Alkotmány, 1902. május (7. évfolyam, 104-129. szám)
1902-05-01 / 104. szám
VII. évfolyam, 104. szám. Csütörtök, Budapest, 1902. május 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL: VIII., Szentkirályi-utca 2-a. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BECSBEN: Friedl Hűbérinél VII., Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza« ELŐFIZETÉSI ÁR:Ugész évre „........kor. 28.— félévre..................... « 14.— Bogyede .T............. « 7.— Egy hónapra........ « 2.40 Egyes szám 8 fill., vidéken 10 fill. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—88. Katonaság és nép. Budapest, ápr. 30. Még soha sehol sem sikerült eltörölni a hadsereget. Mióta a világtörténet beszél, majdig voltak háborúk s még igen messze van r. jövendőbeli örök béke. A római légióktól fogva ismerünk állandó hadseregeket és külömböző védrendszereket. Nem ok nélkül panaszkodnak az emberek a militarizmusra, mely mostanában uralkodik Európában s a német minta szerint besoroz mindenkit, mintha förendeltetése az lenne, hogy katonáskodjék. És az államnak is legfőbb gondja a hadsereg és a hajóhad; arra költi a nép munkájának és vagyonának millióit, csinál adósságot és aláveti e célnak az egész kormányzatot és törvényhozást. A parlamentekkel szemben ez a railitarizmus oly követelőleg lép fel, mint szokott a fegyveres erő a fegyvertelen joggal s a népképviselők mindenütt engednek a hadseregek nyomásának, melyet a kormányok képviselnek s a többségek neki meghódolnak. Utópisták és békebarátok ábrándoznak, írnak és sokat beszélnek a hadseregek eltörléséről, de komoly politikusok így nem képzelődnek. Tudják, hogy az országoknak és nemzeteknek a szervezett fegyveres erőre szükségük van, mert a nemzetközi kérdések folytonos forrongásban tartják földrészünket. Ahol a nemzeti államalakulások még nincsenek befejezve, a fajok versengése folytonosan támadással fenyegeti egymást s a világhatalmi aspirációk és a nagy ambíciók az érdekek veszedelmes összeütközésére vezethetnek. A múlt félszázadban öt nagy háborút és több kisebbet látott Európa, a gyarmati expedícióktól eltekintve. Amely állam és nemzet védtelen, a szomszédok megtámadnák és felfalnák mint a törököt. A parlamenti pártok közül csak a szocialisták sürgetik a hadseregek eltörlését, nyilván azért, mert félnek tőlök s addig nem csinálhatnak forradalmat az állami és társadalmi intézmények ellen, míg szervezett fegyveres haderő állja utjukat. De éppen ezért az államoknak nemcsak külellenség ellen szükséges a katonaság, hanem belső biztonságukra is. A rendőrség erre nem elegendő és ha csak a választásokra gondolunk is, tudhatjuk, hogy sokszor, ha katonaság nem volna, véres párttusok lennének. Tehát nemcsak a trónoknak és a kormányoknak, hanem a nemzeteknek és a szabadságnak is szüksége van hadseregre, de nem arra a militarizmusra, mely a nemzetek szellemi és anyagi erejét felemészti és nem olyan hadseregre, mely elöli a nemesebb erkölcsöket és elfojtja a nemzetekben a szabadság szeretetét. Mert a katonaság az érett ifjak nevelő iskolája, a testet edzi, a lelket fegyelmezi, de mint szolgálat túlozva szolgalelkűséggé és zsarnoksággá fajul. Egyenruha és diasztreglement nem kedveznek a lelkek szabadabb műveltségének és nem kívánatos, hogy porosz mintára az egész civilizáció az egzecirozás keretébe szoríttassék. Máris rabságként nehezedik a katonai szellem az emberiség fejlődésére, a hosszú katonai szolgálat pedig a családok erkölcseire és a népek munkásságára. Eltalálni a helyes mértéket és módot, miként lehessen a honvédelem kötelességeit összeegyeztetni a nép érdekeivel, ez volna a kormányok és parlamentek feladata a véderőtörvények alkotásánál és nemcsak a hadsereg szervezetének megállapításában kellene figyelemmel lenni a nép erejére és lelkületére, hanem a végrehajtásban is a katonai hatóságok részéről több humanitást kívánunk, a parlamentektől pedig a katonai kiadások megállapításánál a nép terheinek mérséklését. Most éppen összeesik nálunk a honvédség büdzséjének megállapítása a közös hadsereg költségvetésének megszavazásával. Ugyanakkor megvitattatnak a legfontosabb tárgyi kérdések és a véderő törvény módosítása, melyekkel ugyanezen országgyűlés a jövő évben foglalkozni lesz hivatva. A kormányok új követelésekkel jönnek, több újoncot, több regimentet, a keretek szaporítását, új tüzérséget, sok hadihajót és mindenféle egyebet akarnak a monarchia véderejének fokozására. Mit használ, ha szemet hunyva kitérünk a határozathozatal