Alkotmány, 1902. március (7. évfolyam, 52-77. szám)

1902-03-01 / 52. szám

VII. évfolyam, 52. szám, Szombat, Budapest, 1902. március 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL: VIIL, Szentkirályi-utca 2. a. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél VH., Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adank vissza ELŐFIZETÉSI ÁR: fre éss­ évra ---------kor. 28.­Pélévr® M •• n ~■ HI* « ]41— Negyedeire ........ ot 7.— Egy hónapra .. .. _ ti 2.40 Egyes szim 8 üli., vidéken 10 üll. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—06.­ ­ Felvilágosításul: Budapest, február 28. Az Alkotmány mai számában meg­jelent cikkemben, ott, ahol az igazgató­­tanács hitvallás-tétele elmaradását panasz­tom, elmulasztottam a Szemnecz Emil autonómiai képviselőtársam indítványának felemlítését, amely a tisztviselők és alkal­mazottak esküjébe foglalja többek között a hitvallásra való utalást. Ennek formu­­lázása a szepesi püspök ur ő méltóságá­nak módosításával fogadtatott el, mely szerint a tisztviselők szolgálati esküjét az országos katholikus gyűlés a püspöki karral együtt állapítja meg. Ezzel egyszersmind a szepesi püspök ur ő méltósága óhajának is megfelelek, cik­kemet ezen nyilatkozattal kiigazítván. Zichy Nándor gróf: Tizenhárom millió. Budapest, febr. 28. Ma nem sokat «dolgozott» a t. Ház. Az úgynevezett kisebb tételeknél kezdve meg a költségvetés részletes tárgyalását, «csak» 13.033.892 koronát szavazott meg az ezermilliós költségvetésből. Hiszen lesznek majd ülések, amelyeken csak úgy fognak röpködni a tanácskozóterem levegőjében a milliók. Ezekről majd annak idején fo­gunk méltóképpen elmélkedni. Ma álla­podjunk meg a 13 milliónál. Ezen összeg­nek is csak egy-két tételénél. A királyi udvartartás tételét a honhaza­fias tirádák nagy apparátusával támadták meg Széll Kálmán kedves barátjai, a szél­­sőbaliak. Hogy ez a tétel ilyen meg amo­lyan magas, mert az ország nem látja soha a hasznát Széll Kálmán védekezett jóbarátjai «támadásai» ellen úgy, ahogy tudott, de nem úgy, ahogy kellett volna. Ha Széll Kálmán az ország, a nemzet igazi morális és zsebbeli érdekeit tartja szem előtt, akkor nem Tisza Kálmántól ellesett frázisokkal válaszol kedves barátjai tirádáira, hanem például ilyeneket mond: «Kedves barátaim, önök többek között nagynak is, fölöslegesnek is találják az udvartartás költségeit, a civillistát? Hát nem gondolják meg, hogy ő Felsége éven­ként mily horribilis összegeket juttat hol a civillistából, hol magánpénztárából ma­gyar jótékony és kulturális célokra? Aztán, ha a költségvetésnek fölösleges vagy túlsá­gosan nagy tételeiről beszélnek, tessék megtámadni a miniszteri és főispáni nyug­díjakat, az egyre emelkedő állami anya­könyvi kiadásokat, az «Adria»-féle szub­venciókat és több efféléket. . .» Bocsánat, Széll Kálmán így nem beszél­het, mert ő liberális. Hanem mi néppár­tiak beszélhetünk így és figyelmeztet­hetjük a t. szélsőbali urakat, ne jakobinus­kodjanak annyit az uralkodóház ellen, ők, akik a költségvetésnek sok-sok tételénél nem találják meg a tiltakozás azon hang­ját és azon érveit, amelyeket a nemzet, jobban mondva a nép legvitálisabb érdekei nap-nap után megkövetelnek. Széll Kálmán tegnapi beszédének nagy vízözönéből kifogjuk az egyetlen halacs­kát, amely abban fickándozik. Széll Kál­mán csak úgy odavetve, egy közbeszó­lásra válaszolva emlegetett holmi napidíj­­nélküli parlamentet. Az egész jobboldal, a baloldal is tapsolt, ma meg a t. Ház szépen megszavazta a képviselő urak részére az évi léningot, potom 3.368.118 koronát. Lám, az angol képviselők nem kapnak fizetést, az osztrákok is csak a Reichsrath megtartott üléseinek száma szerint, aki pedig egy-egy ülésről igazo­latlanul elmarad, nem kapja meg az erre az ülésre szóló napidíjat Magyarországon a költséges választási rendszer következ­tében bajos dolog lenne brevi mann eltö­rölni a képviselők díjazását, mert hiszen akkor a napidíjra rá nem szorult gazdag emberek teljesen kiszorítanák a parla­mentből az oda politikai rátermettségük­nél fogva talán nagyobb arányban illő szegényebbeket. Nincs is tehát szavunk a képviselők díjazása ellen, de hogy a mos­tani díjazás egy kis reformra szorulna, az egészen bizonyos. És itt felvetünk egy másik, a belügyminiszteri tárca A vigasztalhatatlanok. — Az Alkotmány tárcája. — Irta: Vlahuta Sándor. Deres őszi reggel van. A temetőőr söpri a sírdombokról az éjjel rá­hullott levélréteget. Az öregnek megvarrnak a maga halottjai, akiket különösen szeret; ő gon­doskodik a nyugalmukról, és