Magok a miniszterek is azok, kiknek nem megy semmi úgy, mint ahogy ma­guk is szeretnék s a kritika magában a

Next