elöl, halasztásokkal; sokkal jobb és népképviselet " illőbb megmondani nyíltan a korú férfiaknak, hogy mi az, amit a rovar nemzet áldozhat és micsoda jogokat ,ellenértékeket követel véréért, és pénz ért. Az önálló hadsereg követelése ez idő Az más. . . . — Az Alkotmány tárcája. — I. Társalgóterem egy klubban. A csodálatosan ízléstelen arabeszkekkel tarkitolt tapétáknak az ordító ragyogásából az első szempillantásra le lehet venni, hogy azoknak az uraknak, akik e... a klubnak a tagjai, eléggé sőt nagyon is eléggé tömött a tárcájuk, ellenben nincs nagyon kifejlődve bennük az úgynevezett esztétikai érzék. Ide is azt kell tenni, hogy: «sőt!» Mert minden falszögletből, bútordarabról, kerevetről szinte hadonászva lekiabál, hogy: mi a kőnek legyen művészet is ezen a világon, mikor a derék mesterembereknek is élniök kell. Annyi bizonyos, hogy még nem született meg az az ember, akinek az agyveleje művészi szépet is látna a drága és finom berendezésen — kivéve persze a klub mélyen tisztelt tagjait, akiknek vastag arany óraláncuk van hála Istennek. Leginkább kereskedő urakból áll a klub. Vezérszerepet visz benne Chamois úr, aki egyébként nagyon derék hentesmester, de nagyban, mert mintegy nyolc üzlete van. Az óralánca ezzel arányosan vastag. Hű barátja és a választmányban lelkes kollégája Venard úr, akinek bár csak egy fűszeres boltja van, de ez azután elég nagy, továbbá szerencsés a keze a telekspekulációkban is. Az urak nagy hívei a társadalmadásnak és minden ebéd után megmentik a feketekávéjuk mellett legalább egyszer a bont. Chamois urban szép adag van a szociálpolitikus allűrökből is és ő ezt nem is titkolja, ellenkezőleg, valóságos tüntetéssel vitatkozik nap-nap után affelől Venard úrral, avagy — mivel ez a szerény bácsi mindenbe belemegy — inkább önmagával, hogy a társadalom boldogságáról csak akkor lehet majd beszélni, ha megszűnik a kasztkülönbség. Éppen ezt bizonyította ismét Venard urnak — az év hetvenkettedik napján hetvenkettedszer abban az esztendőben — midőn észreveszi Jenaut, egy igazán tehetséges fiatal festőt, akinek általában elismert sok zsenialitás van a fejében, ellenben általában ismeretesen kevés aprópénz a zsebében. Chamois: Hozta Isten minálunk, Jenaut úr. Hát hogy kerül maga ide? Jenaut (finom keserűséggel): Egész komolyan mondom, hogy nagyon gyalog. Chamois: A művészeknek mindig jó, élcelődő a kedvük. (Nagyot és szépet akar mondani): Hja, ezt a múzsa teszi! Jenaut (unottan): Ó kérem, ne bántsuk azt a hölgyet. Az nagyon szeszélyes .. . Chamois: De mondja igazán, minek köszönhetjük a szerencsét, hogy idejött? Jenaut (leplezetlen keserűséggel): No, valóban szeretném, ha tényleg szerencsével járnék .. .Raux urat keresem. Chamois (közbevág): Talán csak nem rendelte meg önnél a saját elhízott képmását? Jenaut: Nem! (Látszik, hogy vívódik magában, szóljon-e tovább. Pillanatok múltán kiül a szemébe a közlékenység vágya, mint olyan embereknél szokott, akiket vagy valami nagy öröm, vagy valami nagy bánat ért és szeretnék ezt az egész világnak tudtára adni.) Nem rendelt rá! Raux úr semmiféle arcképet . . . (Még n útig küzd, azután hirtelen kibök): Családi ügyben akarok vele érintkezni. Chamois (mereven rábámul, azután mintegy felocsúdva): Ahá! Csak nem??! Vagy jen! Louise kisasszony . . . Raux úr leánya . . . és ön . . . Igazán nem akarok indiszkrét le Jenaut (egyszerűen): Nem indiszkrét, erre kezdtem róla beszélni, tehát feljogosítottam ám arra, hogy érdeklődjék az ügy iránt. Venard (aki eddig néma tanú, nagy bölcsen megkockáztatja, hogy): ügy van! Jenaut (észre sem vette a közbeszólást, lázas sietséggel): Igen ! Beszélni akarok Raux úrral még egyszer . . . Ghanos (egyszerre): Mégegyszer ? ? Dehát Venard már . . . Jenaut (nyugodtan): Igen! Már beszéltem vele a lakásában. Megkértem Louise kisasszony kezét. Először megmosolygott az öreg úr, azután azt mondotta egészen előzékenyen, hogy badarságokat beszéltem neki összevissza, — ha pedig komolyan gondoltam, amit mondtam, akkor ajánljam magam . . . Chamois (szinte belepirul): No ez szép! Aztán mi kifogása van annak a vén zsugorinak ön ellen, akinek a művészetéért mindenki lelkesedik ? Jenaut: Szerényebb formában megkérdeztem ezt én is tőle . . . Kacagva felelte, hogy megsüthetem a talentumot. . . Mutassak ki rendes évi jövedelmet, akkor majd megígéri, hogy szóba áll velem . . . Hogy: ő neki eszibe sincs, még álmában sem, hogy olyannak adja a lányát, akit a világ minden újságja dicsérhet ugyan, de ki-