amikor az élők megfeledkeznek, hogy virágkoszorúkat és mécse­ket hozzanak, Simon bácsi szomorúan közeledik az elhagyatott lakáshoz, hosszasan, sajnálkozóan nézi a kiszáradt virágokat és az elaludt mécse­seket, és fejével bólingatva, elkezd a halottal beszélgetni és őt vigasztalni . .. — Látod, tudtam én, hogy el fognak felej­teni . . . senki sem jön, hogy meglátogasson ... Mit törödnek ők veled? Esznek, isznak, mula­toznak . . . hadd csak, majd ő reájuk is nem­sokára sor kerül . . . mintha látnám őket — holnap egyiket, holnapután a másikat — ezen a kapun bemenni a lábukkal előre, és őket is egy-két napig siratni fogják, azután sötétben maradnak, elfogy az olaj a mécsesből, mert hát lelkem, ilyenek az emberek, mit tehetünk mi róla ... De ma nincs kedve Simon bácsinak sokat be­szélni. Még friss az a sírdomb, amelyről a leve­leket lesöpri és a márványt csak két napja, hogy idehelyezték; az aranyozott betűk reszketnek a napfényben: __ —­ Cornea Sándor szül. 1849. március 6. — megh. 1884. szeptember 2. Csend van. Nem hallatszik más, csak a seprű körmölése és a levelek zörgése; a varjuk sere­gétől feketéllik a fák lombja. Derűs az ég, a föld alszik. Simon bácsi tudja, ki fog most abból a fényes hintóból kiszállni, amely megállt a kapu előtt. Corneané az. Magas, sápadt alak, lassan lépdel, vörösre kisírt szemekkel; utána könnyedén hul­lámzik a gyászfátyol, amely tetőtől talpig bo­rítja. Ő nem lát semmit sem. Az öreg félreáll; ő érti és tiszteli a kömyáldozatot, amit a síro­kon hullatnak. — Szegény asszony! . . . Lám, ő fiatal és szép és gazdag . . . Lám, hogy térdepel és si­ránkozik ... és! úgy van, mindenkinek megvan a maga baja, amely őt fölemészti! De majd el­múlik a baj s akkor egy másik fogja érni s ez folytonosan ismétlődik, mig a sírba száll . . . Negyven év alatt Simon bácsi annyi halottat látott, hogy már azt hitte, hogy ő meg sem fog halni. Miért érdekelték őt­ annyira Corneane lá­togatásai? Folyton azon gondolkodott egy idő óta, hogy előbb-utóbb mindenkit elfelednek s azért minden reggel mondogatta magában: «Ma nem hiszem, hogy jöjjön . . .» Aztán hallgatód­­zott: messziről fölismerte a hintó dübörgését és a lovak dobogását . . . «Jön!» Ez az állhatatos­ság végre megingatta az öreget föltevésében. Eljött a tél. Az egész temető fehér. A sima hórétegen kinek a nyomai látszanak? . .. Hát Simon bácsi, vannak-e olyan szívek, melyek nem felednek? .. . Lám, lám, hogy lesoványo­dott ; olyan mint egy árnyék, könnyű, reszketeg,­­ mint a gyászfátyol, mely tetőtől-talpig befödi . . . épp olyan kegyeletesen borul le, és a sírja, mely szerelmét és minden boldogságát fedi, éppen oly kiapadhatatlanul ontja kényeit ez a vigasztal­hatatlan asszony! Simon bácsi, miért csóválod a fejedet hitetlenül? A halottak őrizésében­­ annyira megkeményedett szíved az élők iránt? * Kitavaszodik. A fák rügyezni kezdenek, a ha­lottak földjéből buja növényzet kel ki, a levegő­ben üde illat árad szét, melynek fölelevenitő ha­tása van s amely szerelemre hívja a sziveket. Megnyílnak a temető kapui, a közönség tolong, fölsiketítő sirás és jajgatás vegyül lármába, a gyászmenet a sírhoz közeledik, a jajgatás min­dig fájdalmasabb és kétségbeesetebb lesz. A pa­pok énekelnek, a fáklyák csendesen égnek és a füstölőkből a tömjénfüst fehér gomolyokban száll föl . . . — Ne, ne szakítsátok el tőlem, engedjétek, hogy még egyszer lássam . . . Milyen gyászos és fájdalmas hangok! Egy fe­ketébe öltözött fiatal­ember, képéből kikelve, őrülten minden erejét megfeszíti, hogy barátai­nak karjai közül kibontakozzék . . . «Adj Uram örök nyugodalmat neki» ... és a zenészek utol­sót húznak. A menet szétoszlik, a halál biro­dalma ismét csendes lesz. A nap fejedelmi csön­des méltósággal nyugszik le. Még egy szerencsétlen, aki minden reggel jön a sírokat látogatni . . . Simon bácsi egyedül sé­tál a vasrácsozatok között, odapislog és morog magában: «Hé! azt hiszik, hogy nem látja őket senki . . . pedig!» A dolog úgy áll, hogy a két vigasztalhatatlan olyan csekély távolságra volt egymástól, hogy könnyen megláthatták és meghallhatták egy­mást, ha ugyan lelkük képes volt még külbenyo­­m­ások befogadására.* Elérkeztek a szép május hónap gyönyörű nap­jai. A fák tele vannak virágokkal. Milyen édes az élet! Kié azok a gyerekek ottan, akik olyan kedvesen és vígan játszadoznak a halál csöndes birodalmában. Simon bácsi feléjük közeledik, mintha ő is részt akarna ebből a vidám gyer­meki örömből... Csak hárman vannak és mi­lyen lármát csapnak! Az a szőke, nagyobbik

Next